„Így lett megírva”

Giuseppe Verdi: A végzet hatalma – HD-közvetítés a londoni Covent Gardenből. ESZTERGÁLYOS MÁTÉ írása az április 2-i előadásról

A végzet hatalma bonyolult opera, nem csupán cselekménye miatt, de már megszületését tekintve is. Azt mondhatani, hogy kialakulása során több fordulat érte magát a művet, mint ahány szövevényt a történet tartogat a néző számára.

Verdi operájának első – 1861-es, lényegileg csak papíron létező – bemutató előtti változata már az egy évvel későbbi szentpétervári bemutatóra átformálódott, nem beszélve az ezt követő átiratokról. A végzet hatalma az 1860-as években Bécstől New Yorkig több várost megjárt, és útja során mindig egy kicsit másképpen került színpadra. Az 1869-es milánói, vagy ha úgy tetszik, itáliai premierre írott verzió lett az, mely végül kőbe vésődött, onnantól kezdve pedig ezt az átiratot tekintjük A végzet hatalmának. Azért is fontos ezeket leszögezni, mert a ma ismert mű cselekményének esetlegessége és sorsszerűsége valamelyest az átformált verziók ezen eldöntetlenségeiben gyökerezik. Ismerni kell ugyanakkor a nagyoperák formai elvárásait is, a nagyszabású tömegjelenetek, virtuóz táncbetétek fontosságát, hiszen csak így érthetjük meg a harmadik felvonás második felét, mely közben megfogalmazódik bennünk a kérdés: lehet-e egy operából másfélszáz év elteltével húzni, vagy a zene egésze szent és sérthetetlen? Véleményem szerint, a mű szellemiségét megőrizve bizonyos beavatkozásokra jelen darab esetében szükség lenne, egyes drámákhoz hasonlóan nyugodtan összehúzhatnák a cselekményt.

Leonóra: Anna Netrebko (fotó:  Bill Cooper / Royal Opera House)

Christof Loy új rendezését 2017 szeptemberében Amszterdamban mutatták be, innen került át a Covent Gardenbe, ahol a darabot párját ritkító énekes gárdával színesítették. Az első felvonás alatt az az érzésem: végre itt egy visszafogott rendezés, ami hagyja érvényesülni az énekeseket, amolyan klasszikus operafelfogásban! Ám viszonylag hamar világossá válik, hogy ami Loynál nem hivalkodó, az rövidesen unalomba, ami pedig óvatoskodva próbál merész lenni, az érdektelenségbe fullad. Ezen ráadásul Verdi kacifántos meséje sem segít, sőt.

A végzet hatalma történetesen olyan opera, aminek érdemes lenne hivalkodónak, másnak lenni, elütni a régitől, a sztori ugyanis kifejezetten megengedő lenne a modernnel szemben.

Tovább megyek: szinte megkívánja az átértelmezést, ellentétben mondjuk az Aidával vagy a későbbi Otellóval, amelyeken már a finom rendezői restaurálás is zseniális előadást eredményezhet. Itt azonban Loynak ahelyett, hogy lefújja a port egy librettóról, ecsetet és merész színeket kellett volna ragadnia. A fel-felvillanó vetítések erőtlenek, ráadásul a „néha régies–néha új” rendezői felfogást a véletlen zenéjeként – lásd még a mű címe – árulni meglehetősen gyönge megoldásként hat.

Don Alvaro: Jonas Kaufmann (fotó:  Bill Cooper / Royal Opera House)

Hatalmas szerencse, hogy a karmestertől majdhogynem valamennyi énekesig a csúcsok csúcsa kapott lehetőséget az előadásban – ilyen szereposztást az utóbbi években vajmi keveset láthattunk a világ operaszínpadain. Persze ahányan rajongják Anna Netrebkót vagy Jonas Kaufmannt, annyian ítélkeznek is felettük, de hát éppen ezek a tömegek teszik őket sztárokká.

És van abban valami egyedülállóan izgalmas, amikor a könnyes és gunyoros szempárok együtt figyelik őket, hogy megcsinálják-e; ámulunk-e szájtátva ismét, vagy beletörik végre az átkozott bicskájuk?

Hiszen az utóbbi években mindketten feszegetik a határaikat: Netrebko és Kaufmann is rendre mélyebb, drámaibb szerepeket énekel, a szoprán hamarosan ismét Lady Macbethként, jövőre Münchenben Turandotként (!) áll színpadra. A német tenor ezzel szemben az Otellók mellett tovább mássza a wagneri hegycsúcsot, jelenleg épp Trisztánnál tart, de ki tudja, hol áll meg… És hol van már az a Traviata, amit tizenegy éve együtt énekeltek ugyanitt Londonban!

Páter Gvárdián: Ferruccio Furlanetto (fotó:  Bill Cooper / Royal Opera House)

Netrebko most először formálta meg A végzet hatalma Leonoráját, de hiába a súlyosabb dallamokat kívánó szerep, amire ez az orosz nő a hangjával képes, az valóban mindent felülmúl. Előadásmódjában az egyetlen probléma az árnyaltság hiánya. Nézem a három évvel ezelőtti müncheni Forzát, ahol Anja Harteros összességében semmivel sem jobb, csak éppen érzelmeiben több, vagy éppen kevesebb, attól függően, hogy éppen mikor mit kíván a „sors”. És ezt a finom hullámzást zseniálisan tolmácsolja a hangjával.

Netrebkónak pedig itt van ez az istenadta tehetsége, amit olyan lehengerlően ural, mi pedig végtelenül szerencsések vagyunk, hogy hallhatjuk.

Kaufmann sokkal összetettebb, kifinomultabb énekes, akinek Don Alvarója szívvel-lélekkel szólal meg, de mintha az évek során a mélyülő, magabiztosabb hang a finomságok kárára érett volna be. Az egyetlen igazi áriájában ugyanúgy ott van a végén az a fantasztikus, feltörő crescendo, amihez Kaufmann annyira ért, amibe beleborzong az ember, de a védjegyének számító pianók most kérgesebben csendülnek a hang sűrűjében. Ettől függetlenül azt hiszem, ma nincs még egy ilyen Don Alvaro, aki a virgonc csábítóból pár óra leforgása alatt ilyen intellektuális szerepformálást, ennyire drámai átalakulást lenne képes bemutatni.

Don Alvaro és Don Carlos: Jonas Kaufmann és Ludovic Tézier (fotó:  Bill Cooper / Royal Opera House)

Ludovic Tézier édes baritonja ugyanolyan magasra helyezi a lécet a maga hangfekvésében, mint azt a szoprán és tenor partnerei teszik. A Tézier által megformált Vargas ráadásul nagyon fontos karakter, hiszen lényegében ő a cselekmény egyetlen mozgatórugója. A véletlenül elsülő, és így a márki életét kioltó fegyver ugyanis az apjával való rideg kapcsolat feloldásának esélyét is elveszi tőle.

Az ezáltal felbugyogó kíméletlen bosszúvágy az, ami által Vargas újabb és újabb, kiszámíthatatlan mezsgyére tereli a történetet.

Kiemelendő még Ferruccio Furlanetto rögös basszusa a Páter szerepében és Alessandro Corbelli Melitonéja, aki nem csak szép baritonjával nyújt emlékezeteset, de a Verditől amúgy szokatlan vígoperai szerepet is végig ízléses humorral tálalja.

Leonóra és Páter Gvárdián: Anna Netrebko és Ferruccio Furlanetto (fotó:  Bill Cooper / Royal Opera House)

Antonio Pappano a nyitány első három – az operában mindvégig a végzet szimbólumaként megjelenő – akkordjától kezdve átszellemülten süllyed bele Verdi szellemiségébe, a londoni zenekarnak és kórusnak köszönhetően pedig a hallgatóságot is magával ragadja. Az egyes zenei részek között kitartott szünetek azonban néhol az énekesek számára is hosszúak, és ellentétben egy szimfonikus mű dramaturgiai szerepet betöltő kiállásaival, itt az áriák között inkább töredezettséget eredményeznek.

A végzet hatalma bonyolult opera, mert míg a dallamvilág egészen elragadó, a történet a maga végzetes, már-már hihetetlen fordulataival kifejezetten nehéz próbatétel elé állítja a nézőt.

Ehhez az operához kiváló énekesek és egy erős rendezői vízió lenne szükséges, melyből előbbit a Royal Opera House kifogástalanul teljesítette, Christof Loy azonban adós maradt a markáns kézjeggyel.

Elsül egy elejtett fegyver, egy ember meghal, a gyilkos megmenti üldözőjét, a szerelmesek elkerülik egymást. Mennyi banális véletlen, és mégis, nem a hétköznapok ezek? Talán Verdi legéletszerűbb története, szinte érezni a hűvös közelségét. Ezért is olyan nehezen befogadható a végzet.

Don Alvaro: Jonas Kaufmann (fotó:  Bill Cooper / Royal Opera House)

Miként a nosztalgiázó Don Alvaro énekli nagyáriájának drámai sorában: „Sarò infelice eternamente… è scritto.” Vagyis: „Örök boldogtalanság vár rám… így lett megírva.”

Hogy mi mégis boldogan hallgatjuk, az a sors fintora.

Fotók:  Bill Cooper / Royal Opera House