Határátlépés

2017. január 27.

Francis Poulenc: A kármeliták – KONDOR KATA írása a december 2-i operaházi bemutatóról

Balga Gabriella, Budai Lívia és Létay Kiss Gabriella (fotó: Magyar Állami Operaház)

Balga Gabriella, Budai Lívia és Létay Kiss Gabriella (fotó: Magyar Állami Operaház)

Fontos adósságot törlesztett az Operaház december eleji bemutatójával: Francis Poulenc művét még sosem játszotta az intézmény. Sőt, érzésem szerint a komponista egész munkássága alulreprezentált a hazai zenei életben, egy-egy darabja újra és újra ráirányítja a figyelmünket, hogy nem ismerjük elég behatóan, és ez a csodálatosan sokszínű életmű jobban számot tartana érdeklődésünkre. Sajnos A kármelitákból játszott, mindössze öt előadásos sorozaton sem telt meg a nézőtér: a közönség az ismeretlennek kijáró fenntartással fogadta a zeneszerző operáját.

Nem mintha nem lenne érthető, ha valaki nem képes egymás után többször megnézni a darabot, annak hosszúsága, intellektuális tartalma és érzelmileg is megterhelő befejezése hosszabb feldolgozási időt igényel, mint egy átlagos slágeropera. A mű nagy részét ugyanis a – magyar címből kimaradó – dialógusok foglalják el, filozófiai értekezések identitásról, hitről, önfeláldozásról. Ennek megfelelően az opera igen nehezen állítható színre, mivel nagyon kevés külső cselekményt tartalmaz. Anger Ferenc nem is próbálta ezeket a jeleneteket mozgalmassággal érdekesebbé tenni, inkább szinte állóképszerűen rendezte meg őket, átadva a főszerepet a zenének és a szövegnek, minimális színészvezetéssel támogatva meg a mondanivalót. A sok rövid párbeszéd közti váltásokat viszont Szendrényi Éva számtalan módon variálható díszlete remekül segítette elő, szinte filmszerűen peregtek a jelenetek.

Hasonlóan puritán szellemiség uralta az előadás legvégét, amely épp így lett igazán hatásos és megrázó erejű. Nem mintha az apácák egy sorba rendezése és egyenkénti összeomlása önmagában újszerű ötlet lenne, ám ez a megvalósítás ismét teret enged a zenében rejlő dráma kibontakozásának. A Magyar Állami Operaház Énekkarának a nézőtér mögötti elhelyezése pedig egészen különleges hangzást eredményezett, ahogyan a hang elölről a szereplők, és hátulról, a kórus felől is szólt. Ebben a hatásban természetesen mindannyiuk kiváló művészi teljesítménye is szerepet játszott.

Jelenet az előadásból (fotó: Magyar Állami Operaház)

Jelenet az előadásból (fotó: Magyar Állami Operaház)

A kármelitákat ugyanis kivételesen jó szereposztással sikerült bemutatni. Létay Kiss Gabriella a tőle megszokott érzékenységgel formálta meg Blanche-t, hangjával kiválóan tudta kifejezni a figura törékenységét, de mély gondolatait is. Constance nővért Szemere Zita magával ragadó energiával és bájjal alakította, emellett szopránja szinte csak úgy csillogott a magasabb regiszterben. Balga Gabriella kapta az egyik legösszetettebb feladatot, fiatal kora ellenére roppant érett karaktert kellett játszania, Marie anya képviseli ugyanis a biztos pontot a kármelita apácák életében, saját bizonytalanságai és nehézségei ellenére is. A nagy feladatot azonban az énekesnő sikerrel teljesítette – ebbe természetesen beleértve a sokszor igen magas szólam élményt nyújtó abszolválását – ezzel, úgy tűnik, pályáján igen fontos előrelépést tett.

A de La Force-család: Bocsér Gergely, Létay Kiss Gabriella és Fokanov Anatolij (fotó: Magyar Állami Operaház)

A de La Force-család: Bocsér Gergely, Létay Kiss Gabriella és Fokanov Anatolij (fotó: Magyar Állami Operaház)

A zárda első főnöknőjét Budai Lívia alakította, akiben megvan mindaz a tekintély és erő, ami a szerephez szükséges volt. Utódját Váradi Zita énekelte, akit nagy öröm volt más típusú karakterben látni, mint általában, így sokoldalú hangja mellett színészi oldalát is megcsillogtatta. A férfi szereplők közül Blanche apjaként a darab eleji jelenetében Fokanov Anatolij jól felépített figurát formált meg, Boncsér Gergely pedig mind hangjával, mind kiállásával képes volt erőt sugározni, miközben a lovagnak húga iránti gyengédségével sem maradt adós. A Magyar Állami Operaház Zenekara Christian Badea pálcája alatt kidolgozott és gazdag hangzást produkált, nagy örömet okozott, hogy ez a ritkán hallható művet ilyen színvonalú előadásban ismerhette meg a közönség.

Jelenet az előadásból (fotó: Magyar Állami Operaház)

Jelenet az előadásból (fotó: Magyar Állami Operaház)

Ismét bebizonyosodott, hogy érdemes kevéssé ismert műveket játszani, nem csupán a repertoár színesítése céljából; a művészek új arcukat mutathatják meg, és előfordul, hogy egyesek éppen ezekben a darabokban tudják legjobban kibontakoztatni a képességüket, nem pedig a leggyakrabban színpadon lévő művekben. Reméljük, lassacskán a közönség is egyre érdeklődőbben fogadja majd az Operaház ezen határátlépéseit.

Fotók: Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések