Hogy lesz ebből mese?

Richard Wagner: A bolygó hollandi – a Budapesti Wagner-napok bemutatójáról BÓKA GÁBOR írt kritikát

Elisabet Strid, Nyári Zoltán és James Rutherford (fotó: Posztós János / Művészetek Palotája)
Elisabet Strid, Nyári Zoltán és James Rutherford (fotó: Posztós János / Művészetek Palotája)

A legszigorúbb bírálók sem állíthatják, hogy mennyiségi tekintetben ne lett volna különösen gazdag a mögöttünk álló operaéved, pláne budapesti mércével. Hogy a mennyiség milyen gyakran csapott át minőségbe, arról persze mind szubjektív, mind szakmai érveket sorakoztatva hosszan lehetne vitázni. Egy azonban bizonyos: a Budapesti Wagner-napok új produkciója, A bolygó hollandi mind az évad, mind a fesztivál Wagner-életművet bemutató sorozatának szempontjából méltó lezárásnak bizonyult – az pedig, hogy a rendezésre Kovalik Balázst sikerült megnyerni, a kellően nagy érdeklődést is biztosította.

A sajtó tekintélyes részét előzetesen az a tény tartotta izgalomban, hogy A bolygó hollandi lesz Kovalik Balázs első Wagner-rendezése – s bár egy géniusz és egy kiváló rendező találkozása nagy eséllyel jár izgalmas végeredménnyel, engem mégis jobban foglalkoztatott, hogy hoz-e majd újat, az eddigiekhez képest más minőséget ez a produkció a Kovalik-életművön belül; ha úgy tetszik, beszélhetünk-e új pályaszakaszról a mostani rendezés kapcsán. A kérdésfelvetés önbecsapásnak bizonyult: itthonról nézve bármi, amit mostantól látunk Kovaliktól, új szakaszt jelent, hiszen ötévnyi kihagyás után szembesülünk újra mély lélektani elemzésen alapuló, a színpadi hatásokat a jellemformálásnak és az erős színészi játéknak mindig alárendelő, s egyben fölényesen kezelő rendezői stílusával. A budapesti búcsút jelentő 2010-es Mefistofele óta csak kritikák és előadásfotók révén volt alkalmam tájékozódni Kovalik újabb munkáiról; a rendezéseivel, azok formanyelvével, kifejezőeszközeivel való intenzív együttélés akkor is elhalványult, ha korábbi produkciói időről időre újra színre is kerülnek az Operaházban (hol jobb, hol gyengébb kivitelben). Melyeken végigtekintve az egységes rendezői irányvonalon belül alapvetően két csoportot különböztethetünk meg. Bizonyos előadások az operák cselekményére egyfajta modellhelyzetként tekintenek, melyet más időbe és térbe helyezve demonstrálják annak aktualitását (ilyen például a briliáns Élektra). Más rendezések viszont a stilizáció eszközével és szimbólumok használatával konkrét helytől és időtől függetlenedve emelkednek mintegy általános érvényűvé, így mutatva rá az élet örökös tragikumára (mint az Anyegin, a Fidelio, a Mefistofele – hogy csak a leginkább széles körben ismerhető példákat említsem). Mivel Kovalik mindkét módszert maximális következetességgel és meggyőző erővel alkalmazza, ízlés dolga, hogy ki melyiket részesíti előnyben, egyáltalán állít-e fel rangsort magában. Az viszont objektíve is látható, hogy A bolygó hollandi az első receptet követi: általános érvényre emelés helyett konkretizál, Wagner meséjét egy másik, a mai néző számára (talán) átélhetőbb mesével helyettesíti.

Jelenet az előadásból (fotó: Pályi Zsófia / Művészetek Palotája)
Jelenet az előadásból (fotó: Pályi Zsófia / Művészetek Palotája)

Szabad-e ilyet? – hördülhetnek fel a bezárkózottságukat önbecsapással konzervativizmusnak nevező operarajongók. Igen, szabad – felelhetjük meggyőződéssel; egyrészt azért, mert a művészetben bárminemű külső korlátozás nem más, mint cenzúra; másrészt azért, mert az előadás nem azonos a vel; az előbbi önálló műalkotás, mely pusztán alapanyagként használja fel az operát, jelen esetben Wagner partitúráját – kor és személyiség függvénye, hogy az alkotók milyen mértékben érzik szükségét, hogy eltávolodjanak az utóbbitól. Kovalik Balázs a jelek szerint szükségét érezte, ám rendezésének ismeretében világos, hogy nem azért, mert mindenáron más akart lenni; sokkal inkább azért, hogy A bolygó hollandi ne pusztán egy operaelőadás, hanem mindenki számára húsba vágó élmény legyen. Tette mindezt úgy, hogy meggyőződésem szerint a rendelkezésére álló szereposztásból, az énekesek színpadi alkatából és hangi adottságaiból indult ki. Van egyfelől egy mackósságában is vonzó, de sem testalkat, sem hangvolumen tekintetében nem hősies bariton a címszerepre, másrészt egy külsőleg majdhogynem kislányos, vokálisan viszont tőrőlmetszett drámai szopránként funkcionáló Senta – hogy klasszikust idézzünk: „hogy lesz ebből mese?”

Senta: Elisabet Strid (fotó: Pályi Zsófia / Művészetek Palotája)
Senta: Elisabet Strid (fotó: Pályi Zsófia / Művészetek Palotája)

Valahogy úgy, ahogy Mary mesél minden este Sentának – nem a legendás Bolygó hollandiról, hanem arról a sztárénekesről, akivel hajdan rövidéletű kalandja volt. Mary – ez a nyitány alatti némajátékból derül ki – sosem felejtette el a kapcsolatnak aligha nevezhető találkozást; ettől fogva mindig az egyszerű ember számára irreális magasságban élő sztár bűvöletében él, olyannyira, hogy a gondjaira bízott lányt is megfertőzi a vonzalommal. Ennek lenyomatai a plakátok és a lemezek: utóbbiakat Senta unalomig hallgatja. A lélektani motiváció mindkét esetben világos: Mary számára ez volt az egyetlen olyan pillanat, amikor felködlött előtte a lehetőség, hogy érzelmileg teljes életet élhet. Senta érzelmi tekintetben sivár környezetben nő fel – édesapja, Daland, tekintélyelvű és patriarchális elveket valló, antipatikus üzletember –, a Hollandi iránti vágyakozásában így egyszerre van jelen az apakomplexus és a transzcendenssel való találkozás iránti mindannyiunkban élő vágy – mely egyben a mai sztárkultusz alapja is. És a Hollandi? Az idők végezetéig egyedül bolyongó vétkes legendája ezúttal a sztár álarcát viselő, ám a sztárlét magányát mindinkább elviselni képtelen kisember történeteként lepleződik le (nem csak az énekes-színész alkata, de külsőséges eszközök is segítenek abban, hogy a karakter archetípusára, Pavarottira ismerjünk benne). Személyes környezetünkből vagy a tömegkultúra révén mind-mind jól ismert figurák állnak tehát Kovalik színpadán – csak egyvalamiben különböznek a wagneri mintától: hiányzik belőlük a nagyság. Éppen ezért a megváltás sem jár nekik: Erik utolsó, kétségbeesett kísérletét látva a Hollandi itt is menekülőre fogja, Senta pedig hiába könyörög neki, hogy bízzon benne – és ezzel vége is a történetnek. A férfi távozik, a kislány, megmaradva álomvilágában, a fejére csapja a fülhallgatót, és visszatér a hús-vér Hollandi helyett ahhoz, akit tud kezelni, aki nem beszél vissza: a lemezeken hallhatóhoz.

A Hollandi: James Rutherford (fotó: Pályi Zsófia / Művészetek Palotája)
A Hollandi: James Rutherford (fotó: Pályi Zsófia / Művészetek Palotája)

Kiábrándító, mai mese ez, melynek befejezése – kell-e hangsúlyozni? – élesen szembemegy a Wagner által elképzelttel: ott a szerelem általi megváltás és a halálban való egyesülés, itt a sivár földi élet örökös kárhozata. Lehet-e az utóbbi itt és most releváns üzenet? Körültekintve 2015 Magyarországának valóságán: nagyon is lehet. Másrészt: lehet-e ez releváns színpadi megfejtése Wagner operájának? Ebben már kevésbé vagyok biztos. Amit látunk, kivitelezés tekintetében első osztályú munka, és nem kétséges, hogy az értelmezés magja, a – sokat kárhoztatott szóval – rendezői koncepció is a mű alapos végiggondolásából született. Engedtessék meg azonban, hogy kritikusi szerepemből valamelyest kiesve a kelleténél szubjektívebb legyek: úgy érzem, hogy az előadás befejezése nem kielégítő. Nem azért, mert az ellenkezőjét üzeni, mint amit Wagner feltehetőleg megálmodott, hanem azért, mert a zenében megszólaló nagyszabású gesztusoknak nem sikerült megtalálni az arányos színpadi megfelelőjét. Az Élektra hasonlóképpen kérdéseket felvető befejezése alapvetően zenei fogantatású volt: az opera lezárásának brutális hanghatásait transzformálta cselekvéssé a három lövés. Ezúttal a darab nagyszabású zenei konlúzióját kísérő színpadi cselekvés – a Hollandi fogja a bőröndjét, és kioldalog, miközben Senta újrakezdi a lemezhallgatást – csenevésznek hat a muzsikához képest. Mivel az előadás előző két és fél órája végig erősen kézben van tartva, csak arra tudok gondolni, hogy a befejezés szándékosan, mintegy demonstratívan eszköztelen – egyszeri megtekintésre viszont így nem kellően meggyőző.

Senta és Erik: Elisabet Strid és Nyári Zoltán (fotó: Posztós János / Művészetek Palotája)
Senta és Erik: Elisabet Strid és Nyári Zoltán (fotó: Posztós János / Művészetek Palotája)

Az énekesek értékeléséhez ezúttal szorosan hozzátartozik a színészi játék dicsérete – maradéktalanul, mindenkinél. Végre ismét egy előadás, ahol nincs szükség az „ahhoz képest” kezdetű, vagy e fordulatot szemérmesen körülíró mondatokra: most a papírforma szerint hiányosságokkal küzdő művészek is erényt kovácsolnak a szükségből. Ezt példázza a címszerepet alakító James Rutherford esete, akivel kapcsolatban már tényként rögzítettük a nagyság hangvolumenben és színpadi karakterben egyaránt megnyilvánuló hiányát. Kisembersége, ami olyan meggyőző volt Hans Sachsként, hátrány lehetne, ha a rendező nem találta volna ki a neki megfelelő Hollandit – amit Rutherford maximális átéléssel közvetít. A szólamismeret a vokális kidolgozás olyan fokával párosul, mely bőven ellensúlyozza a matériával szembeni kétségeinket is. Utóbbi fel sem merülhet Elisabet Strid esetében, aki megtestesíti azt a művészalkatot, amit Richard Strauss várt el Salome alakítóitól, s amelyet mutatis mutandis Senta esetében is irányadónak tekinthetünk: tizenhat éves hercegnő Izolda-hanggal. A hercegnőségre jelen esetben nincs szükség, de a másik két tulajdonság, bármily hihetetlen, egyszerre van meg Stridben, aki tehát már a csillagok e különösen ritka együttállása folytán is csatát nyer. Hát még, hogy ezen adottságait mély művészi alázattal használja ki: nemhogy visszaélne hangerejével, hanem épphogy az intelligens éneklésre törekszik, a hangerőt az intenzivitás eszközéül tartogatva. Olyan alakítás ez, mely minden bizonnyal fog még érni az idő múlásával – ezzel párhuzamosan azonban szükségszerűen elveszti majd egy lényeges alkotóelemét; minél előbb láthatjuk tehát viszont, annál jobb.

Jelenet az előadásból (fotó: Pályi Zsófia / Művészetek Palotája)
Jelenet az előadásból (fotó: Pályi Zsófia / Művészetek Palotája)

Peter Rose Dalandja hozza talán a papírforma szerint leginkább elvárható karaktert. A kisszerű figurához tartozó hang kellően sötét és érces – bár nem hagyhatjuk említetlenül, hogy talán nem olyan testes, mint amit a Wagner-napok legjobb basszistáitól megszokhattunk. Nyári Zoltán elsősorban szerepének intenzív színpadi megjelenítésére koncentrál, s bár zenei megoldásai jóval igényesebbek, mint operaházi szerepeinek többségében, mostani társai mellett valamelyest halványabbnak bizonyul e tekintetben. Uwe Stickert a legszebben éneklő kormányos, akit valaha hallottam – esetében azonban ez nem csak zenei dicséret, hanem a karakterformálás eszköze: erkölcsi züllöttségét, perverzióit próbálja fedni a kifelé mutatott hibátlanság. Mary a Faust Márta asszonya után ismét jól sikerült kabinetalakítás Wiedemann Bernadett részéről; örömünkbe ugyanakkor sajnálat is vegyül, amiért a szereposztók mintha lemondtak volna arról, hogy az első osztályú vokális állapotban lévő művészt főszerepekben is foglalkoztassák.

A Hollandi: James Rutherford (fotó: Pályi Zsófia / Művészetek Palotája)
A Hollandi: James Rutherford (fotó: Pályi Zsófia / Művészetek Palotája)

A rendezés által felvetett kérdések érthető módon valamelyest elterelték a figyelmet a zenei megvalósítás alapját képező ének- és zenekari teljesítményről. Érthető, de aligha akceptálható, hogy így esett, még akkor is, ha a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara – legalábbis a június 22-i előadáson – nem szerepelt hibátlanul: rézfúvósgikszerek, összjátékbeli pontatlanságok hagytak szeplőket az amúgy jó szellemiségű produkción. Fischer Ádám, mint mindig, most sem elsősorban a szép, hanem az intenzív és karakteres hangzás megteremtésére törekedett – sikerrel. A sistergő vonóskar minden vizuális eszköznél hihetőbben festette a tenger hullámzását (Horgas Ádám színpadán csak hajóként is értelmezhető mászókadíszlet áll, vizet semmi sem utánoz), a matrózkar tenyeres-talpas muzsikáját pedig talán még sosem hallottam ennyire közönségesnek – ami ez esetben dicséret. Apropó énekkar: a produkció leghibátlanabb teljesítményét a két testületből – a Magyar Rádió Énekkarából (karigazgató: Pad Zoltán) és a Nemzeti Énekkarból (karigazgató: Antal Mátyás) – egyesült kórus nyújtotta, nem csupán a hangadás magabiztossága, de karakterizálás tekintetében is.

Fotók: Pályi Zsófia, Posztós János / Művészetek Palotája