Hiányzott a varázs

2018. február 5.

Wolfgang Amadeus Mozart: A varázsfuvola – bemutató a Miskolci Nemzeti Színházban. VONA ILDIKÓ írása a január 19-i előadásról

Ínyencfalatnak ígérkezett A varázsfuvola, hiszen népszerű darab, fütyülhető slágerekkel, tündérmese-cselekménnyel, humoros párbeszédekkel, ráadásul saját produkció formájában régen állították színpadra Miskolcon. Valamikor az 1990-es években játszották, azóta csak a Bartók Plusz műsorán szerepelt, és meghívott társulatok hozták el Miskolcra.

Nagyon vártam a premiert, de még soha egyetlen kritikával sem küszködtem ennyit. Ez Rusznyák Gábor első operarendezése, ezért nem akarok túl szigorú lenni, ugyanakkor szeretném a véleményem őszintén leírni. Közösen jött létre a mostani produkció a Csokonai Nemzeti Színházzal – először Debrecenben, utána Miskolcon –, ami önmagában nem lenne gond, sőt anyagi szempontból ügyes húzás a duplán használt díszlet, jelmez, ugyanis rengeteg pénzt meg lehet így spórolni. Probléma viszont, hogy ami elég Debrecenben, Miskolcon kevés. Mégpedig azért, mert Debrecennek nincs operafesztiválja, ahol folyamatosan nevelik a közönséget.

Jelenet az előadásból (fotó: Gálos Mihály Samu / Miskolci Nemzeti Színház)

Harminc évvel ezelőtt, amikor Galgóczy Judit főrendezőként beindította az operatagozatot, népszerűsíteni kívánta a műfajt a borsodi megyeszékhelyen. 2001-ben létrejött a Bartók Plusz fesztivál, és Kesselyák Gergely stábja merész döntést hozott: ingyenesen megtekinthető, beavató produkciókat szerveznek utcákon, tereken azért, hogy ne csupán szeressék, hanem értsék is a nézők a műfajt. Sokféle felfogású, kivitelezésű előadásban volt részünk az eltelt időszakban. Láttunk Toscát a villamossíneken, Traviatát a Népkertben, Turandotot a Jégcsarnokban, Kékszakállút a Nagyszínházban eredeti – gróf Bánffy Miklós által tervezett –, 1918-as díszletben, jelmezben.

Kortárs darabok színrevitelére is sor került az évek során (Selmeczi: Bizánc, Dubrovay: Váltságdíj, Vidovszky: Nárcisz és Echo, Vajda János: Don Perlimplín, Fekete Gyula: Egy anya története stb.), és voltak magyarországi ősbemutatók (például Erkki-Sven Tüür: Wallenberg, Janáček: A Makropulosz-ügy, Shigeaki Saegusa: Ifjabb Butterfly). Többször rendezett itt Dmitrij Bertman, aki harsány, provokatív, túlzásokra hajlamos stílusával olykor alaposan próbára tette a közönség tűrőképességét. Hét darabját láttam, és nagyon tetszik, hogy imád kísérletezni, határokat feszegetni, örömét leli az éles fricskákban, a humor pedig rendkívül fontos számára. Színpadi megoldásait illetően mindig igyekszik valami egyedit, szokatlant kitalálni, és külön értéke rendezéseinek, hogy gondolkodásra ösztönöznek.

Talán a Wallenberg a leghúzósabb opera, ami eddig a miskolci nagyszínpadon ment – szintén Bertman-rendezés. Már a librettó sem mindennapos, hiszen négy nyelven énekeltek benne (német, héber, orosz, angol), kulcsmondatára még ma is élénken emlékszem: „Az útlevél győz a fegyveren, de a fegyver győz az emberen.”

Sokat vártunk rá, hogy Wagnert is játsszon a helyi színház, de tavaly januárban végre megtörtént. Szabó Máté rendezésében a kozmoszban bolyongott a Hollandi, hajója itt űrhajó, Daland szkafandert viselt, és az űrben találkoztak először. Érdekes megközelítés, rengeteg ötlet, látványos és minőségi kivitelezés jellemezte a produkciót, amivel sikerült feltenni a koronát arra a három évtizedes törekvésre, hogy a Miskolci Nemzeti Színház, a Bartók Plusz és a Miskolci Szimfonikus Zenekar közösen operaszerető és -értő közönséget neveljen ki.

Mindezeket csak azért írtam le A varázsfuvola értékelése előtt, hogy világos legyen: a miskolci közönségnek már nem lehet akármit odalökni.

Ha nincs következetes koncepció, látvány, ami leköti a figyelmet, az fog történni, mint a január 19-i bemutatón. Az első felvonás alatt a nézők beszélgettek, néhányan hazamentek a szünetben, és általánosan jellemző volt a produkcióra, hogy az énekesek nehezen tudták áttörni a hallgatóság és a színpad között lévő láthatatlan falat, pedig Rusznyák Gábor rendező elgondolása szerint ez „színház a színházban” játék.

Az Éj királynője: Rőser Orsolya Hajnalka (fotó: Gálos Mihály Samu / Miskolci Nemzeti Színház)

Valahogy a poénok sem értek célba, noha a szerzők – Mozart és librettistája, Emanuel Schikaneder – számára elengedhetetlen a humor. Már A varázsfuvola születésekor szempont volt részükről a szórakoztatás, nevettetés, amire számtalan lehetőséget is nyújt a partitúra. Nagyon hiányolom az igazi humort a miskolci feldolgozásból. Próbáltak viccelődni, de ez sokszor erőltetettnek hatott. Papageno például úgy mutatkozott be Monostatosnak: „Ich bin magyar”; nem csodálkoztam volna, ha Monostatos azzal válaszol: Ich bin migráns…

Ebben a produkcióban a dalok németül – magyar felirattal, Harsányi Zsolt fordításában –, a prózai részek magyar nyelven hangzanak el, aztán néhol összegabalyodik a kettő. A csengettyű hangjára a rosszfiúk magyarul énekelnek, illetve Papageno egyik dala is németül kezdődik, magyarul zárul. Olykor a színpad felett olvasható szöveg pont ellentéte a látványnak. Sarastro palotájáról előzetesen megtudjuk: „Az oszlopok ormát napfény koronázza”, mi viszont csak a lepusztult falaiban gyönyörködhetünk.

Khell Zsolt tervezte a díszletet, Ignatovic Krisztina a jelmezeket: mindketten igyekeztek olyan környezetbe helyezni a szereplőket, hogy – miközben zajlanak az események – a nézők folyamatosan azt érezzék: színházban vannak.

A díszlet inkább praktikus, mint szép; apróbb változtatásokkal végig lehet benne játszani a teljes előadást.

Talán a Festőtárban járunk, annak hatalmas és szürke falai ezek, beépített színes monitorral, néhány vasajtóval, létrával. Többször előfordul az előadás során, hogy ha nem töltik meg mellékszereplők a középen lévő óriási teret, akkor üres a színpad. Olykor leereszkedik egy sötét függöny térelválasztásként, valamint jelezve, hogy más helyszínen vagyunk. Elől furcsa tárgy áll, ami leginkább nagybőgőtokra emlékeztet (de lehet űrhajó vagy régi koporsó is), általában ülni szoktak rajta a főhősök. Egyszer Papageno megpróbál belebújni, de szűk neki. Megjelenik a modern technika is: világító esernyők, lézerkardra hasonlító fuvola, mobiltelefon, neoncsövekből kialakított piramis, kivetítőn látjuk a Taminót üldöző kígyót, valamint egy filmet Pamináról, amint öltözőjében sminkeli magát, sétálgat a színház folyosóin és megnézni a próbatáblát.

A főszereplők ruhái egyszerűek, ugyanakkor anyaguk, szabásuk jelzi, hogy viselőjük melyik „társadalmi” réteghez tartozik. Fehér, fekete, arany, ezüst és pasztellszínek dominálnak. Pirosat ritkán használ a tervező, csak a tűzpróbánál jelenik meg nagyobb mértékben, míg a vízpróba esetében fontos a kék.

Hábetler András (Papageno), Sylwia Olszyńska (Pamina) és Böjte Sándor (Monostatos) (fotó: Vona Ildikó)

Rusznyák Gábor nem rendelkezik még nagy rutinnal az operarendezésben. Gyakran előfordul, hogy szükségtelen mellékszereplőket hoz be a színre, és azok túlmozgása tönkreteszi a jelenetet, elvonja a figyelmet a mondanivalóról. Papageno (Hábetler András) azért nem kapott olyan fogadtatást belépőjével („Az erdőt járva sípolok” slágerrel), mint szokott, mert a háta mögött három gyerek labdázott, és mindenki őket nézte.

Jó ötletnek tartom viszont, hogy Rusznyák nem tulajdonított nagy jelentőséget a szabadkőműves mondanivaló megfejtésének – itt a beavatás a teátrum életébe történő beavatást jelenti –, de legyünk őszinték: a „színház a színházban” megoldás manapság már egyáltalán nem számít nagy durranásnak.

Rögtön a nyitányban látjuk a személyzetet: takarítónők, díszletezők, világosítók dolgoznak a színpadon, készítik elő a terepet az előadáshoz. A rendező elképzelése szerint az opera folyamán színházi világban járunk, ahol a néző egyszerre követheti a sztorit és a játékot létrehozó intézmény működését. Ez akkor lenne izgalmas, ha két síkon zajlanának az események.

Mozart hősei mellett szinte a teljes háttérstáb látható, időnként még a titkársági alkalmazottak is bejönnek, de feladatuk körülbelül annyi, hogy jelenlétükkel az üres teret kitöltsék.

Nincs eléggé kidolgozva a „történet a történetben” szál. Nem érdemes ennyi mellékszereplőt mozgatni két és fél órán keresztül egyetlen színpadi csoportkép miatt, amit a legvégén Sarastro (Gábor Géza) a saját mobiltelefonjával fotóz, szelfi formájában.

Kettős szereposztással készült a produkció, ebből én az elsőt láttam. Nagyszerű művészek működtek közre a premieren, énekesileg és színészileg egyaránt magas színvonalon teljesítettek. Gábor Géza Sarastrójának jelenléte volt a színpadon. Érezni lehetett: ide most bejött Valaki. Lényéből áradt a nyugalom, áriái jól sikerültek. Az „O Isis und Osiris” kezdetűhöz a színház kórusa is hozzá tette a maga tudását, és valódi imát szólaltattak meg közösen. Nagyon tetszett még az utolsó tercett, amit Paminával, Taminóval énekelt; figyelemre méltó, ahogyan alulról „megtámasztotta” a fiatalok duettjét.

Pamina és Sarastro: Sylwia Olszyńska és Gábor Géza (fotó: Vona Ildikó)

Rőser Orsolya Hajnalka olyan Éj királynőjét formált meg, akinek több arcát láttuk: hízelgő, fenyegető, magát sajnáltató, gyűlölködő. Briliáns futamokat hallottunk, általában tisztán énekelt, csak a Bosszúária háromvonalas hangjai voltak hamisak, de a közönségnek így is tetszett. Az este első igazi tapsát ő kapta. Most igazi hárpiaként állt előttünk, ugyanakkor volt benne nőiesség. Sőt, el tudom róla képzelni, hogy fiatalon kedves, szép, üde lányka volt, akibe az ifjú Sarastro teljesen beleszerelmesedett.

Rusznyák Gábor rendezésében a legvégén Sarastro kezet csókol az Éj királynőjének, megölelik egymást, összebújnak.

Szerintem érdemes lett volna kettejük viszonyát jobban kibontani. Vajon min veszhettek annyira össze, hogy a királynőből egy fúria lett, Sarastro „zárdába” vonult, szerelmük gyümölcsét, Paminát pedig – emberi szokás szerint – elkezdték ide-oda ráncigálni? (Ez megmagyarázná, miért beszélnek az avatottak lenézően a nőkről, a három dáma pedig a férfiakról.)

Yanis Benabdallah (Tamino) kinézetre igazi herceg: magas, csinos, jóképű. Hangja még alakulóban van, nem kiforrott tenor, de nagy átéléssel énekelte szerepét. Sylwia Olszyńska (Pamina) lengyel származású, töri a magyart, ezért a prózai részeknél nehéz vele azonosulni, de a hangja fiatalos, és tisztán is énekelt.

Böjte Sándort (Monostatos) tavaly A bolygó hollandi Kormányosaként hallottuk. Akkor rengeteget vibrált, ami kifejezetten idegesítő volt, most viszont nem éreztem ilyesmit. Sőt, vagányra vette a figurát: néha úgy énekelt, mintha mondaná a szöveget. Ebben a feldolgozásban nem szerecsen Monostatos, hanem autószerelő (vagy hasonló), akinek az olajtól fekete a bőre.

Hábetler András (Papageno) visszatérő vendég Miskolcon, szereplőként és rendezőként egyaránt ismerjük. Ő volt, aki a Bartók Plusz operafesztiválon először megpróbálta éneklésre bírni az utcán összegyűlt közönséget.

Papageno nagyon szerethető, tiszta szívű, naiv figura, aki minden szempontból neki való.

Rusznyák Gábor helyében jobban engedtem volna őt kibontakozni, hiszen így is elvitte a hátán az előadást. Bojtos Luca (Papagena) jól egészíti ki őt. Öregasszonyként kap nagyobb szerepet, ahol el kell változtatnia a beszédhangját, és csupán egyetlen duettje van Papagenóval, azt viszont mindenki ismeri, hiszen óriási sláger. Most a rendező külön feladatot bízott rá: neki kell az összekuszálódott szálakat a finálé irányába terelni, ezért – már fiatal lánnyá változva – egy Miskolci Nemzeti Színház feliratú dobozból bújik elő.

Jelenet az előadásból (fotó: Gálos Mihály Samu / Miskolci Nemzeti Színház)

Heczenik Anna, Eperjesi Erika, Bódi Marianna olyan, mintha három walkür tévedt volna ide Wagner Ringjének modern feldolgozásából. Szerepük szerint ők a dámák, amit nagyon élveztek, és megvolt köztük az összhang is. Megemlítendő még Forgács Péter (Öreg pap) és Biri Gergely (Fiatal pap) neve, akik szintén korrektül adták elő szólamukat.

Ügyes megoldásnak tartom a belső tér különböző pontjain elhelyezett kórust (színfalak mögött, karzaton, színpadon). A felnőttek kara remekül hangzott, viszont a proszcéniumpáholyokból éneklő gyerekek hamisak voltak (sajnos így nem tudtuk igazán élvezni a sztereóhatást).

Cser Ádám karmester keze alatt kifejezően és lendületesen szólt a színház zenekara. Jól együtt voltak a szólamok, hallottunk briliáns és tisztán – maszatolás nélkül – eljátszott vonósfutamokat, gyönyörű hangszeres szólókat. Akadtak apróbb intonációs hibák, de ezek egyike sem volt túl vészes;

meggyőződésem, hogy néhány előadás után a zenekari részek szépen össze fognak állni.

Mozart muzsikáját tekintve szép élményben volt részem, nekem a látványbeli kivitelezéssel van gondom. „Nem jön le” a színpadról a rendezői elv, amihez Pamina ruhafogashoz kötözése, a táncoló takarítónők, a lufis léghajó és a Gilles bohócnak öltöztetett gyerekek futkározása sem ad elég támpontot. Nem bántom Rusznyák Gábort, hiszen ez volt az első operája – és mint tudjuk: „első nélkül nincs második” –, csak hiányzott a varázs.

Fotók: Gálos Mihály Samu / Miskolci Nemzeti Színház, ill. Vona Ildikó

Hasonló bejegyzések