Pjotr Iljics Csajkovszkij: Anyegin – Művészetek Palotája, 2012. december 4. VÉTEK GÁBOR kritikája
Örvendetes, s a hazai zenei kínálatot színesítő törekvés, hogy a Művészetek Palotája nemzetközi márkaépítő céljait követve sorozatosan lépteti fel színpadán a világ operaművészetének legjelentősebb képviselőit. Az előadások közönségfogadtatásának hőfokából és a lelkes kritikákból ítélve egyértelműen sikerrel kecsegtet ez az elgondolás. Külföldre látogató operabarátok egybehangzó véleménye alapján azt is állíthatjuk, hogy e produkciók közül a legjobbak (így például a Budapesti Wagner-napok előadásai) a legkiválóbb nemzetközi játszóhelyek színvonalát is elérik, sőt nem ritkán meghaladják. A Nemzeti Hangversenyterem adottságaiból következően az úgynevezett félig szcenírozás ideális megoldásnak tűnik az ilyen előadások céljára, és kedvező esetekben a letisztult színpadi formanyelvvel átütő hatás érhető el. Mindazonáltal fennáll a kockázat, hogy a játéktér által támasztott korlátozó tényezőket kibúvóként használva alibiszerű megoldásokat hoz létre a rendező.
Szomorúan kell megállapítanunk, hogy az e helyütt értékelt Anyegin-előadás az utóbbi kategóriába sorolható kirívóan elrettentő példaként. Tekintve, hogy az előadásról készült hivatalos színlapon a rendezőt nem nevesítették, s a produkció felelőseként nem szerepelt más, mint egy cégnév (Vox Artis Bt.), bírálatunkat ezúttal egy fej nélküli amorf képződményhez címezhetjük csupán. Kezdhetjük mindjárt a hasonló jellegű színrevitelekből már jól ismert vetítőképernyőkkel, melyek ezúttal nem sarkallták számottevő kreativitásra a színpadi látványért felelős stábot: utóbbi megelégedett azzal, hogy hangulatfestésként statikus képekkel illusztrálja a cselekmény helyszínét. Már-már sokkszerű újdonságnak hatott, amikor Tatjána levéláriája alatt eltűnt a hálószoba vetített képe és (minő meglepetés!) cirill gyöngybetűk szántották végig a képernyőt. Persze szószaporításnak tűnhet ennyit időznünk a digitális látványelemeken, amikor a színpadon megjelenített koordinálatlan tumultus is bőven szolgált furcsa csemegékkel.
Ezzel kapcsolatban elsősorban a tömegjelenetek megoldatlanságát kifogásolhatjuk: a táncbetétekben a balettművész-páros (Popova Aleszja és Vladimir Arhangelszki) hangulatteremtő produkciója mellett a rendező láthatóan képtelen volt épkézláb megoldásokat találni a szereplők színpadi mozgatására. Ennek legkínosabb megnyilvánulása a polonéz volt, melyet körmenetnek álcázott (vagy lehet, hogy aktualizáló szándéktól vezetve politikai felvonulásnak, elvégre a tüntetések évadját éljük). A második felvonásban Tatjána és Anyegin keringőtánca egyszerűen kimaradt (így az eredeti librettót ismerők nem is igazán érthették, mi izgatja fel annyira a pletykás vénasszonyokat), s az előadás az egyéb gesztusnyelvi elemek terén is híjával találtatott. Példának okáért említhetjük akár Larina falusi bárisnyához méltó mórikálását az első kép kórusjelenetében; kedvencünk mégis az a lefegyverzően drámai mozzanat volt, amelynek során Anyegin az ariozója utáni ecossaise alatt kétségbeesetten kereste a kijáratot, ahol az imádott Tatjána eltávozott. További tisztázatlan kérdés, hogy a rendezőnek, vagy magának a címszerepet alakító művésznek köszönhettük-e azt a gesztusnyelvi bravúrt, amellyel Anyegin lelki tusakodásait tarkómasszázs formájában jelentette meg, s a mű záró taktusai alatt a címszereplő vodkától illuminált falusi korhelyként való leroskadása is ötletgazdáért kiált.
A rendezés visszásságain felülemelkedve joggal várhattuk volna egy a világ élvonalát leképezni kívánó előadás esetében, hogy legalább az énekesi és zenei megvalósítás feledtesse a félig sem szcenírozás jellegtelenségét. Hogy a produkció ezen a téren is csalódással szolgált, a felelősség oroszlánrésze a címszerepet alakító Horváth Ádámra róható, akinek személyében – tavalyi operaházi Don Giovanni-alakításához hasonlóan – ismét csak az előadói ambíció és a megvalósított interpretáció közötti pokoli kráterszakadékot hozhatjuk fel allegorikus példaként. Mielőtt még beckmesseri túlzásokba esnénk, hamar le kell szögeznünk, hogy Mozart megbüntetett kéjencével összevetve Anyegin kevésbé exhibicionista alkat, ezért a vokális hendikep tán kevésbé volt ezúttal zavaró, bár a csúcshangok egyikének vészes bizonytalansága arra figyelmeztetett, hogy az énekes hangi határait feszegeti. Szerepformálásának visszásságai nemkülönben színpadi analfabetizmusról árulkodtak: a ténfergés és az oldalgás gesztusnyelvi vegyülékével élve nyilvánvalóan összetévesztette a puskini spleent a szánalomkeltő unalommal. Botorkáló alkata leginkább talán Csehov vagy Gogol valamelyik csinovnyikfigurájára emlékeztetett, annyi különbséggel, hogy utóbbiak képesek némi kesernyés katarzis kiváltására, míg Horváth Ádám Anyegin-interpretációjában az újabb címszerepfiaskó képviselte az egyetlen tragikumot.
A Tatjána szerepét alakító Michaela Kaunét örömmel várhatta a közönség a júniusi Wagner-napokon nyújtott romlatlanul letisztult Sieglinde-interpretációja után. Jelen alakítása megerősítette azon benyomásunkat, hogy a kiváló művésznőt hangi adottságai egyértelműen a német jugendlich-dramatisch szerepkörbe helyezik, s az orosz repertoár stílusbeli kitérőt jelent számára. Összességében azonban joggal övezte siker rokonszenves és eredendően intelligens alakítását annak ellenére, hogy hangütéséből hiányzott a Csajkovszkij-heroinákra jellemző szláv lelkiség.
Nem szólhatunk ily elismeréssel az Olgát megszemélyesítő Veronica Amarresről, aki elsősorban hangilag tűnt elégtelennek különösen az első felvonásbeli ariózóban, s alakítására súlyosan rányomta bélyegét a második felvonásbeli szerepkiesés, amely Lenszkijjel folytatott féltékenységi jelenetét tette értelmezhetetlenné. A Lenszkijt alakító Steve Davislim ugyanakkor kulturált hangi eszközökkel építette fel a figurát, elsősorban a lírai elemekre koncentrálva, csupán a költői szenvedélyt hiányoltuk mind Olgával, mind Anyeginnel közös jeleneteiből, viszont partnerei se hús, se hal szerepformálása nem is indíthatta ennél többre. A párbajjelenetet megelőző ária meghitt tolmácsolásáért ugyanakkor méltán kapott nagy tapsot.
Az előadás egyhangúságában állócsillagként tündökölt a Gremin herceget alakító Ferruccio Furlanetto, aki tanítani való példáját nyújtotta annak, hogy egy kompromisszummentesen nagy formátumú művész rövid szerepével miként emelhet új minőségi szintre egy közepes előadást (annak ellenére, hogy interpretációja nem volt sem idiomatikus, sem technikailag makulátlan). A szolid sziklatömbként ható alakítás egyúttal Tatjána érzelmi konfliktusát is lenullázta, hiszen a mikroméretűre töpörödött címszereplővel összehasonlítva a közönség egy percig sem hihette komolyan, hogy a hősnő Gremin iránti hűsége meginoghat.
A mellékszereplők esetében aránytalannak hatott, hogy a Larina asszonyt dús volumenű mezzoszopránjával alakító Iris Vermillion oldalán eltörpült a Filipjevnát megformáló Claudia Rüggenberg, akinek mellesleg az előadás másik kirívó szerepkiesését róhatjuk fel az első felvonás hálószoba-jelenetében. Szép kabinetalakítást köszönhetünk ugyanakkor Szappanos Tibornak, akiről ismételten kiderült, hogy igazán otthonosan mozog a karakterszerepekben. Rácz István impozáns hangvolumenével tűnt ki Zareckij szerepében, s ezúttal a rá gyakran jellemző darabos melódiaformálás is a szerepformálást erősítette.
A Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás) és a Budapesti Operakórus (karigazgató: Szabó Sipos Máté) művészeinek köszönettel tartozunk, hogy a rendezői koncepciótlanság ellenére rutinos ensemble-produkcióval tartották felszínen az előadást. A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara Christoph Eschenbach pálcája alatt a hellyel-közzel előforduló gikszereket leszámítva korrekt hangzást produkált: az előjáték kimért tempóválasztása és az utolsó kép zenekari bevezetőjének dinamikai kibontakoztatása példaértékű volt, a második felvonás előjátékában viszont elsikkadt a vonós és fúvós szólamok közötti ellenponthatás.
Záró gondolatként feltétlenül említésre kínálkozik, hogy a szervezők Blu-Ray felvétel formájában kívánják megörökíteni a produkciót. Míg a modern hangmérnöki technika lehetséges bravúrjain elmélkedve találgatjuk, hogy az előadáson elvétett részeket hogyan lehetne átretusálni, jelen értékelésünket szerény kéréssel zárjuk: ha egy mód van rá, a kiadvány címszereplőjeként Gremin herceget jelenítsék meg (így a mű végkifejlete happy endbe fordul), s műfajmegjelölésként (a „lírai jelenetek” helyett) készséggel ajánljuk fel jelen írásunk címét.
Fotók: Pető Zsuzsa / Művészetek Palotája