Salome- és Arabella-előadások az Operaház Richard Strauss-fesztiválján. BÓKA GÁBOR írása
Úgy tűnik, az opera nem az udvariasság terepe. Hiába a 150 éve született Richard Strauss szeretete a magas hangok és a szoprán főszerepek iránt, és hiába, hogy – ebből egyenesen következően – a Magyar Állami Operaház a női főszerepekre invitált vendégekkel dúsította fel Strauss-repertoárjának két, amúgy megkérdőjelezhető frissességű darabját, e rövid értékelés mégsem elsősorban az ő dicsőségükről szól. A véletlen úgy hozta ugyanis, hogy mind a május 29-i Salomén, mind a 30-i Arabellán mások vitték a prímet: egy-egy kiváló hazai baritonista.
A Salome-előadást szinte mindannyian a kiváló Najda Michael vendégszereplése miatt vártuk elsősorban: a magam részéről nem csupán videóról ismert kongeniális Saloméja tette volna izgalmassá a találkozást (érdekes kérdés, hogy egy elsősorban színésznőként kiemelkedő énekesnő, aki máshol első osztályú rendezők – az említett londoni felvételen pl. David McVicar – instrukciói nyomán alakította szerepét, hogyan tud beilleszkedni egy mára teljesen lecsúszott, s már negyedszázaddal ezelőtti bemutatásakor is korszerűtlen produkcióba), de a múlt év végén Varsóban megismert, s rövidesen a Metropolitanben is látható Juditja is növelte érdeklődésemet. Mire aztán a színházba értem, már Manuela Uhl neve szerepelt a plakátokon, s ez, ha le nem is lombozott (hiszen előzetesen meg kell adnunk a számunkra ismeretlen névnek járó bizalmat), lelkesedésemet valamelyest mégis leforrázta. Nem úgy a közönségét, mely ovációval és részleges álló tapssal díjazta a kétségkívül dekoratív, a szerep előírásainak megfelelően kislányos megjelenésű és alapvetően szép hangú énekesnő produkcióját – szemben a szakma megjelent képviselőivel, akik inkább elutasításuknak adtak hangot az előadást követően. Hol az igazság? Uhl imént felsorolt erényei kétség kívül fontosak egy minden tekintetben adekvát Salome-alakításhoz, de nem kizárólagosak: zenei elvárásainkat nem elégíti ki önmagában az a tény, hogy valakinek természettől fogva szép énekhangja van, ha az nem felel meg teljesen az általa megformálni kívánt szólam követelményeinek. Uhl esetében nem annyira a hangerőt éreztem kevésnek (másokkal ellentétben én kiválóan hallottam az összes énekest a földszint jobb széléről, középtájról), mint inkább a hangterjedelmet: a magasságok még csak-csak megszólaltak, ha nem is mindig meggyőző főlénnyel, de a mélységek helyett olykor bizony halálhörgés, siralom hagyta el az énekesnő torkát, amit megpróbált ugyan a szerepformálás eszközeként tálalni, de kevés sikerrel. Ellentétes benyomásaink mérlegén a kiváló színészi alakítás sem tudott annyit lendíteni, hogy az feltétel nélkül a pozitív tartományban állapodjon meg.
Manuela Uhl alakítása azonban minden vitatható elemével együtt is rengeteg pozitívumot tartalmazott, s ha szakmai szempontból nem is könyvelhettük el sikerként, amit kaptunk tőle, az mégiscsak a darab világából való volt. Ezzel szemben Ulbrich Andrea Heródiását csak teljes félreértésként tudom értékelni. A szerep kétség kívül tartalmaz karikaturisztikus elemeket, ezek azonban nem kizárólagosak, és főként nem szabad, hogy operaparódiává változzanak. Most sajnos ez történt, s ennek nem csupán a túlzásba vitt színpadi ágálás volt az oka, de az énekszólam megformálása is: Ulbrich minden összefüggés nélkül erősen megfújta a középhangokat, melyek önmagukban valóban hatásosan szólaltak meg, de pusztán hangok maradtak, mintegy kontextus nélkül hangzottak el. A művésznő korábbi kiváló Azucenái reményt keltenek, hogy e mostani kudarc csak egyszeri kisiklás. Éppen ellentétes képlet volt Jürgen Sacher Heródese: e jelentősnek nem nevezhető énekes rendelkezésére álló művészi eszközeit maximális ízléssel kihasználva nyújtott minden szempontból korrekt alakítást. A férfi szekció keltette pozitív benyomásainkat tovább erősítette Nyári Zoltán hangilag és színészileg is pontos, bizonyos pillanatokban élményszerű Narrabothja, és a korábbi első katonából most első nazarénussá avanzsált Cser Krisztián rövid szerepének is súlyt tudott adni egyszerre szép és karakteres hangja, valamint szuggesztív zenei és színészi megformálása jóvoltából.
Ezen az estén azonban Jochanaan volt az, aki mindent vitt: őt Kálmándi Mihály alakította. Hihetetlen, de igaz: már huszonöt éve, a produkció bemutatóján is ő énekelte a prófétát; magam tizenhat éve hallottam először, s megformálása azóta semmit sem vesztett erejéből. Meglehet, korszerűtlen kritikusi álláspontra helyezkedem, amikor leírom, hogy a hozzá hasonló hangi kvalitásokkal rendelkező énekesek számára nem akadály a rendezés voltaképpeni hiánya, hiszen pusztán a zenei megformálás jóvoltából képesek teljes értékű művészi élményt nyújtani. Ezúttal különösen hangsúlyozandó azonban a megformálás szó: Kálmándi megtehetné, hogy pusztán hangjának szépségére és annak átütő erejére alapozza a hatáskeltést, főként egy mamutzenekart alkalmazó darabban – ő azonban még itt sem adja fel a zenei igényességet, a főszereplők közül egyedüliként valósítva meg ezáltal a szükséges hangi adottságok és a szólam kidolgozottságának kívánatos fúzióját.
Az Arabella címszerepében olyan énekesnő lépett fel, akinek másfél évvel korábban egyértelmű elismeréssel adóztunk egy másik Richard Strauss-főszerepben, a Capriccio Madeleine grófnőjeként. Ildikó Raimondi akkor nem pusztán hibátlan stílusismeretéről tett tanúbizonyságot, de vokális tekintetben is kielégítőnek bizonyult a produkciója. Ezúttal az utóbbi téren mutatkoztak bizonyos, ha nem is nagy, de regisztrálandó hiányosságok. Némi képzavarral érve: látványos gikszer ugyan kevés esett, ám az egész szólamformálás valamiféle belső bizonytalanságról tanúskodott, mintha az énekesnőnek minden pillanatban maximális energiabedobással kellett volna küzdenie azért, hogy amit eltervezett, az egyáltalában megszólaljon – ez alapján pedig élhetünk a gyanúperrel, hogy a nem száz százalékos produkció oka alkalmi indiszpozíció. Ilyen körülmények között hiába volt kiemelkedően pontos és szeretni való a figura színpadi megformálása, az alakítás nem lehetett teljes értékű. Kísértetiesen hasonlókat írhatnánk Keszei Bori Zdenkája kapcsán is: a figura megvan, de a vokalitásra kisebb-nagyobb szeplők nyomták rá bélyegüket. A női szekciót így Wiedemann Bernadett hivatott volna megmenteni, aki mindent meg is tett ezért, csak hát Adelaide grófnő szerepe nem igazán nyújt lehetőséget arra, hogy akár a legkiválóbb énekes is tündököljön benne. Fiákermilli már más tészta: az alig egy-másfél percnyi, bravúrkoloratúrákban bővelkedő énekelnivaló igazi ziccerszerepet takar, és Miklósa Erika élt is a lehetőséggel. Fenntartások nélkül tapsolhattunk – immár a férfiakra térve – a Matteót alakító Horváth István kivételes hangszépségének és énekkultúrájának is: e mozarti ihletésű Strauss-szólam esetében különösen fontos a stílusos megszólaltatás, melyre ezúttal nem lehetett panaszunk.
Mandrykát Perencz Béla játszotta, s e tény rögtön felvet egy kérdést: miért csak most? A két évvel ezelőtti premieren egy, mind a műhöz, mind az Operaház vélt vagy valós presztízséhez méltatlan szükségmegoldással kellett beérnünk a szerepben, ami annál is érthetetlenebb, mivel Perencz éppenséggel élete egyik legjobb alakítását nyújtotta most Mandrykaként. Hogy a hang végre ismét a maga teljes szépségében és átütő erejével szólalt meg, az persze önmagában is örvendetes tény, de ennél sokkal fontosabbnak tartom, hogy ez a Mandryka-megformálás sok más Perencz-alakítással szemben adekvát, tökéletesen fedi a Strauss és Hoffmannsthal által koncipiált figurát. Perencz Béla nagyszerű adottságai alighanem sosem képezték vita tárgyát a hazai operakedvelők körében, nézőként azonban nem egyszer éreztem úgy, hogy néhány figurát, melyek amúgy kiválóan illenek hangjához, s melyeket vokálisan nagyszerűen is old meg, színészileg félrevisz – legyen elég Hans Sachsának utolsó perceire utalni. Ezúttal ilyesmiről szó sem volt, s ez reményt ébreszt, hogy a hosszabb szünetet követő visszatérés az Operaház színpadára nem pusztán hangi, de színészi értelemben is új korszakot nyit nélkülözhetetlen énekesünk pályafutásán.
A Magyar Állami Operaház Zenekara mindkét este kiváló formában játszott. A karmesteri produkciók közül Pinchas Steinbergé volt az emlékezetesebb – meglepő módon éppen észrevehetetlensége okán. Hallottam olyan bírálatot, miszerint a Salomét nem szabad ilyen hideg fejjel dirigálni. Meggyőződésem, hogy a produkció összképének nagyon is jót tett ez a távolságtartó megközelítés: a Salome partitúrája olyan, mint egy gyújtóbomba – elég meggyújtani a zsinórját, fölösleges még benzint is locsolni rá. Günter Neuhold több érzelmet vitt az Arabellába, és megbízhatóan adagolta a bécsiességet is, melyet a zenekar dicséretes rugalmassággal követett. Összességében mindaz, ami e két este folyamán az árokban történt, javította a produkciókról szerzett benyomásainkat – nem úgy, mint a színpadon látottak: a rendezések, mint már utaltunk rá, bizony nem lettek jobbak az elmúlt évek során. Jellemző, hogy külföldi barátom alig-alig akarta elhinni, hogy a két színpadra állítás között több mint húsz év telt el: „old fashioned” – mondta az Arabellára, s ennél többet alighanem mi sem mondhatunk. Egy biztos: ez a Strauss-ciklus (a szabályt erősítő Élektra kivételével) aligha a színpadi produkciók kiválósága miatt fog bevonulni az Operaház történetének emlékezetes pillanatai közé.
Fotók: Csibi Szilvia (Arabella), Nagy Attila (Salome) / Magyar Állami Operaház