Hol az ördög, kint-e vagy bent?

A Krétakör Hálátlan dögök című előadása a Trafóban. KONDOR KATA írása

Hálátlan dögök

Magyarországon a kortárs operaelőadások nem mondhatók a közönség – és ebből következően a kulturális intézményvezetők – kedvencének. Ennek a jelenségnek kétségkívül összetett okai vannak, de talán ki lehet mondani: nagy szerepe van ebben annak, hogy ezek az előadások nem túlságosan felelnek meg a nézők előzetes várakozásainak. Ha azonban a közönség a Trafóba megy operát nézni, nyilvánvalóan másra számíthat, mint amit a műfajtól megszokott. Ha az operaelőadást ráadásul a Krétakör hozta létre, különösen szükség van rá, hogy félretegyük előítéleteinket. Rendhagyó produkció lett a társulat Krízis című trilógiája is, amely három különböző műfajban (film, kamaraopera, színház) dolgozza fel egy család három tagjának történetét. Középső darabja, a Hálátlan dögök az apával foglalkozik.

A darab keletkezése sem tipikusan operára jellemző: egy kreatív csapat valós történetek alapján, tudományos szakértők bevonásával hozta létre a produkciót, a résztvevő gyermekszereplőket drámatanárok készítették fel szerepeikre. A darab társadalmi szinten is nagy jelentőségű problémával, a gyermekbántalmazással foglalkozik. Mégsem valamiféle dokumentum-színházi produkciónak, hanem az egyszeri lélektani és társadalmi helyzeten túlmutató kérdéseket is megfogalmazó előadásnak lehettünk tanúi.

A központi szereplő dr. Gát Gyula pszichiáter, aki a mű kezdetén éppen a hétszeres gyermekgyilkossággal vádolt Ádámmal foglalkozik. Kettejük párbeszéde során felidéződnek a gyermekáldozatok történetei, és kiderül, hogy mindkettejüknek köze van hozzájuk: a gyilkos a doktornak azokat a pácienseit ölte meg, amelyeknél az kudarcot vallott. Együtt veszik sorra a súlyosan bántalmazott, megerőszakolt, megvert vagy végletesen elhanyagolt gyermekek eseteit, míg végül megkérdőjeleződnek a szerepek, bizonytalanná válik jó és rossz, és kiderül, hogy a doktor sokkal mélyebben érintett az egész történetben, mint kezdetben hittük.

Az előadás egésze bizonytalanságokkal operál: szereplők, zenészek, karmester viszonya is az első perctől kérdéses. Az énekes Megyesi Zoltán a nyitányban vezényli a zenekart, melynek tagjai később egy mondat erejéig prózai szereplővé is válnak. A gyermekszereplők hangszeres zenészként is részt vesznek a produkcióban: a Gát Balázst alakító ifjú művész, Fehér László zongorán, a többiek triangulumon és zenélő dobozon játszanak, valamint saját szerepeiken kívül egymás történeteiben más figurákat (az anya, a szakértő, a polgármester stb.) is megformálnak.

Az első olyan elbizonytalanodás, amely a darab értelmezése szempontjából különösen jelentős, a két főszereplőhöz köthető: kiderül, hogy a gyilkos Ádám valójában nem egyszerűen őrületből vagy kegyetlenségből követte el tetteit, hanem súlyosan szenvedő, halálra vágyó gyermekeket segített át a túlvilágra. Történeteik megismerése során egyre erősebben merül fel a kérdés: nem tett-e jót velük az elkövető azzal, hogy véget vetett szenvedéseiknek? Nem segített-e sokkal többet, mint maga az orvos, akinek hivatása lenne a segítség, ám aki rendre kudarcot vallott, nem tudta megmenteni ezeket a gyermekeket, és igyekszik ugyan racionális érvekkel elmondani, hogy nem tehetett semmit értük, de Ádám hatására maga is elbizonytalanodik.

A segítségre hivatott orvos nem segít, a gyilkos viszont igen. Nem csupán bűn és erény kérdőjeleződik meg ebben a szembeállításban, hanem kettejük viszonya is: vajon nem arról van szó, hogy ők ketten egyetlen, meghasadt személyiségnek a részei, és Ádám nem is létezik a doktoron kívül, hanem annak racionális, távolságtartó énje mellett létrejött még egy, aki nem habozik olyan módszerekkel is beleavatkozni az események menetébe, amivel a másiknak nem lehet?

Ezt a kérdést erősíti az orvos magánéletének alakulása is: családja széthullott, feleségét pszichiátriai intézetben kezelik, kamasz fiuk a doktorral él, ám anya és fia alig beszélnek egymással. Ebből tudjuk meg, hogyan lehetséges, hogy Ádámnak valójában hét áldozata van, habár a színen csak öt jelenik meg: a doktor felesége és fia is közéjük tartozik. Mivel ők ketten biztosan életben vannak, hiszen meg is jelennek a cselekmény során, áldozat-voltuk legfeljebb jelképesen érthető, amennyiben Gát miatt tönkrement az életük. Ez ismét azt támasztja alá, hogy Ádám valójában nem létezik, az is lehetséges, hogy az orvos lelkiismerete jelenik meg benne. Segítsége is olyan, ahogyan az ördög képes segíteni, a doktor és a gyilkos közös jelenetei számos hasonlóságot mutatnak az európai kultúrtörténet olyan nagy ördög-párbeszédeivel, mint a Faust, Az ember tragédiája vagy A Karamazov-testvérek, és ahogyan azoknál, ebben a darabban sem lehet mindig határozottan eldönteni, létezik-e az ördög az emberen kívül?

Korábban már esett róla szó, milyen dramaturgiai szerepet tölt be a zene és a zenészek a darabban. Töredezett, feszültséget sugárzó, ismerős kortárs zene szól a darab nagy részében, található azonban benne néhány betét, amely teljesen más zenei stílust képvisel. Az egyik a második áldozat, az apja által molesztált Anna jelenete. A kislány, aki folyton idősebb férfiakkal (többek között a doktorral is) próbál kapcsolatot kezdeményezni, egészen könnyűzenei jellegű hangon szólal meg, miközben fiatal kora ellenére egy vérbő, csábító démon szerepét veszi fel.

A másik, eltérő zenei világú jelenet, az utolsó gyermek története, a darab érzelmi csúcspontja. A feszült idegzetű nézőt a hirtelen felcsendülő, szép, szabályos barokk zene egészen más lelkiállapotba juttatja, sokkal jobban engedi neki, hogy érzelmileg is megélhesse a történetet, enged a rá nehezedő nyomásból, olyan, mint amikor egy súlyos traumán átesett ember először képes kifejezni fájdalmát. A zene a Bach-passiókat, azon belül Jézus alakját idézi fel, ám itt nem a Jézustól megszokott baritonhang (Gát) szólal meg, hanem egy tenor, Ádám. Eddigre teljesen átvette a doktor szerepét, a nevében beszél feleségével, Lillával, és – kiteljesítve a szerepcserét – ördögből, Luciferből valóban Ádámmá vált, ahogyan azt neve is sugallja. A doktor pedig nem tehet mást: zenei megszólalási lehetőségét is elvesztve, utolsó mondatát prózában mondva távozik a színről. A fia, Balázs, és a felesége, Lilla marad csak ott, akinek története már előremutat a trilógia harmadik darabjára.

Változatos zenei feladataikból is sejthető, hogy a szereplők nem hagyományos operaénekesi szerepekben nyilvánulnak meg, hanem sokoldalú előadói készségekről kell tanúbizonyságot tenniük. Egyenkénti méltatásuk előtt még fontos megjegyezni, hogy az előadás, a modern színjátszásra jellemző módon, inkább remek összjátéki képességeket, mint egyénenkénti kitűnést igényel tőlük. Ennek mindannyian eleget tesznek: felnőttek és gyerekek, hivatásos művészek és a műfajjal még csupán ismerkedő fiatalok, énekesek és zenészek egyaránt nagyszerű teljesítményt nyújtó, összeszokott csapatnak bizonyulnak.

Megyesi Zoltán és Kovács István

Dr. Gát Gyula szerepében Kovács Istvánt láthattuk-hallhattuk, aki árnyalatgazdag, kifejező hangja mellett remek színészi alakításával is megörvendeztetett minket. A Trafó kicsiny játékterében a művésznek szinte minden arcrezdülését láthattuk, így olyan összetett művészi élményt jelentő pillanatoknak lehettünk tanúi, mint mikor a doktor, a második áldozatra ráismerve, kezdi megérteni, hogy a meggyilkolt gyermekek között valójában ő maga a kapcsolat, és Kovács István szemében egyetlen pillanatban, egyszerre jelent meg a bizonytalanság, a ráismerés, és az attól való félelem is.

Ádámot Megyesi Zoltán alakította, néha hátborzongató cinizmussal, szép tenor hangjában megcsendülő félelmetes hidegséggel. Egy pillanatig sem hagy kétséget afelől, hogy valójában ő tartja kezében a szituációt, ugyanúgy irányítja az események menetét, ahogyan a nyitány alatt a zenészeket. Szerepformálásában a figura megannyi árnyalata bontakozik ki: a háborodott tettes, a manipulatív pszichopata, az élő lelkiismeret, az ördög, akinek valahogyan mindig igaza lesz, és végül a doktor személyiségének egyre inkább dominánssá váló része. Ez a sokféle arc végig egyenrangú marad, így a néző folyamatos döntési helyzetnek van kitéve, hogy megértse a történések viszonyát, a szereplők kapcsolatát, miközben megmarad a darabban a jelentésképző fontosságú bizonytalanság.

Kovács Annamária ismét bizonyította, hogy kicsi, helyesebben rövid szerepben is lehet nagyot alakítani: bár Gát Lilla jelenetei a darab időtartamának csak kis részét töltik ki, alakja mégis döntő fontosságú. Egyrészt kiemelt helyeken, a darab elején, majdnem pontosan a közepén és a legvégén szerepel (ezek közül csak az utolsónál jelenik meg a színen, a többinél csupán a hangját halljuk), másrészt az asszony egy személyben magába foglalja a doktor életének kisiklását, állandó vádként van jelen a gondolataiban. Ebben a figurában is megcsodálhattuk, ahogyan Kovács Annamária akár egészen kevés eszközzel is képes sokat kifejezni, puszta jelenléte is felhívja magára a figyelmet, miközben meghagyja nekünk a figura sokoldalúságát: egyszerre oka és következménye Gát tragédiájának, a vádló lelkiismeret által felidézett látomás, amely végül mégis valóságosabb lesz az élő embernél.

Végezetül essék szó az előadásban a felnőttekkel egyenlő fontosságú, és hozzájuk méltó partnernek bizonyuló gyermekszereplőkről. Az öt áldozatot Kovács Ráchel, Goda Sára, Bojtos Luca, Kovács Jonatán és Horváth Dominika, Gát Balázst Fehér László alakította. Lenyűgöző a fiatalok – és természetesen felkészítőik – munkája, profi színészeket megszégyenítő természetességgel mozognak a színpadon, csak ott viselkednek másképp, ahol éppen a szerepük követeli meg ezt. Ehhez még hozzájön remek énekük, amely – természetesen az egyes korosztályoknak megfelelő szinten – végig kifejező, a szerep és a szituáció pontos megértése nyilvánul meg benne. Abban, hogy az előadás ilyen rendkívüli élmény, a magyarországi operajátszás piros betűs ünnepe lett, nekik is jelentős részük volt.

Talán nem tipikus része egy kritikának az előadás utáni közönségtalálkozóról való beszámoló, de örömteli eseménynek tartom, hogy egy kortárs opera után az alkotók párbeszédet kezdeményeznek a közönséggel, amely egyrészt segíti a befogadást, másrészt saját maguknak is visszajelzésül szolgál. A darab müncheni ősbemutatója után is volt közönségtalálkozó, de amíg ott ez szinte magától értetődőnek számít, nálunk nem lehet elégszer hangsúlyozni az ilyen események fontosságát.

A találkozón részt vettek az alkotók (zeneszerző, librettista, rendező), többen a szereplők közül, valamint további közreműködők (szakértők, korrepetitor). Az első részben Gulyás Márton, rendező, az első benyomásaikról kérdezte a közönséget. Amellett, hogy nagyon pozitív vélemények hangzottak el, két tendencia bontakozott ki: voltak, akiket elsősorban Gát és Ádám viszonya, Ádám szerepe, illetve a doktorban kibontakozó konfliktus érdekelt elsősorban, míg mások – főleg a téma szakértői – inkább azzal foglalkoztak, hogyan fordul a darab az általa feldolgozott kényes témához, hogyan lehet operát írni a gyermekbántalmazásról. A hozzáértők mind nagy elégedettséggel nyilatkoztak arról a felkészültségről, hitelességről és életszerűségről, ahogyan az alkotók a kérdéssel foglalkoztak.

Ezt követően a nézők tehették fel a kérdéseiket. Megtudtuk, hogy a darabban szereplő történetek a közelmúltban, Magyarországon estek meg, és a sajtóban is lehetett róluk olvasni. A librettista, Schein Gábor arról beszélt, mennyire gyakran fogadja érzéketlenül a társadalom az ilyen eseteket. A zeneszerzővel, Dargay Marcellal említették a darab irodalmi és zenei előzményeit (Az ember tragédiája, A kékszakállú herceg vára, és a már sokat emlegetett Bach-passiók). Néhány háttér-információt is megtudtunk a darab keletkezéséről: hogyan módosultak az előzetes tervek egy-egy rész kapcsán az alkotótársak tevékenységének következtében. Szóba került a díszlet és jelmezek hiánya is, aminek kapcsán a közönség a magyarországi operaelőadásokon megismerttől eltérő módon, jelentősen pozitívan nyilatkozott. „Csak elterelte volna a figyelmet” – jegyezte meg egy idősebb hölgy.

Számítani lehetett rá, hogy valaki meg fogja kérdezni a gyerekszereplőket, hogyan élték meg, ilyen fiatalon ezt a súlyos témát. Az ifjú művészek rendkívül intelligensen válaszolgattak a kérdésekre. Elhangzott a felkészítő drámatanárok fontossága, a támogató, biztos családi hátterük, és többen említették, mennyivel jobb nyíltan beszélni ilyen kérdésekről, mintha csak sejtették volna, miről van szó. A felnőttek hozzátették, hogy a próbaidőszak alatt a szereplőkből jó, összetartó csapat alakult ki, így a színpadon a gyerekek mindvégig támaszt nyújtó közegben érezhették magukat.

Hála a közös munkájuknak, ismét megtapasztalhattuk, hogy kortárs operára járni érdemes…

Fotók: Krétakör