Gaetano Donizetti: Szerelmi bájital – az Erkel Színház január 30-i előadásáról ÁDÁM TÜNDE írt kritikát
Különös, észérvekkel aligha magyarázható mértékben lelkesedem Donizetti Szerelmi bájitala iránt – miközben általában a vígoperákkal nem ápolok ilyen szoros kapcsolatot. Sőt. Bájitalt azonban szinte bármikor szívesen fogyasztok, ámbár – újabb furcsaság – kizárólag magyarul, még ha általában híve is vagyok az eredeti nyelvű operajátszásnak. Azonban a Bájitalt még talán soha nem sikerült olaszul meghallgatnom, rendkívül idegesítő ugyanis, ha közben megy az ember fejében a magyar szöveg. Ebből következik, hogy akár tételesen elsorolhatnám, ezen az estén ki és mikor tért el a szokásos Blum Tamás-fordítástól (ha ugyan fordításnak nevezhetünk valamit, ami ennyire zseniális), ám Olvasóink őszinte örömére ezt most nem fogom megtenni.
Már csak azért sem, mert van miről beszélni a produkció kapcsán. Mitől lesz jó egy vígopera előadása? Vajon attól, hogy a szereplők kiválóan komédiáznak? Vagy attól, hogy a belcanto dallamok tolmácsolásában jeleskednek? Elegendő-e az egyik a másik nélkül? Nyilván nem, és visszatekintve az elmúlt évek új betanulásaira, látszik is valamiféle törekvés, hogy a megfelelő énekesek kerüljenek a darabba. Most is új beállókkal találkoztunk ezen a csütörtök estén, és cseppet sem bántuk meg a döntést, hogy az Erkel Színházat választottuk.
Például azért, mert Szegedi Csaba Belcore szerepében már elsőre is több mint ígéretes. Lehet a figurát viccesre venni, kissé karikírozni, sok minden belefér a karakterbe, de az nagyon nem mindegy, miként szólal meg, és ebben nem volt hiányérzetünk. Ha tisztességesen eléneklik, akkor derül ki, hogy Donizetti igencsak komoly feladatot adott a szereplőinek, és amíg a néző önfeledten kacag, a színpadon derekasan szórják a koloratúrákat és mindenféle cifraságokat. Köszönet érte, hogy a szereplők jóvoltából mindez nem volt izzadságszagú, hanem természetes és könnyed, mintha ez volna a legtermészetesebb kifejezésmódjuk.
Nemorino is nagy kedvencem, mert párjával, a Don Pasquale Ernestójával ellentétben nem a partvonalról énekli a nehéz áriákat, hogy aztán a partnerek vigyék el a sikert, hanem tevékeny részese a mulatságnak. Ettől még persze nem lesz könnyebb, amit énekel. Szintén új beállóként Pataky P. Dánielt láttuk-hallottuk – és szerettük a szerepben. Az ő pályáját gyakorlatilag azóta követjük, mielőtt elkezdődött volna: alsóbb évesként rendszeresen besegített a végzős zeneakadémisták vizsgaelőadásaiba, így mire ő maga is végzett, némi színpadi rutint is magáénak mondhatott. Aztán megtalálta őt Ottó szerepe az eredeti Bánk bánban (kegyetlenül nehéz, akár vokálisan, akár színészileg nézzük), és mire a gyulai bemutatótól a debreceni szérián át Budapestig jutott vele, szépen belakta, meghódította a szerepet. Nem sokkal később már a Hunyadi-premier V. László királyának tapsolhattunk, megérdemelten. A drámai, ráadásul negatív hősök után most végre komédiázhat, és ebben is meggyőzőnek találtuk.
Kálmán Péter Belcore után most Dulcamara szerepében is kipróbálhatta magát, így a hagyományosan idősebbre formált doktor helyett jóval fiatalabbat kaptunk (de hát a szélhámosok is elkezdik valahol), aki egészen őszintén csodálkozik rá, amikor megtudja, hogy a „csodaszer” hatásosnak bizonyult. Önnön sztárkultuszát élesen elválasztja emberi esendőségétől, így a doktor – vígopera ide vagy oda – nagyon emberi lesz.
Kertesi Ingrid kapcsán elfogultságot jelentek be, hiszen neki, illetve váratlan beugrásának köszönhető, hogy egyáltalán ott voltam az előadáson. Adina szerepében utoljára 2008-ban láthattuk, és valószínűleg minden kritikánál többet mond, hogy a mellényzsebből előhúzva, beugrással, ennyi idő után is minimum ugyanazon a magas színvonalon abszolválta az előadást.
Kocsár Balázs keze alatt viszonylag lassan indult be az előadás, és általában sem a zenekari produkcióra fogunk emlékezni erről az estéről. Meglehet, szigorúak vagyunk, ha a nemrégiben szanaszét hulló Aidához képest értékeljük az Operaház Zenekarát, ám ha a kicsivel korábbi Carmen-sorozatra gondolunk (szintén itt az Erkelben), akkor meg túl elnézők voltunk. Jól teljesített azonban az Énekkar, így a Gianetta-jelenetet is érdemes volt meghallgatni (itt Zavaros Eszter volt a főszereplő).
Mindent egybevetve szórakoztató, kellemes este volt, ékes bizonyítéka annak, hogy az operaműfaj nemcsak magasztos eszmék és érzelmek, nagy tragédiák és katartikus pillanatok közvetítésére alkalmas, hanem képes szórakoztatni is egyszerű, hétköznapi módon.
Kóstolják csak meg: „ez ám a bájital!”
Fotók: Herman Péter / Magyar Állami Operaház