Héja-nász

Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára – koncertszerű előadás Szombathelyen. BOKOR LILLA írása az április 9-i hangversenyről

A szinte egymás húsába maró, gyilkos táncot járó szerelmesek toposza sokféleképpen jelenik meg az irodalomban és a társművészetekben, mégis úgy látszik, történetük elkoptathatatlan. Legyen az komédia, tragédia, vagy esetleg a kettő ötvözete – többnyire csak a koncepciók cserélődnek, míg a boldogtalanságukba rohanó „kedvesek” újra és újra visszatérnek a színpadra. Mégsem érezzük úgy, hogy akár kétszer is ugyanannak lennénk tanúi, hiszen egy műalkotás nem az alapsémában, hanem szerzőjének fantáziáján és finom történetszövésén keresztül nyeri el valódi eszmei értékét. Bartók Kékszakállújának librettója is hasonló koncepcióra épül, mely a népi mondák és balladák világával is keveredik, s végül a zeneszerző egyéni stílusa révén válik igazán bensőségessé. Ha azonban színpadi műről beszélünk, mindezen rétegek mellett nem szabad kizárnunk egy további dimenziót sem: magát az előadást.

Hogy miért fontos mindezt kiemelni, mikor a kritika tárgya eleve maga az előadás? Nos, azért, mert ez a tényező nem pusztán a darab számunkra szimpatikus vagy megfelelő tolmácsolását jelenti, hanem magában foglalja annak különleges előadói megközelítését és értelmezését is. Igaz, Bartók kompozíciója mindig is táptalaja volt a kreatív vagy szokatlan feldolgozásoknak, mégis megfigyelhető, hogy még e mű előadásai kapcsán is ragaszkodunk a megszokott ábrázolásmódhoz és a hagyományos elgondolásokhoz. Ha azonban a szerző által meghagyott szabadságot egy művész találóan ragadja meg, akkor bizony kiemelkedő produkciónak lehetünk szemtanúi – olyan előadásnak, amilyennek a szombathelyi Kékszakállút is nevezném.

Szombathely: a volt zsinagóga, ma a Bartók-terem épülete
Szombathely: a volt zsinagóga, ma a Bartók-terem épülete

Habár az osztrák határ közelében fekvő város izgalmas zenei életének gyakori vendége Bartók – gondoljunk csak a minden évben megrendezésre kerülő, nemzetközi hírű Bartók Fesztiválra –, egy-egy opera előadására sajnos csak ritkán kerülhet sor az ilyen nagyszabású produkciókra alkalmas helyszín hiányában. Épp ezért Bartók egyfelvonásos operájának, A kékszakállú herceg várának előadása sem egészen hagyományos keretek között zajlott: a tipikus/megszokott operai felállás helyett voltképpen oratorikus előadást láttunk. A hangversenyterembe semmilyen díszlet sem került, a két énekes is csupán alkalmi ruhába öltözött – a jelmezek és a maskarák mind elmaradtak. Az előadás a zene világára szorítkozott, a puszta testtartásra és mimikára korlátozva a látvány szerepét.

Mielőtt azonban a produkció részletezésére térnénk, meg kell, hogy említsem azt az ötletes kezdeményezést, amellyel a mindössze egyórás operát felvezették: a darabhoz tartozó rövid prológust ugyanis zenetörténeti áttekintés előzte meg. A szűkszavú, de részletes ismertetőben a cselekményen kívül szó esett a mű társadalmi és néppszichológiai gyökereiről is, mindvégig ravaszul kerülve a vaskos elemzést, mégis elég információt tárva fel a könnyebb értelmezéshez. A bevezető kommentárt és a prológust is Paulik Ákostól hallhatta a közönség, aki egyébként a város Művészeti Szakközépiskolájában tanít, de alkalmanként egy-egy énekszerepben vagy az iskola kórusának karvezetőjeként is fellép hangversenyeken. A fontos feladatot azonban nem csupán szakmai tudása indokolta: mély tónusú, kellemes beszédhangjával már az első akkordok felcsendülése előtt bevont minket az opera világába.

A szombathelyi Bartók-terem
A szombathelyi Bartók-terem

Visszatérve a minimális látványtervre, először felettébb furcsának tűnt ez a fajta előadás, hiszen a néző megszokta, s gyakran el is várja a kreatív vagy varázslatos megoldásokat a cselekmény előrehaladtával. Most azonban az ajtók mögötti lelki síkok feltárulásakor mindössze Judit leírásaira és saját fantáziánkra támaszkodhattunk. A koncepció így sokkal csupaszabbnak tűnt: a hallgató úgy érezhette, valamit veszíteni fogunk a műből a színházi elemek nagy részének elhagyásával, miközben nekünk magunknak sokkal aktívabban kell majd részt vennünk a jelenetek elképzelésében. A művészek azonban hamar megcáfolták az efféle előítéleteket.

A két szólista végig a zenekar közepén, a karmester előtt helyezkedett el, csak a legcsekélyebb mozdulatokat és testi kifejezőeszközöket használva. Ez azonban nem jelenti, hogy színészi játékuk üres lett volna: az apró részletek ugyanis mind átgondoltak, kiszámítottak voltak. Emellett az előadást nem kísérte semmilyen felirat, de nem is volt szükség rájuk, mivel mindkét előadó tiszta és érthető artikulációval formálta meg a szöveget. A zeneművet kitöltő állandó párbeszéd szép folyamatossággal haladt: a Judit karakterét alakító Meláth Andrea és a Kékszakállú szerepét játszó Cser Krisztián hangja kifejezetten szépen olvadt egymásba – nem voltak zavaró elcsuklások, szövegtévesztések vagy hamis megérkezések. A belső konfliktusok nagyon hitelesen tükröződtek az énekhangokban és a gesztusokban: Kékszakállú szólamában például egyszerre rajzolódott ki a kérlelő fájdalom és a megkeményedett büszkeség, míg Judit minden megszólalása a makacs, öntörvényű női szívet jelenítette meg. Az opera aktuális megközelítésében mégis a két szereplő egymás iránti érzelmeinek és kapcsolatának szokatlan megvilágítása volt a legérdekesebb.

Meláth Andrea és Cser Krisztián egy korábbi előadásban
Meláth Andrea és Cser Krisztián egy korábbi előadásban

Judit és Kékszakállú között már az opera első pillanatban sem volt látható valódi vonzalom: a két énekes színpadra lépésüket követően egy-két kivételtől eltekintve sosem nézett egymásra, s ha egyik oldalról ezt a cselekmény mégis megkívánta, a közvetlen szemkontaktus aligha teljesült. Egy másodpercre sem izzott a levegő az ifjú házasok között, az epekedő szavak szinte kivétel nélkül üresen vagy egyoldalúan hangzottak el, s a tekintetek mind a távolba révedtek inkább. Mintha két idegen állt volna egymás mellett…

Ez elsőre számomra nagyon kényelmetlennek és feszélyezőnek tűnt: azt hittem, az előadók fizikailag is kivonták magukat az operából, s csupán az énekre, az azon belüli tartalmakra koncentráltak. A kompozíció előrehaladtával azonban rájöttem, hogy ez is egyfajta nézőpont a friss pár kapcsolatának értelmezésére. Judit és Kékszakállú szerelme minden ígéret és álmodozás ellenére végig csak a látszat és képzelgés szintjén marad – a „pár” ugyanis már a történetbe való bekapcsolódásunk idején kudarcot vall egymás megismerésében. Emiatt az egyéni értékek hamar egymásnak feszülnek, s minden kérés egy keserves, véget nem érő kötélhúzásnak tűnik. Túlzás lenne azt állítani, hogy ez az értelmezés a legkedvesebb a számomra, mégis adekvátnak tartom ezt az ötletet.

Meláth Andrea és Cser Krisztián egy korábbi előadásban
Meláth Andrea és Cser Krisztián egy korábbi előadásban

A nívós teljesítményt nyújtó énekeseket a Savaria Szimfonikus Zenekar kísérte Kocsár Balázs vezényletével, kiemelkedően jó zenei összhanggal. A szombathelyi együttes nem véletlenül tesz szert egyre nagyobb hírnévre, amit mostani közreműködésük is bizonyított. A zenekari alátámasztások és betétek mindvégig átgondoltan és precízen szólaltak meg, sosem akadályozva a zenei folyamatot vagy az énekeseket, és az együttes összmunkája is dicséretre méltó volt. A lírai csend és a sejtelmes baljóslat is ugyanolyan intenzitással emelkedett ki a zenekari textúrából, s bevallom, nehezen nevezhetnék meg bármit is, ami még kívánnivalót hagyott volna maga után az előadásban. Az ötödik ajtó feltárulását követő zenekari tetőpont gyönyörűen érte el a cselekmény hátborzongató katarzisát, éppen elég szenvedélyességet kölcsönözve az érzelmi és eszmei eufóriának, miközben megőrizte annak viszonylagos nyugalmát. De említhetnénk első megszólalásukat is: már ekkor megteremtődött a kompozíció sejtelmes alaphangulata, s a zenekarnak elég ereje (mondhatnám lőszere) maradt az utolsó, hátborzongató passzázsokra is.