High School Opera

2011. június 10.

A hattyúlovag (A Lohengrin gyerekeknek) – Budapesti Wagner-napok, 2011. június 4. CSEPELYI ADRIENN írása

„Hallod, apa? Ez egy magas dó volt. Tanultuk.” Ezt suttogta öntudatosan a mellettem ülő kisfiú Elza első áriája alatt – én pedig hátradőltem, és csak azt sajnáltam innentől kezdve, hogy Hamar Zsolt nem hallhatja előadás közben a nézőtéri gyerekszájakat.

Kicsit visszás dolog egy gyerekeknek szóló darabról felnőtt kritikát megfogalmazni, így igyekszem az eredeti művel való összehasonlításnak még csak a gondolatát is messziről elkerülni. Teljes mellszélességgel kiállok amellett, hogy hozzányúljanak a „nagy, szent” operákhoz, és „megcsonkítsák, megbecstelenítsék” őket – kénytelenek vagyunk rohamlépésben elvégezni azt a munkát, amit az elmúlt húsz évben elblicceltek a zenei intézmények: felnevelni a közönségüket. Elhatároztam hát, hogy csakis az alábbi kérdésekre vagyok hajlandó választ keresni a premier alatt:

Működik-e A hattyúlovag, lehet-e szerves, értékelhető egészt létrehozni a Lohengrin szétollózásával?
Érdemes-e ennyi munkát belefektetni egy ilyen produkcióba ahelyett, hogy új műveket írnának a szerzők?
Érdekli-e egyáltalán a mai átlaggyereket az opera – és leköthető-e a figyelme egy lovagi történettel másfél órán át?

Jelenet az előadásból (fotó: Csibi Szilvia)

Az első kérdésre hamar jött a válasz (haha, Hamar, értik): A hattyúlovag ugyanis, ez már az ötödik percben kiderült – működik. Stratégiai állásba helyezkedve figyeltem a körülöttem ülő fiúkat-lányokat, akik (egy kivételével, aki le nem vette a szemét a karkötőmről egészen Ortrudék bevonulásáig) figyeltek. Ez a varázsszó. Ha elhibázott lett volna az alapötlet, az kapásból itt kiderül – de szerencsére nem így esett.

Aki nem látta volna, annak hadd írjam le, hogy A hattyúlovag tulajdonképpen musical-szerűen épül fel: prózai párbeszédeket követnek dalok, ujuj, Wagnerből dalt csináltak ezek a pernahajderek. Nos, kérem, ha valakinek, akkor nekem szívügyem a Lohengrin, saját kezemmel tépem ki szálanként a haját annak, aki elrontja, itt azonban nem árt levenni a szemellenzőt egy pillanatra, és helyette feltenni a kérdést:

Komolyan elvárhatjuk egy gyerektől, hogy végigszenvedjen egy olyan darabot, amelytől (és ez természetesen minden Wagner-opuszra vonatkozik) a felnőtt operába járók igen nagy százaléka kap sikítós lábrázást?
Nem.

Innentől kezdve pedig már csak az a kérdés (már ha elfogadjuk, hogy a nagyszabású operákat igenis ismerni KELL, és szeretni LEHET, sőt, az opera ismét legyen az alapműveltség része), mit vagyunk hajlandóak megtenni azért, hogy akkor mégis valahogy becsábuljon az a gyerek a nézőtérre. Sokan beszélnek erről persze, jó lenne, szép cél meg nemes is – na de TENNI érte, ugyebár, nem egészen egyenlő a sóhajtozással. Hamar Zsolt álmodozás helyett hóna alá kapta a partitúrát, és tette, amit kell, amit a „nagy európai vérkeringésben” is szoktak tenni. Húzott, variált, áthangszerelt, ötletelt és mesélt. Novák János volt ebben partner, akinek mindig elégedett mosollyal nyugtázom operai vonatkozású munkáit, mert mindenféle sallang nélkül rendez, elnézést, hadd szedjem kurzívval: rendez.

Elza és Lohengrin: Szalai Ágnes és Szappanos Tibor (fotó: Csibi Szilvia)

A Hattyúlovag története Elza köré szerveződik: az osztályból kilógó, magának való iskoláslányt állandóan csúfolják és kiközösítik a többiek. Itt még kicsit aggódtam, nem abszurd-e egy gimis osztályban a becsengetés után két perccel kijelenteni, hogy Elza megölte a tesóját – az egy sorral lejjebb ülő kislányok azonban néhány pillanattal később rádöbbentettek, hogy a Helyszínelők világában nem az a kérdés, megölték-e, hanem hogy kicsoda ölte meg. Idéznék:

– Szerintem a piros nadrágos ölte meg, az az Ortrud vagy ki. Látszik rajta, mennyire gonosz.
– Szerintem meg az a magas volt. A kalapos.

Az alapszituáció tehát megérinti az apró nézőket (mindenkit csúfoltak már az oviban vagy az iskolában), akik azonosulnak Elzával, sőt, mi több, szurkolnak neki. Az esküvői jelenetnél teljes eksztázis uralkodik a közönség soraiban: a színpadról a nézőtéri lépcsőn kivonuló násznép, az ismert dallam („Ezt tudom, ez a nászinduló!”) és a karzatról leröptetett papírrepülők hatására a gyerekek fülig érő szájjal ugrálnak fel helyeikről – ha eddig nem lett volna egyértelmű, hát most az lett: ez egy jó előadás.

Elza és Lohengrin: Szalai Ágnes és Szappanos Tibor (fotó: Csibi Szilvia)

Persze a Wagner-darabok fokmérője mindig a szünet: ha a második felvonásra megcsappan a nézősereg, akkor a végtelen dallamot és a rendezői elképzelést legyőzte az emberi fizikum. Nos, itt szó se volt ilyenről: a gyerekek műsorfüzeteiket szorongatva sorjáztak vissza a helyükre, és feszülten várták a folytatást. Apropó, műsorfüzet: szép kiadvány telis-tele érdekességekkel, jópofa feladatokkal (sajnos rá kellett jönnöm, lovagi szempontból jelentős hendikeppel indulok), amelyek felkészítenek az előadásra, és a szuvenírélmény is meglesz a nap végén.

Ha bármi rosszat meg tudok említeni, az a feliratozás: a piros betű a kék háttéren eleve elhibázott választás, hát még ha rossz sebességgel is pörgeti a sorokat az illetékes! (Az énekelt verzió pedig több helyen eltért a kivetítettől, ez tovább nehezítette a rohamlépésben, suttogva felolvasó szülők dolgát.) Erre mindenképp megoldást kell találni a jövőben.

Volt, aki jelezte, hogy új fordítással lettek volna igazán jók az operakivonatok. Én azt gondolom, sokkal jobb így, egyrészt mert a gyerekek nem esnek majd hanyatt az első „igazi” operaelőadásukon, hogy itt bizony régiesen énekelnek, másrészt pedig azért, mert így megvan az egyensúly az új és a régi között, és egy lebutított „Kötelezők röviden” helyett a kis nézők valóban megízlelhetik a Lohengrin-élményt.

Szalai Ágnes Elzája felemás volt, néha egészen pompás megoldásokkal örvendeztetett meg, néha viszont felszisszentem. Hamar Zsolt nem könnyítette meg főszereplője dolgát: a sajtótájékoztatón elmondottak alapján az első részben egy már-már mozartian finom Elzát kért, amely folyamatosan sötétedik, és végül erőteljes „Wagner-énekesnő” válik belőle – nyilván átvitt értelemben. Érzésem szerint Szalai jobban teljesített az előadás második felében (szándékosan nem felvonást írtam), és kellemes hangszíne miatt sokra hivatott énekesnő, viszont a szélsőségeken még sokat kell dolgoznia.

Gábor Géza (Henrik király) lubickol az ilyesfajta szerepekben, ahogy Geiger Lajos (Telramund) is, igaz, túl nehéz dolguk jelen esetben nem volt, színészileg nagyon sokat tettek hozzá az előadáshoz. Megyesi Schwartz Lúcia imádnivaló gonosz, a gyerekek megőrültek érte, ő pedig nagyon tud bánni a fiatal közönséggel: mind hangilag, mind színészileg aprólékosan kidolgozott produkciója A hattyúlovag egyik alappillére. Szappanos Tibor Lohengrinje a húzások és a rendezői koncepció miatt fékezett habzású, utolsó áriája kifejezetten jól sikerült.

Az Óbudai Danubia Zenekar nagy kedvencem, benne van minden mókában és szokatlan dologban – itt a legnagyobb feladatot az rótta a zenészekre, hogy a megcsonkított wagneri zenekar ellenére szép és élvezhető hangzást produkáljon. Sikerült, a Nemzeti Énekkar művészei pedig kiváló partnerek voltak ebben.

Mátravölgyi Ákos díszlete ügyes, bölcs és nagyon jól illik Novák János koncepciójához: a mostanában divatos amerikai Disney-retteneteket idézi, ezáltal a gyerekek számára egyáltalán nem idegen, mégis elvont teret teremt, ami tökéletes táptalaj a fantázia számára. Novák rá is játszik a High School musical-fílingre: a pompomlányok szurkolása a párbajjelenetnél frenetikus sikert arat mind a gyerekek, mind a szülők körében (kinél ezért, kinél azért), hát, kérem, így is hozzá lehet nyúlni egy Wagnerhez.

Elza és Lohengrin: Szalai Ágnes és Szappanos Tibor (fotó: Csibi Szilvia)

Dramaturgiailag leginkább az kifogásolható, hogy mivel a vád már a második jelenetben elhangzik, az első felvonás aránytalanul hosszú a másodikhoz képest, és így eltolódnak a súlypontok. Vagy többet kellene húzni belőle, vagy átalakítani a sorrendet (az esküvői jelenet pazar lezárása a felvonásnak, ez a probléma alapja), de ha nekem felnőttként kicsit sok egyszerre, akkor a gyerekek is nyilvánvalóan elfáradnak.

Összességében tehát pozitív az első benyomásom: ha leszámítom az elfogultságomat Hamar Zsolt ifjúságnevelő tevékenysége és a Müpa példaértékű támogatása kapcsán, A hattyúlovag akkor is egy koherens, ígéretes produkció, amely kis összeérés és némi „csinosítás” után szép nemzetközi karriert futhat be. Bízzunk a Müpa marketingrészlegében – és abban, hogy a premier után mindenki belátta: ennek a produkciónak futnia kell. Mindenkinek ez a legjobb ugyanis: a darabnak, a szereplőknek, az intézménynek – s ami a legfontosabb: a gyerekeknek.

Fotók: Csibi Szilvia / Művészetek Palotája

Hasonló bejegyzések