In chiesa

2013. július 17.

Puccini Toscája Wrocławban – az „utazó” előadásról BÓKA GÁBOR írt kritikát

Scarpia: Mariusz Godłewski (fotó: Marek Grotowski)

Scarpia: Mariusz Godłewski (fotó: Marek Grotowski)

Vannak operaprodukciók, melyek sem zenei, sem színpadi megvalósításukban nem forgatják fel a világot, nem nyitnak új fejezetet a mű interpretációtörténetében, a szolid minőségen túl nem képviselnek különleges, mással össze nem hasonlítható színvonalat – és mégis felejthetetlenek. Ilyen volt az a Tosca, melyet legutóbbi boroszlói látogatásom alkalmából láthattam a helyi operatársulat jóvoltából. A körülírás fontos, hiszen az előadás színhelye ezúttal nem az Opera Wrocławska épülete volt, illetve csak részben: az első felvonást a belváros közepén álló Mária Magdolna-templomban, a harmadikat pedig a mi Várkert bazárunkra emlékeztető Redout teraszán adták elő – vagyis szabadtéren. Mindössze a második felvonás játszódott az operaházban, hagyományos színházi keretek között.

Nem téved, aki úgy véli, hogy az ötlet nem teljesen eredeti: Puccini operájának több filmfeldolgozása is született már, melyet az eredeti helyszíneken forgattak – vagyis a római Sant’Andrea Della Valle-templomban, a Farnese-palotában (ma a francia nagykövetség épülete), illetve az Angyalvárban; közülük is kiemelkedik az az 1992-es élő tévéközvetítés, melyet még azzal is megfejeltek, hogy az egyes felvonásokat az eredeti napszakokban követhették nyomon a nézők. Ám mindezen produkciók adósak maradtak az élő színházi élménnyel – a boroszlói változat, mely az eredeti helyszínekhez való nagyfokú hasonlatosságra játszik rá, éppen ezzel több, ettől más, mint a fent hivatkozott előképek. S éppen ezzel küszöböli ki azt a hátrányt is, ami a személyi feltételek különbségében mutatkozik. Boroszlóban nincs Domingo-kaliberű tenor Cavaradossi szerepére, de a három helyszín és a köztük zajló vándorlás különleges élménye mindezt bőven ellensúlyozza. No meg a rendezés voltaképpeni hiányát is: hiszen Pierre-Jean Valentin 1998-as produkciója, melyet tizenöt év elteltével most Adam Frontczak vezetésével újítottak fel, jelen formájában semmiben sem különbözik azoktól a Tosca-előadásoktól, melyeket a világ bármely színpadán láthatunk, ahol a darabot régi, meglehetősen elkopott produkciókban játsszák – ahogy például Budapesten is. Sok az általánosság, az esetlegesség; ebben a darabban, ezekben a karakterekben sokkal több lehetőség rejlik. Ám jelen keretek alkalmasak arra, hogy a szerepüket megfelelő színvonalon tolmácsoló, intelligens énekesek valódi művészettel kitöltsék őket, és megszólaltassák az operát. Boroszlóban ez megtörténik.

Tosca: Barbara Kubiak (fotó: Marek Grotowski)

Tosca: Barbara Kubiak (fotó: Marek Grotowski)

A szoprán és a tenor főszereplő a szó leghagyományosabb értelmében vett operaénekes, és nem a modern rendezői színház által kedvelt énekes-színész. Hangi adottságaik, ha nem is világszínvonalúak, de igen jók: Barbara Kubiak erőteljes, a drámai pillanatokban jól érvényesülő, de a lírai pillanatok iránt is érzékeny szopránja éppen megfelelő matéria Tosca szerepére; Nyikolaj Dorozskin hangja pedig a ma oly ritkán hallható, valódi spinto tenor, hősi színnel – kár, hogy az általa nyújtott hangi élményt június 30-án picit beárnyékolta hallható indiszpozíciója, melyen azonban nagy önfegyelemmel lett úrrá egészen az utolsó pillanatokig. A két főszereplő egyaránt vokális téren akarta megnyerni a közönséget, s mint jeleztük, ez sikerült is; színészi szempontból teljesítményük nem lépett túl az általános operajátszás keretein.

Cavaradossi: Nyikolaj Dorozskin

Cavaradossi: Nyikolaj Dorozskin (fotó: Marek Grotowski)

Annál inkább a Scarpiát alakító Mariusz Godłewskié. Ő gyökeresen más iskola neveltje, mint partnerei: a szó korszerű értelmében vett énekes-színész, aki színpadi értelemben is a legapróbb részletekig végiggondolja és kidolgozza szerepeit – ráadásul a megszokottnál jóval fiatalabb Scarpia. Ennek megfelelően nem egy tömbből faragja ki a rettegett rendőrfőnököt, nem vadállatként ront Toscára és Cavaradossira, sokkal inkább a körmönfont cselszövés az ő terepe: már-már közelebb áll Jagóhoz, mint a megszokott Scarpiákhoz. Az énekprodukciót illetően előzetesen voltak kétségeim: no nem a művész vokális kultúrájával kapcsolatban, hiszen arról két éve Don Giovanniként is meggyőzött, sokkal inkább a matéria vivőerejét illetően. Kétségeim nem voltak megalapozottak: Godłewski mind a templom bizonytalan akusztikai környezetében, mind a színház megszokott viszonyai között magabiztosan birkózott meg a Puccini-zenekar áténeklésével – anélkül, hogy eredendően szép, sötét színű baritonját erőltetnie kellett volna; ehhez a szólam kivételesen tüzetes átvilágítása, részletező megformálása társult.

Scarpia: Mariusz Godłewski (fotó: Marek Grotowski)

Scarpia: Mariusz Godłewski (fotó: Marek Grotowski)

Tomasz Szreder vezényletével az Opera Wrocławska Zenekara a megszokott magas színvonalon – igaz, a kísérőszerepből sosem kilépve – játszott; külön kiemelendő, hogy az első felvonásban az akusztikai nehézségeken is magabiztosan lettek úrrá.

Meglehet, nem ez volt a legkatartikusabb operaelőadás, amit életem során láthattam, s Boroszlóban is volt már szerencsém ennél izgalmasabb produkciókhoz. Mégis: a látottak és a hallottak a társulat invenciózusságáról tanúskodtak – egy konzervatív Toscát is sikerült úgy tálalni, hogy az mégis izgalmassá váljon. Kell-e ennél több indok arra, hogy miért is szeretek időről időre visszatérni Boroszlóba operát nézni?

Fotók: Marek Grotowski / Opera Wrocławska

Hasonló bejegyzések