Hölgyeké az elsőbbség?

2014. június 20.

Salome- és Arabella-előadások az Operaház Richard Strauss-fesztiválján. BÓKA GÁBOR írása

Salome és Jochanaan: Manuela Uhl és Kálmándi Mihály (fotó: Nagy Attila)

Salome és Jochanaan: Manuela Uhl és Kálmándi Mihály (fotó: Nagy Attila)

Úgy tűnik, az opera nem az udvariasság terepe. Hiába a 150 éve született Richard Strauss szeretete a magas hangok és a szoprán főszerepek iránt, és hiába, hogy – ebből egyenesen következően – a Magyar Állami Operaház a női főszerepekre invitált vendégekkel dúsította fel Strauss-repertoárjának két, amúgy megkérdőjelezhető frissességű darabját, e rövid értékelés mégsem elsősorban az ő dicsőségükről szól. A véletlen úgy hozta ugyanis, hogy mind a május 29-i Salomén, mind a 30-i Arabellán mások vitték a prímet: egy-egy kiváló hazai baritonista.

A Salome-előadást szinte mindannyian a kiváló Najda Michael vendégszereplése miatt vártuk elsősorban: a magam részéről nem csupán videóról ismert kongeniális Saloméja tette volna izgalmassá a találkozást (érdekes kérdés, hogy egy elsősorban színésznőként kiemelkedő énekesnő, aki máshol első osztályú rendezők – az említett londoni felvételen pl. David McVicar – instrukciói nyomán alakította szerepét, hogyan tud beilleszkedni egy mára teljesen lecsúszott, s már negyedszázaddal ezelőtti bemutatásakor is korszerűtlen produkcióba), de a múlt év végén Varsóban megismert, s rövidesen a Metropolitanben is látható Juditja is növelte érdeklődésemet. Mire aztán a színházba értem, már Manuela Uhl neve szerepelt a plakátokon, s ez, ha le nem is lombozott (hiszen előzetesen meg kell adnunk a számunkra ismeretlen névnek járó bizalmat), lelkesedésemet valamelyest mégis leforrázta. Nem úgy a közönségét, mely ovációval és részleges álló tapssal díjazta a kétségkívül dekoratív, a szerep előírásainak megfelelően kislányos megjelenésű és alapvetően szép hangú énekesnő produkcióját – szemben a szakma megjelent képviselőivel, akik inkább elutasításuknak adtak hangot az előadást követően. Hol az igazság? Uhl imént felsorolt erényei kétség kívül fontosak egy minden tekintetben adekvát Salome-alakításhoz, de nem kizárólagosak: zenei elvárásainkat nem elégíti ki önmagában az a tény, hogy valakinek természettől fogva szép énekhangja van, ha az nem felel meg teljesen az általa megformálni kívánt szólam követelményeinek. Uhl esetében nem annyira a hangerőt éreztem kevésnek (másokkal ellentétben én kiválóan hallottam az összes énekest a földszint jobb széléről, középtájról), mint inkább a hangterjedelmet: a magasságok még csak-csak megszólaltak, ha nem is mindig meggyőző főlénnyel, de a mélységek helyett olykor bizony halálhörgés, siralom hagyta el az énekesnő torkát, amit megpróbált ugyan a szerepformálás eszközeként tálalni, de kevés sikerrel. Ellentétes benyomásaink mérlegén a kiváló színészi alakítás sem tudott annyit lendíteni, hogy az feltétel nélkül a pozitív tartományban állapodjon meg.

Jelenet a Salome-előadásból (fotó: Nagy Attila)

Jelenet a Salome-előadásból (fotó: Nagy Attila)

Manuela Uhl alakítása azonban minden vitatható elemével együtt is rengeteg pozitívumot tartalmazott, s ha szakmai szempontból nem is könyvelhettük el sikerként, amit kaptunk tőle, az mégiscsak a darab világából való volt. Ezzel szemben Ulbrich Andrea Heródiását csak teljes félreértésként tudom értékelni. A szerep kétség kívül tartalmaz karikaturisztikus elemeket, ezek azonban nem kizárólagosak, és főként nem szabad, hogy operaparódiává változzanak. Most sajnos ez történt, s ennek nem csupán a túlzásba vitt színpadi ágálás volt az oka, de az énekszólam megformálása is: Ulbrich minden összefüggés nélkül erősen megfújta a középhangokat, melyek önmagukban valóban hatásosan szólaltak meg, de pusztán hangok maradtak, mintegy kontextus nélkül hangzottak el. A művésznő korábbi kiváló Azucenái reményt keltenek, hogy e mostani kudarc csak egyszeri kisiklás. Éppen ellentétes képlet volt Jürgen Sacher Heródese: e jelentősnek nem nevezhető énekes rendelkezésére álló művészi eszközeit maximális ízléssel kihasználva nyújtott minden szempontból korrekt alakítást. A férfi szekció keltette pozitív benyomásainkat tovább erősítette Nyári Zoltán hangilag és színészileg is pontos, bizonyos pillanatokban élményszerű Narrabothja, és a korábbi első katonából most első nazarénussá avanzsált Cser Krisztián rövid szerepének is súlyt tudott adni egyszerre szép és karakteres hangja, valamint szuggesztív zenei és színészi megformálása jóvoltából.

Salome és Heródes: Manuela Uhl és Jürgen Sacher (fotó: Nagy Attila)

Salome és Heródes: Manuela Uhl és Jürgen Sacher (fotó: Nagy Attila)

Ezen az estén azonban Jochanaan volt az, aki mindent vitt: őt Kálmándi Mihály alakította. Hihetetlen, de igaz: már huszonöt éve, a produkció bemutatóján is ő énekelte a prófétát; magam tizenhat éve hallottam először, s megformálása azóta semmit sem vesztett erejéből. Meglehet, korszerűtlen kritikusi álláspontra helyezkedem, amikor leírom, hogy a hozzá hasonló hangi kvalitásokkal rendelkező énekesek számára nem akadály a rendezés voltaképpeni hiánya, hiszen pusztán a zenei megformálás jóvoltából képesek teljes értékű művészi élményt nyújtani. Ezúttal különösen hangsúlyozandó azonban a megformálás szó: Kálmándi megtehetné, hogy pusztán hangjának szépségére és annak átütő erejére alapozza a hatáskeltést, főként egy mamutzenekart alkalmazó darabban – ő azonban még itt sem adja fel a zenei igényességet, a főszereplők közül egyedüliként valósítva meg ezáltal a szükséges hangi adottságok és a szólam kidolgozottságának kívánatos fúzióját.

Arabella és Mandryka: Ildikó Raimondi és Perencz Béla (fotó: Csibi Szilvia)

Arabella és Mandryka: Ildikó Raimondi és Perencz Béla (fotó: Csibi Szilvia)

Az Arabella címszerepében olyan énekesnő lépett fel, akinek másfél évvel korábban egyértelmű elismeréssel adóztunk egy másik Richard Strauss-főszerepben, a Capriccio Madeleine grófnőjeként. Ildikó Raimondi akkor nem pusztán hibátlan stílusismeretéről tett tanúbizonyságot, de vokális tekintetben is kielégítőnek bizonyult a produkciója. Ezúttal az utóbbi téren mutatkoztak bizonyos, ha nem is nagy, de regisztrálandó hiányosságok. Némi képzavarral érve: látványos gikszer ugyan kevés esett, ám az egész szólamformálás valamiféle belső bizonytalanságról tanúskodott, mintha az énekesnőnek minden pillanatban maximális energiabedobással kellett volna küzdenie azért, hogy amit eltervezett, az egyáltalában megszólaljon – ez alapján pedig élhetünk a gyanúperrel, hogy a nem száz százalékos produkció oka alkalmi indiszpozíció. Ilyen körülmények között hiába volt kiemelkedően pontos és szeretni való a figura színpadi megformálása, az alakítás nem lehetett teljes értékű. Kísértetiesen hasonlókat írhatnánk Keszei Bori Zdenkája kapcsán is: a figura megvan, de a vokalitásra kisebb-nagyobb szeplők nyomták rá bélyegüket. A női szekciót így Wiedemann Bernadett hivatott volna megmenteni, aki mindent meg is tett ezért, csak hát Adelaide grófnő szerepe nem igazán nyújt lehetőséget arra, hogy akár a legkiválóbb énekes is tündököljön benne. Fiákermilli már más tészta: az alig egy-másfél percnyi, bravúrkoloratúrákban bővelkedő énekelnivaló igazi ziccerszerepet takar, és Miklósa Erika élt is a lehetőséggel. Fenntartások nélkül tapsolhattunk – immár a férfiakra térve – a Matteót alakító Horváth István kivételes hangszépségének és énekkultúrájának is: e mozarti ihletésű Strauss-szólam esetében különösen fontos a stílusos megszólaltatás, melyre ezúttal nem lehetett panaszunk.

Zdenka és Arabella: Keszei Bori és Ildikó Raimondi (fotó: Csibi Szilvia)

Zdenka és Arabella: Keszei Bori és Ildikó Raimondi (fotó: Csibi Szilvia)

Mandrykát Perencz Béla játszotta, s e tény rögtön felvet egy kérdést: miért csak most? A két évvel ezelőtti premieren egy, mind a műhöz, mind az Operaház vélt vagy valós presztízséhez méltatlan szükségmegoldással kellett beérnünk a szerepben, ami annál is érthetetlenebb, mivel Perencz éppenséggel élete egyik legjobb alakítását nyújtotta most Mandrykaként. Hogy a hang végre ismét a maga teljes szépségében és átütő erejével szólalt meg, az persze önmagában is örvendetes tény, de ennél sokkal fontosabbnak tartom, hogy ez a Mandryka-megformálás sok más Perencz-alakítással szemben adekvát, tökéletesen fedi a Strauss és Hoffmannsthal által koncipiált figurát. Perencz Béla nagyszerű adottságai alighanem sosem képezték vita tárgyát a hazai operakedvelők körében, nézőként azonban nem egyszer éreztem úgy, hogy néhány figurát, melyek amúgy kiválóan illenek hangjához, s melyeket vokálisan nagyszerűen is old meg, színészileg félrevisz – legyen elég Hans Sachsának utolsó perceire utalni. Ezúttal ilyesmiről szó sem volt, s ez reményt ébreszt, hogy a hosszabb szünetet követő visszatérés az Operaház színpadára nem pusztán hangi, de színészi értelemben is új korszakot nyit nélkülözhetetlen énekesünk pályafutásán.

Fiákermilli: Miklósa Erika (fotó: Csibi Szilvia)

Fiákermilli: Miklósa Erika (fotó: Csibi Szilvia)

A Magyar Állami Operaház Zenekara mindkét este kiváló formában játszott. A karmesteri produkciók közül Pinchas Steinbergé volt az emlékezetesebb – meglepő módon éppen észrevehetetlensége okán. Hallottam olyan bírálatot, miszerint a Salomét nem szabad ilyen hideg fejjel dirigálni. Meggyőződésem, hogy a produkció összképének nagyon is jót tett ez a távolságtartó megközelítés: a Salome partitúrája olyan, mint egy gyújtóbomba – elég meggyújtani a zsinórját, fölösleges még benzint is locsolni rá. Günter Neuhold több érzelmet vitt az Arabellába, és megbízhatóan adagolta a bécsiességet is, melyet a zenekar dicséretes rugalmassággal követett. Összességében mindaz, ami e két este folyamán az árokban történt, javította a produkciókról szerzett benyomásainkat – nem úgy, mint a színpadon látottak: a rendezések, mint már utaltunk rá, bizony nem lettek jobbak az elmúlt évek során. Jellemző, hogy külföldi barátom alig-alig akarta elhinni, hogy a két színpadra állítás között több mint húsz év telt el: „old fashioned” – mondta az Arabellára, s ennél többet alighanem mi sem mondhatunk. Egy biztos: ez a Strauss-ciklus (a szabályt erősítő Élektra kivételével) aligha a színpadi produkciók kiválósága miatt fog bevonulni az Operaház történetének emlékezetes pillanatai közé.

Fotók: Csibi Szilvia (Arabella), Nagy Attila (Salome) / Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések