Gioachino Rossini: A tó asszonya – közvetítés a Metropolitan Operából. KONDOR KATA írása
Rossini kevésbé ismert műveinek újrafelfedezésével nagy számban kerültek olyan darabok az operai köztudatba, melyek előadása másfajta kihívásokkal szembesíti az alkotó- és előadógárdát, mint azok, melyek töretlen interpretációtörténettel rendelkeznek. Míg utóbbiaknak mondhatni „bebetonozott” helye van a kánonban, és nem azt a kérdést vetik fel, miért, hanem hogy miképp érdemes őket játszani, addig előbbieknek talán még további évtizedekig kell küzdeniük, hogy bebizonyítsák: nem csupán divatból vagy egyik-másik kiváló énekes kedvéért érdemes őket elővenni, hanem önálló műalkotásként is megállják a helyüket.
Hogy A tó asszonya-előadás Metropolitan-beli alkotógárdájában vajon fel sem merültek az előbb felvázolt kérdések, netán annyira biztosak a mű esztétikai értékében (és ezt a bizonyosságot feltételezik a közönségről is), hogy úgy vélték, annak a zenéje önmagában is elegendő élményt jelent, és ezért nem érezték szükségét megpróbálkozni valamilyen mélyebb értelmezéssel, netán az a meggyőződésük, hogy a műben nem is rejlenek további jelentésrétegek, mint amelyet az igencsak a felszínt kapargató színre állításukkal sikerült kibontani – ezt természetesen nem tudhatom. Az utóbbi feltételezés persze igen rosszmájúnak tekinthető, kicsi a valószínűsége, hogy Paul Curran rendező a produkcióval a műről való negatív véleményét szándékozna kifejezni, ám munkája annyira semmitmondóra sikeredett, hogy ha nem a tehetségtelenséget, akkor valamilyen művészeti filozófiájában rejlő buktatót kell mögötte látnunk.
Néhány hete, a Jolanta és A kékszakállú herceg vára előadásai kapcsán azt írtam, a Metropolitan Opera fontos lépést tett a hatásvadászattól a művészi igényesség irányába. A tó asszonya óriási visszalépés, azt hihetnénk, évtizedekkel ezelőttről itt felejtett produkciót látunk, pedig nem így van: a premier idén februárban volt! Nem mintha az előadást ne lehetne tetszetősnek mondani, és hasonlóan sekélyes jelzőkkel leírni: a háttérvetítés néha szép (néha jellegtelen, ahogyan általában a jelmezek is, Kevin Knight munkái), és természetesen elsőrangú énekeseket hallhatunk. Ami szerencse, mert ha ők és a kiváló fiatal karmester, Michele Mariotti nem volna, az előadás menthetetlenül unalomba fúlt volna.
Joyce DiDonatóról nehéz újat mondani: dicsérték már az énekesnő kiváló koloratúrkészségét, hangjának kifejezőerejét, színészi képességeinek pedig nem olyan régen magam is csodálattal adóztam. Az énekesnő nem azok közé tartozik, akik elsősorban hangjuk szép színével érnek el hatást, inkább páratlanul sokoldalú használatával és a hangbéli és alakításbeli karakterábrázolás összhangjával. DiDonato az előadásban mind a tragikus, mind a komikus oldalát megmutathatja, és ezzel – az egyébként igen változó színészi teljesítményt felvonultató produkcióban – a legkomplexebb alakítást nyújtja.
Juan Diego Flórezt is sokan méltatták már, most ismét megcsodálhattuk szinte korlátlan magasságait, könnyed, szép színű, fényes tenorját. Az énekesnek ráadásul megvan az a kisugárzása, ami egy király alakításához szükséges, a zárójelenetben pedig szemmel látható élvezettel jelenítette meg az immár teljes pompájában színre lépő uralkodót. De a figura emberi oldalával sem maradt adósunk, melyet főleg a duettek finom lírájában szólaltatott meg.
Amennyire számítani lehetett a sztárfőszereplők kiemelkedő teljesítményére, legalább akkora öröm, hogy a kevésbé ismert névvel rendelkezők sem maradtak alul. A király riválisát megformáló John Osborn előadói érdemeit illetően is méltó vetélytársa a főszereplőnek, ez biztos technikai tudása mellett hangja drámai kifejezőerejének is köszönhető. Kár, hogy szerepe nem hosszabb, az első felvonásban megszólaltatott áriájához hasonló bravúrokat még szívesen hallottunk volna tőle.
A nadrágszerepet éneklő Daniela Barcellona hatalmas, telt hanggal rendelkezik, ám ez nem gátolja sem az árnyalt és érzékeny szólamformálásban, sem abban, hogy könnyed természetességgel énekelje ki a Rossini-koloratúrákat. Emellett az énekesnő azzal a ritka előnnyel is rendelkezik, hogy a férfi szereplő alakítása közben képes szinte teljesen levetkőzni nőies vonásait; sokszor valóban elhittük róla, hogy egy jól megtermett férfi udvarol a hősnőnek. A hiteles férfiábrázolás kevés női előadóra jellemző, és nagyon fontos egy ennyire realisztikus és illúziókeltő előadásban.
A fiatal karmester, Michele Mariotti páratlan lelkesedéssel vezényelte a Metropolitan Opera Zenekarát és Énekkarát. Sokszínű, gazdag, drámai erejű muzsika szólalt meg, amely – eltekintve az első felvonás kisebb kommunikációs zavarától – végig különösen nagy élménnyé tette a produkciójukat.
Bizonyára vannak, akik tökéletesen elégedettek voltak a Metropolitan Opera legújabb Rossini-bemutatójával: élvezetes muzsika csendült fel, kiváló tolmácsolásban, a legnagyobb sztárok közreműködésével. Miért állítom, hogy mindez kevés? Ezek a nagyszerű művészek megérdemeltek volna egy teljesebb előadást, ahol nem csupán szép háttér előtt rohangászva kell énekelni, hanem a zenében meg-megcsillanó drámaiság a színpadon is visszaköszön, így segítvén mindenkit a komplex produkcióban. Nagy kár, hogy ez még a Metben sem történik meg mindig.
Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera