In memoriam

2013. december 9.

Callas90 az Operaházban, 2013. december 2. Bellini Normájának koncertszerű előadásáról BÓKA GÁBOR írt kritikát

Maria Callas

Maria Callas

Az Operaházban mostanság mintha több lenne az ünnepi(nek hirdetett) előadás, mint a hétköznapi. Egymást érik az évfordulós zeneszerzőkről megemlékező maratonok, gálák és bemutatók. Évadnyitó fesztiválnak örülhettünk mindkét színházban, de még az Erkel Színház rendkívül kerek 102. születésnapjának megünneplésére is jutott muníció a hétvégén. A bőséget látva önkéntelenül is felmerül a kérdés: nem lehet, hogy a kevesebb több lenne? Nem kívánok az örök kerékkötő szerepében tetszelegni, de a felsorolt eseményekről az a benyomás alakult ki bennem, hogy a nagy felhajtás mögött kevés a művészi aranyfedezet – márpedig egy operaház működésének célja mégiscsak elsősorban a kimagasló művészi színvonalú előadások létrehozása, s csak másodsorban a reprezentáció. Ehhez hasonló gondolatok jártak az eszemben múlt hétfőn is, mikor a Maria Callas 90. születésnapjáról megemlékező gálakoncertre igyekeztem az Operaházba. Újabb megemlékezés, gálaelőadás egy kereknek legfeljebb grafikai szempontból nevezhető évfordulón, egy olyan művész tiszteletére, akinek nagysága természetesen megkérdőjelezhetetlen, de akinek életében semmi köze sem volt a Magyar Állami Operaházhoz.

Persze visszafogottabban dohognánk az alkalom indokolatlansága felett, ha a koncert kifogástalanra sikerült volna, ha kaptunk volna egy minden alkalomtól és magyarázattól függetlenül, pusztán önértékeiért szerethető Normát. Nem így történt: a produkció szinte egyetlen közreműködője sem hozta azt a szintet, ami igazolta volna a darab előadásának létjogosultságát. Szinte – írom, mert szerencsére minden Norma-előadás legfőbb értelme, a prima donna assoluta ellen aligha emelhettünk kifogást ezen az estén – de hát emlékszünk olyanra, hogy Sümegi Eszter bármikor, bármiben is csalódást okozott volna?

Sümegi Eszter

Sümegi Eszter

Ezúttal rá hárult a nehéz feladat, hogy egy Callas-emlékkoncerten a görög díva korábbi szerepét énekelje – ember legyen a talpán, aki ilyen helyzetben méltóképpen helytáll. Pedig manapság divatba jöttek a hasonló próbatételek: a világ énekessztárjai egyre-másra adják ki a múlt nagy szólistáinak nevével fémjelzett szólólemezeket – igaz, szigorúan olyan művészeket megidézve, akiknek hangját nem őrzi felvétel. Callas hangját azonban minden operabarát ismeri: egy ilyen alkalom fölött nem csak a félszcenírozás rendezője által érthetetlen módon a levegőbe emelt gong lebeg Damoklész kardjaként, de az összehasonlítás réme is. Szándékosan nem sétálunk be ebbe az utcába, mert az irreális méricskélésnél sokkal fontosabb azt tudatosítanunk, hogy Sümegi Eszter énekművészete milyen kiemelkedő értéke a mai magyar operajátszásnak. Ami pedig a konkrét produkciót illeti: Sümegi hangja olyasfajta könnyű drámai szoprán, amelynek a koloratúrák sem okoznak gondot: ideális hát Norma szerepére, és ezt (néhány kevésbé sikerült csúcshangtól eltekintve, melyek szinte észrevehetetlenek maradtak) éneklésével első színpadra lépésétől, a visszafogottan, inkább bensőséges imádságként, mintsem fenséges kinyilatkoztatásként megfogalmazott Casta divától a valódi nagyságig emelkedő zárójelenetig minden megszólalásával bizonyította. A szereplők közül ő volt az egyetlen, aki nem csak hangokat énekelt, de szerepet is formált, mindezt a koncertkörülményekhez alkalmazkodva kizárólag vokális eszközökkel, maximálisan a kottaképből kiindulva. Summa summarum: a koncert legfontosabb hozadéka, hogy Sümegi Eszter végre elénekelhette Normát – mint az eredmény mutatja, már nagyon régen itt volt az ideje.

Mellette Palerdi András nyújtotta a leginkább meggyőző teljesítményt Orovesóként. Korrektül, kulturáltan, összességében meggyőzően énekelte szerepét. Hiányérzetünket nem az igyekezet, hanem a művész adottságai okozzák: alapvetően szép színű hangját nem érzem elég magvasnak, súlyosnak az ilyen jellegű apaszerepekhez. De soha rosszabbat!

Kocsár Balázs

Kocsár Balázs

A mérleg másik serpenyőjében lévő két alakítást sajnos kénytelen vagyok kudarcnak tekinteni – igaz, eltérő mértékben. Fekete Attilának minden adottsága megvolna Pollione szerepéhez, de ezen az estén (sajnos nem kivételes esetként) mindent erőből akart megoldani, magyarán inkább kiabált, mint énekelt. Ez már a kezdet kezdetén megerőltette a hangját, ami első áriájában jól hallható gikszert eredményezett. Később alulintonálás, élesen megfogott magasságok jellemezték produkcióját, mely az opera végéhez közeledve feljavult valamelyest (mintha kevésbé forszírozta volna a hangerőt, s ez által görcsössége is csillapult), de összességében sajnos nem tudott pozitív élményt nyújtani.

Tíz éve az akkori Norma-felújítás erőssége volt Ulbrich Andrea Adalgisája: az énekesnőt, aki korábban Rossini Hamupipőkéjeként aratta legnagyobb sikerét, adottságai magától értetődően predesztinálták a szerepre.  Amneris és Azucena után azonban hangja túl súlyossá vált a belcanto stílushoz: a szólam jelentős részét kitevő koloratúrás részeket technikailag immár képtelen megoldani, s emiatt rengetegszer kellett kínos perceket átvészelnünk. További probléma, hogy koncertkörülmények ide vagy oda, Ulbrich Andrea a maga eszközeivel el is akarta játszani a szerepet, ami sajnos nem annyira drámai, mint inkább nevetséges hatást keltett egy olyan operában, ahol ennek a legkevésbé sincs helye.

A jó, de nem kiemelkedő énekkari teljesítmény mellett feltűnt, hogy olyan vérbeli színházi karmester, mint Kocsár Balázs, mennyire idegenül viszonyul a Norma partitúrájának jellegzetességeihez. Hogy az énekes szólisták szinte mindegyike más iskolát, más stíluseszményt követve énekelt egyazon előadás keretei között – nos, ezt túlságosan megszoktuk már az Operaházban ahhoz, hogy épp egy alkalmi és vélhetően ennek megfelelően előkészített produkció kapcsán kezdjük firtatni a korrepetitori és (igen!) karmesteri munka ezen hiányosságait. Ám Kocsár szűkebben értelmezett munkája, a zenekar irányítása kapcsán sem vizsgázott jelesre: a nyitány ijesztően enerváltan szólt, s ez később így maradt az összes lendületet igénylő részben (vigyázat: nem harsányságot kérek számon, hanem lendületet!). Pozitívumként a lírai részek elmélyült, szép megformálását jegyezhettük fel – s ezekben a pillanatokban a „könnyű játszanivalót” nem éppen agyongyakorló zenekar is sokkal meggyőzőbben teljesített, mint a drámaibb megszólalást igénylő részletekben, ahol rendre szétcsúszó tutti-akkordokat kellett hallanunk. És vajon mikor kapunk végre budapesti belcanto előadáson igazi, hamisítatlan olasz ízeket a zenekartól – például mikor szólal meg a banda azon a hangszínen, ahogy azt olasz karmesterek felvételein hallhatjuk?

A fenti, amúgy sem rózsás összképet jelentősen rongálta, hogy valamilyen kideríthetetlen okból a koncertszerű előadást a korábbi operaházi előadás díszletei között adták elő a művészek – estélyiben és frakkban ácsorogtak kottatartóik mögött a gall erdők sűrűjében. Ez a vizuális benyomás híven tükrözte az egész megemlékezés szedett-vedettségét. Szerencsére Sümegi Eszter éneklése gondoskodott róla, hogy ne a vizuális emlékek határozzák meg az előadás nyomán bennünk maradó összképet.

Hasonló bejegyzések