Hol landol a repülő fantom?

2013. január 21.

A bolygó hollandi ősváltozatának bemutatója az Operaházban. FÜLÖP KÁROLY gyorsjelentése a január 19-i premierről

A hollandi: Thomas Gazheli (fotó: vermes Tibor)

A hollandi: Thomas Gazheli (fotó: Vermes Tibor)

Írásom címe kissé szedett-vedett. Szedtem-vettem innen-onnan, A bolygó hollandi különböző nyelveken használatos címe/elnevezése alapján. Úgy érzem, az új, operaházi premier is kissé szedett-vedettre sikeredett. A hollandi hajója végre kikötött ugyan az Andrássy úton, de hogy révbe ért-e, azt nem tudnám bizonyosan állítani.

Richard Wagner korai operáját, A bolygó hollandit ősváltozatában mutatta be az Opera, egyetlen hosszú, 140 perces felvonásban. Ebben a verzióban kuriózumnak számít a darab, hisz mindenütt a szerző által később átdolgozott operát játsszák. Egy szaktudományos elemzés során minden bizonnyal feltárhatók a legapróbb részletkülönbségek is, ezek nyilván fontosak, zenei-dramaturgiai következtetések sorát vonják maguk után, de meglátásom szerint az egyszerű befogadó nem károsodik az által, ha az opera zenéjét a jelenleg elé tárt formában ismeri meg.

A színpadra alkalmazással kapcsolatban azonban ebben már nem lehetünk biztosak. Az előadás során végig azon jár az agyunk, hol is láttuk ezt vagy azt a megoldást, de ne sopánkodjunk, úgy tűnik, előbb-utóbb mindenféle rendezési ötlet partra vetődik – legalább hétévente. Van itt, kérem, minden színpadi minimalizmustól (díszlet: Szendrényi Éva) a Müpából ismert félszcenír-vetítésig: eszköztelenség, hajókötél, vetített tenger és virtuális hajó; süllyesztőből emelkedő, testet öltött kísértetlegénység, kitömött fácán, sziszegő füstköd, farsangi maszk és lidércfényes csizma (vö. Turandot). A sokféle holmi kicsit meg is bosszulja magát: a hollandi belerúg az egyik fácánba, a digitális képernyő meg mindjárt az elején elkezd kockásodni, villogni, az ember már aggódik, nehogy a technika áldozatává váljék az előadás. Szerencsére ez a kis baki beleillik a viharjelenetbe, úgyhogy senkit sem zavar. Bár a műszak véleményét nem tudjuk…

A kormányos és Donald: Horváth István és Palerdi András

A kormányos és Donald: Horváth István és Palerdi András (fotó: Vermes Tibor)

Szikora János rendezőt mindenesetre dicséri, hogy igyekszik úrrá lenni a káoszon, s a rendelkezésére álló/bocsátott eszközöket mégiscsak megpróbálja valamilyen koncepció mentén elrendezni. „Vajon alapvetően egy realista történettel van dolgunk, amit át- meg átsző valami misztikus elem, vagy pedig az egészet egy misztikus rajongásnak fogjuk fel, aminek időnként realista megnyilvánulásai vannak? […] Valóság vagy látomás? Nos ebben az előadásban a hajó úgy jelenik majd meg, mint az alaktalan képzetekből formálódó végzet. A magam részéről egyébként úgy gondolom, hogy a tárgy, a hajó maga nem valóságos, de a hajót életre hívó szorongás igen” – olvashattuk a rendező gondolatait az Opera magazinjában.

Senta és Georg: Lukács Gyöngyi és Fekete Attila

Senta és Georg: Lukács Gyöngyi és Fekete Attila (fotó: Vermes Tibor)

Interpretációjához Szikora egyébként saját korábbi eszköztárából is válogat, elég itt csak a Nemzeti Színház 2002-es megnyitójára rendezett Tragédia egy-két momentumára utalni: vetített és „valós” közlekedési eszközökből ott is volt épp elég, a színpadgépezet és a számítógépes vetítések is sok hasonlóságot mutatnak. A kísértetlegénység megjelenítése az athéni szín maszkos demagógjaival rokon, valamint mindkét darab záróképének kidolgozatlansága is szembeötlő: a Tragédiában a nagy mondatok elhagyása, a Hollandiban Senta cselekvéssorának elnagyolása, a valós és a transzcendens lét közti átmenet aluljelzettsége okoz zavart – legalábbis a kezdő befogadónak.

A koncepció szerint tehát a történet két világ: a való és a transzcendens, másképp a valóság és a képzelet határmezsgyéjén játszódik. A két síknak megfeleltethető egy-egy szín: a kék a valóság, a vörös a misztikus sík színe. Ennek megfelelő a tárgyiasult és a virtuális világ kettőssége is. A földi világhoz tartozó díszletek, bár szimbolikusak, mindig anyagszerűek: a vitorlákat és sziklákat idéző falak kézzelfoghatók, a Hollandi terepe viszont, a tenger hullámzása vagy a viharban vergődő hajó csak a vetítőfalon, virtuálisan jelenik meg. A reális oldalon valódi matrózok láthatók valódi kék csíkos matrózingben, Donald (Daland) ruhája is kék, miképpen a férjeiket otthon váró asszonyoké is (jelmez: Berzsenyi Krisztina). Az asszonyok férjük, a férjek asszonyaik rávasalt portréját viselik ingmellükön. A matrózok valódi hajóköteleket vontatnak, az asszonyok hasonlóképp fonják a szálat, pontosabban a gigantikussá növelt szalagerdőt. A két jelenet párhuzamos: a hajót és a rokkát már a néző képzelete teszi hozzá.

Senta és a hollandi: Lukács Gyöngyi és Thomas Gazheli

Senta és a hollandi: Lukács Gyöngyi és Thomas Gazheli (fotó: Vermes Tibor)

A piros szín a Hollandié, minden, ami vele kapcsolatos, vörösben izzik, láthatatlan vagy vetített. Az érdekességek a két világ közötti érintkezésekkor bukkannak elő: a nyitóképben Senta világító fároszként emelkedik fel, jelezvén a hozzá vezető utat ábrándjai férfijának. A fonóképben csak Senta ül rokka mellett, s csak ő nem dolgozik. Ruhája különbözik az asszonyokétól: a piros és a kék variációja, valamint a hollandiéval egyező örvénymotívuma jelzi, hogy ő valahol a két világ között áll; testben itt, lélekben-gondolataiban ott. Frau Mary szintén kék-piros összeállításban van a színen. Senta tőle tanulta a hollandi balladáját még kislányként, s hajdan talán maga is dédelgetett ábrándokat a hollandiról, csak aztán felhagyott ezekkel, s megmaradt örökre kék-pirosnak, öltözéke mintha ezt sugallná. Georg (az ismert változatban Erik), a vadász hagyományos vadászöltözetben, kalappal, puskával, lőszerekkel jelenik meg. Jelenetében hiába teszi kedvese lába elé a nagyon is valóságos fácánokat, az egzisztenciát biztosító lét ígéretét jelentő vadászzsákmányt, a lány már csak a fantomhajós bűvkörében él. Senta a földiekkel való érintkezéseiben kék köpenyt hord, míg a Hollandival való jeleneteiben leveti azt, pirosban áll választottja mellett, s ruháik örvénye eggyé olvad. A záróképben pedig végleg odahagyja a földi világban a kék köpenyt, s követi a férfit az öröklétbe. A földi matrózok kék ruhája akkor kap vörös megvilágítást, csizmájuk pedig kékes lidércfényt, amikor a túlvilági hajósokat provokálják gúnyolódva, s ugyanekkor válik az eddig csak elképzelt legénység valóságossá, anyagszerűvé. Ekkor öltenek zombi-maszkokat, olyat, amilyennek az ember az élőhalottakat elképzeli. Kár a jelmezek szimbolikáját az olyan ízléstelenül közhelyes, modernkedő megoldásokkal tönkretenni, mint Mary ruhája az elcsépelt napszemüveggel, valamint az asszonyok hátán olvasható I love you-felirat: az ilyesmi a nézőből dühöt, mosolyt vagy a „na, már megint” érzését váltja ki, újszerűséget, meglepetést nem ad, a koncepciót pedig rombolja.

A hollandi: Thomas Gazheli

A hollandi: Thomas Gazheli (fotó: Vermes Tibor)

Szikora rendezésének – nyilvánvaló értékei mellett – legproblémásabb része, mint már említettem, a finálé. Nem véletlen: ez a legnehezebben kivitelezhető jelenet, s ennek kellene a csúcspontként hatnia. Ha önmagában nem sikerül, megbocsátható, de az olyan hatásvadász elemek beiktatása, mint a lángoló hajó képe, dühítő, felesleges, sőt zavaró is. Szó esik persze a kísértethajó égővörös vitorláiról, de nem kéne ezt szó szerint érteni. Miért nem elég, ha pusztán elsüllyed a hajó? Tudom én… Temetés a tengeren… de mégis. A megváltás-egyesülés nagy jelenete viszont kimerül a kabáttól való – immár végleges – megszabadulásban. Ez persze szép, de már nem elegendő, hiszen Senta korábban is szerepelt kék nélkül, pusztán vörös ruhában.

Donald: Palerdi András

Donald: Palerdi András (fotó: Vermes Tibor)

Számomra így a csúcspont a két legénység összecsapása volt, bár meg kell jegyezni: a maszkos kísértetmatrózok messziről démonibbnak tűntek, közelről inkább mulatságosnak. Ez önmagában nem probléma, mindkét interpretáció helytálló lehet, attól függ, ki mit vár el. Én inkább az elsőre szavazok.

A sodró lendületű, mindvégig áradó és önkéntelenül is magával ragadó zene Ralf Weikert avatott vezényletével sokszor lenyűgöző, máskor finomságaival gyönyörködtető volt, a közel két és fél órás, szünet nélküli játékidő – bár Wagner esetében nem ismeretlen – nem jelentett problémát a közönségnek. Kimagaslóan teljesített az Énekkar, igényes és terjedelmes számaikat összeszedetten, látható igyekezettel adták elő. A Fonódal és a Matrózdal is szép teljesítménye volt az előadásnak. Külön dicséret illeti a férfikart a kissé fésületlen, de épp ezért bájos matróztáncért (koreográfus: Horváth Csaba). Nagyon hatásos volt a III. felvonás kísérteties kórusa, bár a dobozos hangzást és a szél süvítését a zene fölött picit soknak éreztem. A remeklésért köszönet illeti a karigazgató Szabó Sipos Mátét és az előadásban közreműködő Honvéd Férfikart is.

Jelenet a III. felvonásból

Jelenet a III. felvonásból (fotó: Vermes Tibor)

A szólisták esete problémásabb. A címszerepben Thomas Gazheli vendégművészként ugrott be a produkcióba. Kiállásában, alakításában megvan a szerep, a hangerő olykor impozáns, máskor épp ezért érthetetlenül kimerül. Mintha befelé formálná a hangokat, fojtottan énekel, bizonyos frázisokat valamely torz hangszínnel tud csak elindítani. Szerepe az énekbeszéd mellett igen szép dallamívekben bővelkedik, szólamának emelkedett részeit azonban nem sikerül költészetté formálnia. Őt hallgatva hiába várjuk egy-egy frázis szép megoldását, az érzelmi fokozást, a hangi korlátok miatt folyamatosan csalódnunk kell – így például rögtön az I. felvonás nagymonológjában, a „Dich frage ich” kezdetű szakasz „Engel Gottes / deines Spottes” szavainál. A katarzis így csupán csak részleges lehet.

Senta: Lukács Gyöngyi

Senta: Lukács Gyöngyi (fotó: Vermes Tibor)

Noha Lukács Gyöngyi pontosan elénekli Senta szerepét, magasságai is megvannak, biztos szereptudás és átgondolt szerepformálás igénye hallatszik munkáján, mégsem győzött meg arról, hogy Wagner felé kellene folytatnia pályáját. Amennyire csodálatos és emlékezetes volt a szláv repertoárban, amennyire világszínvonalú Tosca, annyira stílusidegennek éreztem most éneklését. Az olaszos dallamformálástól nem tud szabadulni – ne is tegye! –, hangja is sokszor éles volt, a mély lágéban olykor alig hallható. Georggal való nagy kettősének a hollandi bánatos figurájáról szóló, piano szakaszában viszont varázslatos és megejtő volt éneklése, igazi művészi kvalitásait ott tudta leginkább kamatoztatni. Kiemelendő Lukács Gyöngyi színészi teljesítménye: a zenével együtt lélegző-létező művész, a transzcendens révületet és a szerelmes kislány rajongását is csodálatosan formálta meg, megkockáztatom: egyedülálló, eddig még nemigen látott sokszínűséggel. Ezért a színészi varázslatért volt érdemes megbirkóznia a nehéz szereppel, s ezért érdemes a közönségnek mindenképp megnézni őt e pár előadásban.

Fekete Attila Georgja szenvedélyes, olykor erőszakos ifjú, értékes és erőteljes orgánummal, szép dallamformálással, olykor egy-egy kevésbé tetszetős, forszírozott magassággal. Palerdi András Donald-Daland szerepében is a tőle megszokott magas színvonalat hozza, színészileg is jól formálja meg a jó üzlet reményétől boldog, számító atya figuráját. Kovács Annamária (Mary) és Horváth István (Kormányos) egy-egy remek karaktert formáltak, rövid szerepükben is oda kellett rájuk figyelni. Horváth a kormányos dalocskájának színvonalas előadása mellett igazi hús-vér figurát alakított, szerepét olyan intenzitással játszotta, mintha főszerep lenne.

A bolygó hollandi tizenkét év után ért partot újra az Operában. Egy időre lehorgonyzott. Hogy marad-e, vagy újra tengerre száll, majd meglátjuk.

Fotók: Vermes Tibor

Hasonló bejegyzések