Giacomo Puccini: A Nyugat lánya – élő közvetítés a Metropolitanből, 2011. január 8. BÓKA GÁBOR kritikája
Egy kötelesség letudva: a Metropolitan majd húsz év után ismét műsorra tűzte A Nyugat lányát a „nagy ősbemutató” (a színházban tartott jószerivel egyetlen jelentős világpremier) századik évfordulóján. Hogy aztán az élmény azért volt-e felemás, mert valóban inkább kötelességteljesítésnek tűnt, mintsem valódi művészi mondanivalóval átitatott produkciónak – avagy a Met-stílust érzem általában véve kicsit üresen proccnak és avíttnak? Ezt mostanáig sem sikerült eldöntenem.
Tény, hogy amit Giancarlo Del Monaco rendező a Met színpadára álmodott, a maga nemében mesteri. Michael Scott látványtervező díszletei egyidejűleg idézik fel a Vadnyugat természeti szépségének megejtő voltát és az ember által teremtett környezet végtelenül kisszerű, poros, szürke jellegét – mindazt, ami egyszerre vonzó és taszító e környezetben. Ez az elv még nem érvényesül az első felvonásban, ahol a díszlet, mely mintha másolata lenne a száz évvel ezelőttinek, pusztán a kocsma belsejét ábrázolja – mindössze a söntés kerül a színpad egy másik pontjára a mintához képest. Ám a harmadik felvonás elvileg természeti környezetben játszódó eseménysora már elhagyatott városi környezetbe kerül (a hegyek csak a háttérben sejlenek föl), s különösen feltűnővé válik a koncepció a második felvonásban, ahol az osztott színpad jóvoltából egyszerre látjuk Minnie háznak belsejét és az előtte elterülő síkságot, háttérben a hegyekkel. Ennek a színpadképnek több a mondanivalója, mintsem a gyakorlati haszna, merthogy az odakint (a rendezői jobbon) játszódó események teljesen mellőzhetőek volnának: jobbára fölösleges pótcselekvések vagy amúgy is érthető cselekménymozzanatok túlkonkretizálásai – például semmit sem ad hozzá a történethez, ha látjuk is, amint Rance serif lelövi Ramerrezt; hát még ha az aranyásók gyülekezését is nyomon követhetjük, miközben a szerelmespár bensőségesen lefekvéshez készülődik.
Azonban nem ez az egyetlen pillanat, ahol a rendező minden részletre kiterjedő, aprólékos figyelme éppen a lényeg felett siklik el. Értem én, hogy az első felvonás elejének szinte követhetetlen, mozaikszerű eseménysorozatát minél átláthatóbbá kell tenni a nézők számára, s ezért még a megfelelő epizód előtt látványosan be kell mutatni, amint Sid, a hamiskártyás elrejti a megfelelő lapokat a megfelelő helyre. Csak hát a botrányt megelőző epizód éppenséggel Jake Wallace lírai balladája az otthonról és a honvágyról – az opera vezérmotívumszerűen visszatérő eleme, mely itt bomlik ki teljes szépségében, a darab egyik lírai csúcspontjaként. Itt nincs helye semminek, ami eltereli a figyelmet a dalról, pláne nem hamiskártyának. Ahogy a Minnie–Johnson-kettős beállításakor, úgy itt is ütközik a realista rendezői elv parancsa a mű lírájának parancsával.
Pedig éppen ez, a sajátos líraiság jelenthetne kulcsot A Nyugat lánya korszerű értelmezéséhez: mint jelen (egyébként húsz éves) színre állítás is mutatja, a Puccinit zeneszerzői nagyságának csúcsán mutató partitúra tekintélyes része egyszerűen leveti magáról a realizmust – avagy találkoztunk már a valóságban hasonlóan jólelkű aranyásókkal, méghozzá ilyen mennyiségben? Akármennyire is igyekszik erről tudomást sem venni a világ, A Nyugat lánya nem spagettiwestern, hanem az operatörténet egyik legnagyobb alakjának személyes vallomása szerelemről, erkölcsről, bűnről és megbocsátásról – ahogy a Pillangókisasszony sem az egzotikumról szól, úgy a Fanciulla esetében is félreértés minduntalan az amerikai gyökereket és helyszínt tematizálni. Sajnálatos, hogy most, az évforduló miatti pillanatnyilag megnövekedett érdeklődés kapcsán sem történt kísérlet a darab színpadi rehabilitációjára. Jobb híján be kellett hát érnünk a mégoly színvonalas, ám kicsit lapos színpadra állítással – no és a jóval meggyőzőbb zenei interpretációval.
Az opera nem kis feladat elé állítja a dirigenseket: nemcsak Puccini zenekari faktúrájának differenciáltabbá válása, de különösen az első felvonásnak még a Pillangó első felvonásánál is mozaikosabb szerkezete, széttöredezésre hajlamosabb jellege foghat ki a vállalkozó szellemű előadón. Nicola Luisotti minden akadályt sikerrel vett: pálcája alatt a Metropolitan Opera Zenekara ragyogó színeket produkált, de ami ennél fontosabb: az előadásnak íve volt, a zene valahonnan valahová tartott, s nem akadt benne egyetlen percnyi üresjárat sem. Budapesti szereplései nyomán tudhattuk már Luisottiról, hogy jó karmester – most arról is meggyőződhettünk, hogy olykor ihletett pillanatokat is képes teremteni zenekara élén, s szólistáiból is a legjobbat hozza ki.
Minnie szólama minden szopránt rettegéssel tölt el: a mű ritkás játszottságának okát elsősorban a hanggyilkos, ámde legalább hálátlan (értsd: áriátlan) címszerepben szokás keresni. Hosszú lenne a névsora azoknak a nagy Puccini-énekesnőknek, akik meg sem próbálkoztak Minnie-vel, és azok sincsenek kevesen, akik néhány előadás után visszaadták a szerepet. Deborah Voigt más irányból közelíti meg a lehetetlent: elsősorban a német repertoárban, s különösen Wagner műveiben mozog otthonosan, így aztán hangja könnyedén győzi a buktatókat – nem tudom, hallottam-e már vokálisan ilyen perfekten ezt a szerepet Tebaldi óta. Voigt mint színpadi jelenség megítélése már közel sem ilyen egyértelmű: életkorát tekintve sem éppen bakfis (ezt a kegyetlen közelik egyértelművé teszik – más kérdés, vajon egyértelműen következik-e a darabból, hogy Minnie fiatal), s alkatilag is inkább Brünnhilde, mintsem törékeny Puccini-hősnő. Csakhogy van egy olyan tulajdonsága, ami ezt bőven ellensúlyozza. Miss Voigt – amerikai: megvan benne az a vagányság, csibészség, játékosság, az elszánt keménységnek és a hirtelen érzelemkitöréseknek az a sajátos elegye, amit minden más, általam ismert Minnie-nek csinálnia kell, belőle azonban magától értetődően jön. Az alkati és életkori eltérések dacára ez a leghitelesebb Minnie-alakítás, amit valaha is láttam – még ha nem is a legmegindítóbb.
Marcello Giordani ma az egyik legkiválóbb hőstenor: szinte magától értetődő, hogy a szerepben évtizedeken át egyeduralkodó Domingo után ő öltötte magára a jó útra tért bandita jelmezét. Esetében persze nem beszélhetünk szerep és énekes oly nagy találkozásáról, mint a kiváló elődnél: Giordani karakterének mackósabb volta, a kicsit félszeg színpadi játék némileg eltávolítja ezt a Ramerrezt a megírt figurától. Ezért kárpótol a hangélmény – legalábbis amíg kitart: a harmadik felvonásra ugyanis a tenorista érezhetően elfárad, a népszerű ária megformálása már jóval kevésbé meggyőző, mint az előző kép monológjának drámai tolmácsolása. Nem beszélhetünk viszont hitelességdeficitről a szerelmi vetélytárs, a Rance serifet alakító Lucio Gallo esetében: fizimiskája alapján mintha csak egy westerfilmből lépett volna ki – kellően arrogáns, durva, de ugyanakkor a kellő pillanatban sima modorú úriember. Nem nagyvad, nem „egy másik Jago”, de az ember alantas ösztöneinek és az érzelmeket nem ismerő törvénykezés embertelenségének okán mégis félelmetes. Kár, hogy a differenciált színpadi alakításhoz jóval szürkébb hang és énekprodukció társul – nincs benne hiba, de éppenséggel semmi emlékezetes sem.
S ezt voltaképpen az egész előadásról elmondhatjuk. Így akármennyire is szép estét töltöttünk a mozizással, csak bennünk maradt a kérdés: vajon hány századik évfordulóra foglalja el A Nyugat lánya méltó zene- és színháztörténeti helyét egy méltó interpretáció jóvoltából?
Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera