A kéjenc útja a Magyar Állami Operaházban – Sztravinszkij művének január 18-i bemutatójáról FÜLÖP KÁROLY írt kritikát
A közönség még mindig nehezen boldogul a kortárssal. A klasszikus kortárssal is, amint a premier estéje mutatja. A kíváncsiság ugyan megtöltötte az Operaházat, a harmadikon még az állóhelyekért is folyt a verseny kezdéskor, de a szünetben sokan nem kívánták tovább járni a léhaság útját, és angolosan távoztak. Ki a zenét szidta, ki a rendezést; volt, aki a művet minősítette hallgathatatlannak, más meg épp ellenkezőleg, XX. századi alkotáshoz képest szokatlan dallamosságáról kritikusan jegyezte meg, hogy az öreg Sztravinszkij megfáradt, s már nem igazán akart megdöbbentően újszerűt, felkavaró vagy provokatív zeneművet komponálni. Tény, hogy A kéjenc útja Sztravinszkij neoklasszikus stílusában fogant, hagyományos operai zártszámos megoldásokat is alkalmaz: a meghatóan szép áriák és kettősök mellett a színpadi és zenei humor, valamint a nagyszerű kórustablók is remekül érvényesülnek, a főhős tragikus útja sokszínű zenekari szövetben halad, játékosság és rengeteg zenei-irodalmi utalás közepette az ördöggel szövetkező Fausttól az orosz népmesék ijesztő Baba Jaga boszorkányán keresztül Mozart Don Giovannijának temető- majd zárójelenetéig.
Sztravinszkij hangsúlyozta: műve tanmese. Ennek megfelelően Anger Ferenc rendezése tanít, talán túlzottan is didaktikus. A nyitókép egyfajta kiűzetés-történet: az osztott színpad bal oldalán üdén virágzó kert, a dús pázsit közepén szerelmespár üldögél egy padon, mögöttük az Úr – a leány apja kertésznadrágban. Trulove munkát szerzett a fiatalembernek, hiszen lányát nem adhatja egy léha senkihez. Tom Rakewell azonban nem az ő ajánlatát fogadja el, hanem egy titokzatos idegenét, aki Nick Shadow néven mutatkozik be, és dúsgazdag vagyonnal kecsegteti. A (fausti) szerződés megköttetik; itt kezdődik az aranyifjú útja. Zöldy Z. Gergely díszletének másik, nagyobbik fele egy panelház, előtte gyermekkorunk játszótere – még nem EU-konform mászóka, csúszda és homokozó. Ez lesz a kéjenc sorsának, elzüllésének terepe; Tom önsorsrontó útja a virágzó kertből indul a darab elején, hogy majd a homokozó szürke porában érhessen véget. A rendező minden színpadi kelléket több funkcióban is használ, ami egyszerre a produkció erőssége, ugyanakkor gyengéje is. Sokszor volt olyan érzésem, hogy a díszlet drámájává válik az előadás, és elvonja a figyelmet a szereplőkről. Sőt, a végeredményt látva, mintha a próbák során is kevesebb figyelem fordult volna a szereplők közti akciók kidolgozására, bár a meglehetősen szenvtelen ábrázolásmód tudatos koncepció következménye is lehet. Mindenesetre a főszereplő, Tom mindvégig kissé egysíkú színpadi jelenléte kevéssé emlékeztetett kéjencre, hiányoltam belőle a szenvedélyt, a gáncstalan-gátlástalan törekvést. A művet ihlető Hogarth-metszetsorozat címéből ismert „aranyifjú” megnevezés, vagy a szenvtelenséget jobban kifejező korábbi címvariáció, A léhaság útja talán jobban illett volna erre a produkcióra.
A kifejező színpadkép tehát egyszerre mutatja az elveszett Édent és a pokolba vezető utat; az otthont, ahová az angyali Anne Trulove – mint beszédes neve is mutatja – tiszta szerelmével sem képes már visszatéríteni az ifjút, és az örök kárhozat útját, ahová az ördögi Shadow csábította. A két világ közt kerítés húzódik, rajta kertkapu és postaláda. Ez utóbbi közvetíti a különböző világok üzeneteit, ahogy azt a Ház a tónál című romantikus filmben is láthattuk. A rendezés ügyes fordulata, hogy a biztosnak látszó elemek is különböző arcukat mutatják: a játszótér a szex, a prostitúció terepe lesz, miután a gyerekes családok este hazatérnek onnan, de Anger Ferenc felfedi a panelfalak titkait is – időnként láttatni engedi a családi erőszakot; a játszóterek kiegyensúlyozottnak látszó, boldog családjairól is lerántja a leplet. Nem csupán a látványos gátlástalanság és züllés útját ítéli el, hanem a képmutatást, a látszatboldogság álarca mögött megbúvó állatias ösztönöket is. A panelfal mögötti építmény tehát lakóház, máskor bordély, hullaház vagy a Török Baba megannyi kedves tárgyának, csecsebecséjének katalógusszekrénye – baba.zip feliratú fiókokkal. A játszótér csúszdája az álom-jelenetben a kenyérvarázsló csodagéppé lényegül át, s talán annak is üzenete van, hogy a virágzó Édenkert kulisszafalai mögött is a bordélyok bűnös világa rejlik. A látványvilág tehát nem emlékeztet sem a Hogarth-metszetekre, semmiféle angol, pláne romantikus színezetet nem hordoz, talán a barokk gazdagságot idézi meg a szocreál ihlette lakótelepi miliőben és a kerti kép rokokó rózsáinak idilljében. Sztravinszkij oroszsága okán Zöldy Z. Gergely és Anger Ferenc megidézi a szovjet kort, így annak ideológiáján keresztül az Isten, illetve az ördög útjának követése még izgalmasabb kontextusba kerül. Nem véletlen talán, hogy a zeneszerző korai műve, A katona története után évtizedekkel újra ebben a témában kíván újat mondani.
Miként a díszletek, ugyanúgy a jelmezek is didaktikusak. Nem nehéz megfejteni Tom skatulyából húzott eleganciáját, az Anne tisztaságát jelképező patyolatfehér ruhát, a kísér(t)ő árnyék Shadow alvilági feketéjét – és figyeljék a nyakkendőit az előadás elején és végén! Ugyancsak kifejező Liba mama, az árverésvezető Sellem és a szakállas Török Baba öltözékének színes harsánysága; ez utóbbi esetében, úgy látszik, a látványtervező nem kívánta lecsapni a Conchita Wurst kínálta magas labdát…
Sztravinszkij kortárs klasszikusa két részben – a második felvonás megszakításával –, így a hármas szám köré épülő cselekmény szigorú szerkezetét megtörve, de minőségi zenei megvalósításban került mintegy három évtized után ismét a budapesti közönség elé. A zenekar jól teljesítette feladatát Erik Nielsen vezényletével, az énekkar ismét kiemelkedően szólt. A címszerepben Balczó Péter meggyőzően énekelt, megjelenése is ideális a szerepre, kár, hogy a rendezővel nem tudták kidolgozni a figura hitelesebb, szenvedélyesebb megformálását. Így most vokális produkciójának magas színvonala lesz a premier maradandó élménye. Eleanor Lyons szintén jól teljesítette szólamát, játéka igazán a második részben vált kidolgozottá, akkor érezhettük leginkább hitelesnek a szerelmét óvó-kereső, szerelméért aggódó lány portréját. Nick Shadow megszemélyesítője Kálmán Péter volt, erőteljes vokális produkcióval és színpadi jelenléttel még a viszonylag szenvtelen szereplőmozgatás ellenére is mindig sikerült magára vonnia a néző figyelmét. A legizgalmasabb alakítás Meláth Andreáé volt a Török Baba szerepében. A szólam java részében jól érvényesült telt mezzója, csupán a hadaró-felsoroló kisáriánál maradt apróbb hiányérzetem. Meláth Andrea színpadi tapasztalata, játékkedve remekül megmutatkozott a figura minden mozdulatában; szerep és előadó szerencsés találkozása méltán aratta az est legnagyobb közönségsikerét. Kovács Annamária és Palerdi András szintén jelentős művészi tapasztalattal és eszközökkel oldották meg feladatukat. A fiatal Szigetvári Dávid ezúttal az árverésvezető szerepében nyújtott remek karakteralakítást.
Ez volt számomra A kéjenc útja – első ránézésre. „Indulj az útra, és vissza ne nézz…” – idéztem egy korbeli dalt írásom címében. Lehet, hogy mégis visszanézek, maradt még megfejteni való a produkcióban.
Fotók: Vermes Tibor