Igor herceg a lengyelektől

2011. december 1.

Alekszandr Borogyin: Igor herceg – Opera Wrocławska, 2011. november 19. BÓKA GÁBOR kritikája

Jaroszlavna és Galickij: Jevgenyija Kuznyecova és Bartosz Urbanovicz (fotó: Marek Grotowski)

Nem kézenfekvő döntés, hogy az egyszeri magyar operakritikus november 19-én este a kies fekvésű Boroszlóban nézzen operaelőadást. Idehaza kiemelt sajtófigyelemmel kísért operaházi premierre került sor aznap (még ha az új Don Giovanni nem is feltétlenül művészi minősége okán került az érdeklődés középpontjába), Berlinben pedig magyar rendező és díszlettervező Eladott menyasszonyát ítélhette meg a publikum. Hogy jelen sorok írója mégis a lengyelek szíves invitálását fogadta el, annak oka a Magyarországon évtizedek óta nem játszott mű vonzásán túl a genius loci, a hely szelleme, mellyel időről időre szembesülni kell. Boroszló, alias Wrocław: jelenség az operajátszás európai kontextusában – meglehet, nem egyedülálló, de olyan, mellyel itthonról nem árt újra és újra szembesülni a világszínvonalról szóló kijelentések közepette.

Tavaly a kétévente megrendezett kortárs operafesztivál kapcsán volt már alkalmam röviden szólni a társulat idehaza elképzelhetetlenül színes repertoárjáról, mely olyan műveket foglal magában, mint Az árnyék nélküli asszony, a Borisz Godunov vagy a Parsifal – mindezt nem a fővárosban, hanem vidéken; mintha nálunk Szegeden vagy Debrecenben lennének műsoron e művek az alaprepertoár húsz-harminc darabja mellett. Így persze kevéssé meglepő, hogy a mindenre nyitott lengyel közönség számára még Borogyin Igor hercegét is be merik mutatni – azt a művet, amely, meglehet, jóval könnyebben befogadható, mint Muszorgszkij operái (dramaturgiája közelebb áll a nyugati mintákhoz, dallam- és formavilága is ismerősebb), de amely iránt mégis oly kevés érdeklődést mutat a Nyugat (ebből a szempontból mi is oda számítunk – ne legyünk rá büszkék).

Jaroszlavna és Igor: Michał Kowalik és Jevgenyija Kuznyecova (fotó: Marek Grotowski)

Ám az Igor ezúttal nem a helyi operaház impozáns épületében került színre, hanem a majd százéves Centenáriumi Csarnok lenyűgöző méretű terében. Fanyaloghatnánk: egy stadionprodukciót készülünk éppen feldicsérni, noha minden tisztességes kritikus mélységesen lenézi az ilyesmit, mondván: olcsó népszórakoztatássá alacsonyítja e magasrendű műfajt? Nos, nem mindegy a mit és a hogyan. Boroszlóban a megaprodukciók sora (a mostani ugyanis a huszonkilencedik a sorban) a közönségnevelés eszköze. Kezdetben a zenei finomságok iránt kevéssé fogékony közönségrétegeket próbálták megfogni ezekkel az előadásokkal – az obligát Carmennel és Aidával (nota bene: utóbbi a Budapesten ma is látható produkció vendégjátéka volt) –; ma már ott tartanak, hogy azokat a nagyszabású műveket veszik elő ily módon, melyek nem férnének el a színházépület nem túl nagy terében. Többek között A nibelung gyűrűjét is. S lássanak csodát: a közönség jön. Az Igor herceget hatszor játszották el november folyamán a több ezer fős befogadó-képességű csarnokban, ebből ötször telt ház előtt. Ha belegondolok, hogy a Margit-szigeten, egy kétmilliós város közepén egyetlen félház jött össze a mifelénk évtizede nem játszott Borisz Godunovra, pirulok a szégyentől.

Indulás a háborúba, I. felvonás (fotó: Marek Grotowski)

Eddig a publicisztika, innentől jön a műélvezet. Ha kolléganőm a közelmúltban azt írta, hogy a lengyelekben ő még nem csalódott operai vonatkozásban, úgy én is csak azt mondhatom: Boroszlóban eddig az volt a legnegatívabb tapasztalatom, hogy a társulat méltatlan műre pazarolta energiáit (Giacomo Orefice: Chopin). Most ilyesmiről szó sem volt: az alapanyag remekbe szabott, s szinte kínálja magát a monumentalizáló megvalósításra. Igaz, ez nagyjából meg is határozza a színre állítás stílusát: Laco Adamik, ha akart volna, sem nagyon indulhatott volna a korszerű operaszínház irányába – a helyszín logikája, az aprómunkát láthatatlanná tévő gigantikus tér, no és az előadás kitűzött célja ezt nem engedi. Marad a jól bevált pszichológiai realizmus, az is széles gesztusokkal, jól követhető módon. A magánjelenetekben ezzel együtt is sikerül elkerülni az operai manírokat: a szereplők viselkedése hiteles, egyszer sem kell jótékonyan elvonatkoztatnunk a látványtól, mint ahhoz idehaza hozzászokhattunk a tradicionális előadások zömében. A tömegjelenetekben minden óraműpontossággal zajlik: a kórus mozgatása, a pazar balettbetét (koreográfia: Irina Mazur), a lovak bevonulása (!) mind magától értetődő természetességgel megy végbe. Lenyűgöző a látvány: Barbara Kędzierska díszletei egyszerűségükben is impozánsak, a helyszínváltásokat könnyedén lehetővé teszik, szimbolikájuk jól követhető. Az ilyesfajta jelmezekre a „korhű” jelzőt szokás használni: magam ódzkodnék ettől, hiszen sem az ezer év előtti orosz, sem a polovec viseletekben nem vagyok járatos – maradjunk annyiban, hogy amit látunk, a hagyományos operai historizmus terméke, magas színvonalú kivitelben. Egyszóval: profizmus a köbön.

Polovec táncok (fotó: Marek Grotowski)

Hogy az előadás még ezen is túl tud tenni, s nem csak az igényes kivitelezés emlékével, de magasrendű művészi élménnyel is távozunk, az elsősorban két női szólista érdeme. Ahol egyáltalán játsszák az Igor herceget, ott hagyományosan háttérbe szorul Jaroszlavna szerepe: az általános vélemény szerint májbajosnak tartott karakter most a kiváló drámai szoprán, Jevgenyija Kuznyecova jóvoltából a darab egyik kulcsszereplőjévé vált. Tömény, sötét színű, a kényes magasságokban is mindvégig üzembiztos, ha kell, átütő erejű, ha kell, lágy pianókra képes hanganyagával a figura érzelmi skálájának minden árnyalatát meg tudta mutatni, elegánsan visszafogott színpadi játéka pedig színészileg is hitelessé tette a hercegnét. Nem kevésbé lenyűgöző – és hasonló tapsviharral fogadott – alakítás Irina Zsitinszka Koncsakovnája. A mikrofonok által sem tompíthatóan fülledt erotikájú mezzoszopránja egyszerre rendelkezik a nagy létszámú zenekar áténekléséhez szükséges erővel, testességgel, ugyanakkor kellően könnyed is ahhoz, hogy a fiatal lány karaktere ne csak a vonzó színpadi megjelenés, de a vokális megformálás jóvoltából is evidens legyen.

Igor és Koncsak: Michał Kowalik és Wiktor Gorelikow (fotó: Marek Grotowski)

Michał Kowalik nemes anyagú baritonján az azonosulás magas fokán énekelte Igor herceget: a túlzásokra csábító szólam nemes visszafogottsággal, ugyanakkor kellő érzelmi telítettséggel szólalt meg előadásában. A polovec kép Igor-áriája ezúttal nem csak dramaturgiai helye, de a megszólaltatás minősége okán is az opera csúcspontjává vált. A többi férfiszereplő, noha egyaránt tisztességes alakítást nyújtott, kicsit halványabbnak tűnt. A Budapestről is ismert bolgár Szergej Drobicsevszkij hatalmas és szépszínű tenorján még úgy is élményt adóan szólt Vlagyimir áriája, hogy a művész olykor hallhatóan disztonált, s – feltehetően indiszpozíció következtében – a hangerővel is kevésbé spórolt a kelleténél. Bartosz Urbanovicz Galickij hercege és Wiktor Gorelikow Koncsak kánja egyaránt megbízható képet ad a figuráról. Utóbbinak nehezebb dolga van, hiszen áriája, lévén operasláger, sok nagyszerű interpretációban van a fülünkben (hogy a nagy szláv elődöket ne is említsük, mondjunk csak egy magyar nevet: Székely Mihályét), melyekkel hangi adottságainak bizonyos fokú korlátozottsága – magyarán az extrém mélységek átütő erejének hiánya – miatt Gorelikow nem mérkőzhetett. Ennél is érdekesebb azonban, hogy mind Galickij, mint Koncsak túlzottan civilizált, túlzottan európai figura volt ebben az előadásban: hiányolhattunk belőlük egyfajta keleties vadságot, mely egyfelől izgalmasabbá teszi a Koncsak alakjában meglévő humánumot, másrészt Galickij kapcsán árnyalná Borogyin történelemszemléletét, mely a cselekmény ismeretében elég távol állt a szigorúan kétpólusú világképtől. Tomasz Rudnicki Szkulája és Rafał Majzner Jeroskája kivételesen jó karakterfigurák – esetükben sajnálhattuk a leginkább, hogy a hatalmas színpadon, a nagy távolság miatt elvész a színészi aprómunka, illetve hogy nem volt mód az alaposabb rendezői kidolgozásra.

Koncsakovna és Vlagyimir: Irina Zsiinszka és Szergej Drobicsevszkij (fotó: Marek Grotowski)

Az Opera Wrocławska Zenekarának teljesítményéről, lévén szó hangosított előadásról, csak annyit mondhatunk: mindvégig kellő összeszedettséggel és fegyelemmel követték igazgatójuk, Ewa Michnik határozott irányítását. Az Énekkar, különösen a női részleg teljesítménye szintén figyelmet keltett: csupán azt sajnálhattuk, hogy a mikrofonok ezúttal nem jótékony hatása miatt elveszett a polovec jelenetek női kórusának sejtelmessége. Egyéni megítélés kérdése, hogy ezt túl nagy áldozatnak tekintjük-e a mű megismerésének oltárán.

Fotók: Marek Grotowski / Opera Wrocławska

 

Hasonló bejegyzések