Impressziók, poémák

Renée Fleming: Poèmes. BÓKA GÁBOR lemezkritikája

Renée Fleming: Poèmes

Az elmúlt száz év francia zenekari dalaiból válogatta legújabb szólólemezének anyagát Renée Fleming. Aki a megszokott módon szolid eleganciát sugárzó borítóra tekintve elolvassa a korongon hallható szerzők – Maurice Ravel, Olivier Messiaen és Henri Dutilleux – nevét, bizonyára más arányokat képzel el a lemez egészét illetően, mint ami dicséretes módon megvalósul. Ravel közismertnek mondható Seherezádé-dalciklusa csak amolyan felvezetés, ráhangolódás a francia idiómára – ám a lemez főfogása az a három dalsorozat, melyet jobb híján még ma is a „kortárs zene” időben nagyon is félrevezető címkéjével kell illetnünk. Persze a felvezetés sem rossz, sőt: Fleming és az Alan Gilbert vezette Francia Rádió Filharmonikus Zenekara elsőosztályúan tolmácsolja Ravel fűszeres harmóniákban bővelkedő partitúráját – mindjárt két hallgatási stratégiát is kínálva a kritikusnak. Az egyik lehetőség: figyeljük a szöveg minden apró rezdülését – s Fleming jóvoltából ezt nyugodt szívvel megtehetjük: artikulációja a magánhangzók enyhe előtérbe helyezése ellenére példásnak mondható, franciasága anyanyelvi hitelességű, Tristan Klingsor költeményei pedig önmagukban is képesek lennének megidézni a Kelet bódító varázsát. Ám a jelentésre koncentrálván könnyen elsiklunk a közvetíteni kívánt ízek, illatok, hangulatok felett: elfelejtünk felolvadni a szépségben – ahogy Renée Fleming hangja is hangszerként olvad a zenekarba. Fleming más stílusban olykor problematikusnak tűnő, dallamok helyett egyes hangokat formáló éneklésmódja (melyet budapesti koncertje után is kifogásolhattunk bizonyos számokban) itt tökéletesen a helyén van, hiszen nem határozott, kontúros zenei folyamatokat, hanem elmosódott hangulatképeket – hadd ne mondjuk: impressziókat – kell megjelenítenie.

Mennyire más az élmény Messiaen Poèmes pour Mi című dalait hallgatva! Sejtelmes erotika helyett égi szerelem: az imádott feleség, Mi (Claire Delbos) inspirálta versek voltaképpen Isten dicsőségét zengik az Amor sanctus jegyében. Gyökeresen más a zenei nyelv is: noha érzékelhető, hogy Ravel és Messiaen ugyanazon francia vokális hagyomány letéteményesei (mindkettejük írásmódjában fontos a szöveg deklamatív megközelítése), ugyanakkor Messiaen számára a folyamatok fontosabbak, mint a Seherezádét komponáló Ravel számára, s a színek is kevésbé átmenetesek, mondhatni egyértelműbbek. Alan Gilbert pontosan érzékeli is a különbséget: mintha nem ugyanaz a zenekar szólalna meg pálcája alatt, a sötétség komorabbá, a fény élessé, olykor egyenesen vakítóvá válik. Csak egyvalaki nem változtat hangvételén: Renée Fleming. Messiaen dalait ugyanolyan érzékien telített, már-már túlvibrált hangon adja elő, mint Ravel Seherezádéját – s az eredmény őt igazolja. Nem arról van szó, hogy Fleming ne érezné a stílust, hogy ne tudná, miről is szólnak ezek a dalok. Épp ellenkezőleg: a zenekar bizonyos fokú objektivitása és a saját hangjának érzékisége közti ellentéttel az énekesnő mintha a vallásos extázis és a szerelmi révület közti kapcsolatra szeretne rávilágítani – arra, amit a középkor költői vagy a barokk képzőművészei oly jól tudtak, s ami érthetőbbé teszi, mit is jelent a már említett Amor sanctus kifejezés.

A lemez záró harmadát valóban kortárs muzsika tölti ki: noha Henri Dutilleux 1916-ban látta meg a napvilágot, ma is köztünk van, mi több, aktív komponista – Le Temps l’horloge című dalciklusát például egyenesen Renée Fleming számára komponálta az elmúlt fél évtizedben, hogy végleges változatában 2009-ben mutassák be (a korongon a 2009. május 7-i, párizsi ősbemutató élő felvétele hallható). Aki laikusként először szembesül Dutilleux muzsikájával e CD-n, alighanem osztani fogja véleményemet: egyfelől félreismerhetetlenül kortársibb, nehezebben befogadható zene ez, mint a két másik szerzőé – másrészt így is fogyasztható, mi több, újrahallgatásra csábító. S témaválasztásánál fogva (mert Dutilleux, miként más műveiben, ezúttal is erősen irodalomközpontú) ez áll legközelebb ahhoz a sztereotípiához, ami a „francia” jelző hallatán elsőként jut a magyar hallgató eszébe: szimbolizmus, szürrealizmus. Fleming ezt a stílusréteget is saját képére tudja formálni: hangja a bor okozta mámor kifejezőeszközévé válik a ciklus és az egész lemez záródarabjában – a Seiji Ozawa vezette Francia Nemzeti Zenekar pedig gondoskodik róla, hogy e muzsika szépsége mellett jelentősége is kétségbevonhatatlan legyen. (Ráadásképpen még két Dutilleux-dal csendül fel a CD-n: a jóval korában, 1954-ben keletkezet Két szonett Jean Cassou verseire a zeneszerző életművének stiláris egységére figyelmeztet.)

Nem könnyű útra csábít Renée Fleming lemeze, s meglehet, rajongótáborának nem minden tagja tudja vagy akarja őt követni új kalandjai során. Ám aki hajlandó nyomába szegődni, különleges élményben részesül: minőségi muzsikát élvezhet felsőfokú előadásban, melynek élvezeti értékét nem kis mértékben fokozza az újdonság varázsa – s ezt oly ritkán mondhatjuk el a szűk alaprepertoárt a végtelenségig variáló hanglemezpiacról.

Renée Fleming: Poèmes (Ravel, Messiaen, Dutilleux zenekari dalai)
A Francia Rádió Filharmonikus Zenekara, vezényel: Alan Gilbert
Francia Nemzeti Zenekar, vezényel: Seiji Ozawa
Kiadja: Decca / Universal
Értékelés: 10/10