Háremhölgyek pizzával

Gioachino Rossini: Olasz nő Algírban – bemutató az Erkel Színházban. KONDOR KATA írása a november 25-i és 26-i előadásokról

Jelenet az előadásból (fotó: Csibi Szilvia, Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Vígoperát bemutatni hálás, ám mégsem magától értetődően egyszerű feladat. Bár a közönség éhezik a nevetésre, kellően magával ragadó és szórakoztató alakítások esetén pedig még kisebb hangi fogyatékosságokat is megbocsát, igazán jól komédiázni nehéz; a humor vékony mezsgyét jelent az unalom és a bugyutaság között. Különösen igaz ez Rossini hosszú áriákat tartalmazó műveire, ahol anélkül kellene lekötni a közönséget, hogy fölösleges, zavaró vagy mesterkélt nyüzsgést látnánk a színpadon, miközben fontos, hogy a zene is megfelelően érvényesülhessen.

Szabó Máté rendező jó érzékkel mérte fel a veszélyeket, és azok nagy részét sikerrel ki is kerülte: előadása jóformán végig leköti a nézőt, a humor elsősorban magából a darabból fakad, valamint az énekeseknek a jó ízlés határát át nem lépő alakításaiból. A főszereplőkön és a kóruson kívül is rengetegen jelennek meg a színpadon, amelynek következtében a játéktér változatos kavalkáddá alakul. Ők egyben a gyors színváltozásokért is felelnek – a díszletelemek számtalan irányba mozgathatók, és szinte mindig tologatja őket valaki valamerre; és bár nem állítom, hogy mindig azonnal átlátható, éppen miért rendezkednek a színen, ez a folyamatos mozgás mégsem hat zavarónak, mivel kiválóan követi a zene ritmusát. Ebben óriási szerep jutott Katona Gábor magával ragadó és a cselekményhez kifinomultan illeszkedő koreográfiájának is. Egyedül a második felvonásban, Musztafa szédítése közben éreztem úgy, hogy már ez a mozgalmasság sem ment meg attól, hogy túlságosan elnyújtottnak érezzük a szituációt, amiben az is közrejátszott, hogy éppen nem a cselekmény hiánya okozhat kellemetlenséget, hanem a jelenet egyfajta túlpörgése – a nézőre, túlingerlése miatt, már semmilyen újabb elem nem volt képes igazán hatni.

A rendezőt a darabban elsősorban a kultúrák találkozásának kérdése izgatta, a találkozást azonban az egymásról kialakított sztereotip vélemények már jócskán megelőzik.

A problematika már az eredeti műben is megjelenik, maga a cím is a nemzetkarakterológiai hiedelmek mentén osztja fel a szereplőket.

Az előadás azonban tovább megy, és újabb vonásokkal gazdagítja mindkét tábor jellemrajzát, nem túlságosan aktualizáló módon, de érezhetően napjaink kiemelkedően jelentős témáját állítva a középpontba. Mert ezek a közhelyek – legyen szó akár a muzulmán, akár az olasz kultúráról – a sajátjaink is: amikor azon nevetünk, hogy az olasz természetesen csak pizzát süthet a bej udvarában, a saját, egyszerűsítő világszemléletünket is kikacagjuk.

Jelenet az előadásból (fotó: Csibi Szilvia, Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Bár a bevezetőben azt említettük, hogy vígoperák esetében a közönség engedékenyebb az énekesi produkciókkal szemben, nagy öröm, hogy ezúttal a Rossini-muzsika is magas színvonalon szólalt meg. Francesco Lanzillotta szilárdan kézben tartotta az előadást; bár a nyitány alatt úgy éreztem, inkább a biztonságos, lassabb tempók híve, s türelmesen kivárta, amíg minden szólóhangszer le tudja játszani a maga figuráját, ez az óvatosság nem ártott a darab intenzitásának. A dirigens jó érzékkel emelte ki a zene dinamikai különbségeit, és remekül építette fel a fokozásokat, miközben az alkalmanként felbukkanó egy-egy kisebb pontatlanság csak elszigetelt eset maradt.

Szintén nagy öröm, hogy mindkét szereposztásban jól teljesítettek a hazai művészek, akik mellé kiváló vendégszereplőket sikerült meghívni. Azt eddig is tudtuk, hogy a mezzoszopránokra nem panaszkodhatunk, most is sikerült a címszerepet mindkét szereposztásban kiválóan kiosztani. Mester Viktóriát az utóbbi időben kevesebbet hallhattuk, ám ez a kihagyás egyáltalán nem érezhető rajta: hangja kompakt, gazdag színvilágú, és miközben a megformált nőalak számtalan vonását képes megmutatni, a saját személyiségéből is belevisz valami egészen különleges, csak rá jellemzőt; talán titokzatosságnak nevezhetnénk, ha nem venne el már ez a címkézés is a jelenség összetettségéből.

Vörös Szilvia is tud még meglepetést okozni, hiszen az énekesnő fiatal korából adódóan csak eztán fogja meghódítani a neki való szerepek nagy részét. Hangja pillanatnyilag kiválóan alkalmas a könnyed, mozgékony Rossini-szólam megszólaltatására, ugyanakkor gazdag mélységei a távolabbi jövő súlyosabb mezzoszoprán szerepeit vetítik elő. Ezzel összhangban állnak alakításának erősségei is: a karakternek elsősorban temperamentumos, szenvedélyes, csábító oldalát emelte ki, így feltehetően a drámaibb szerepek alkatilag is illenek majd hozzá.

Az előadás igazi telitalálatát a Lindorót éneklő Alasdair Kent jelentette, akihez

hasonló eszményi Rossini-tenorhoz ritkán van szerencséje az embernek élő előadásban.

Hangja annyira szépen, könnyeden és kiegyenlítetten szól, hogy szívesen hallgatnánk napestig (még úgy is, hogy délelőtti előadáson volt hozzá szerencsénk), magától értetődő természetességgel pergő koloratúrái és szinte makulátlan magasságai már csak feltették a koronát produkciója egészére. Az utóbbi évek kissé egyenetlen vendégszereplései után különösen nagy öröm, hogy ezúttal egy a világhír lehetőségét is magában rejtő énekest hallhattunk.

Jelenet az előadásból (fotó: Csibi Szilvia, Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Így viszont az összehasonlítás adta nagyon előnytelen helyzetből indult a másik Lindoro, Vaszilisz Kavaiasz. Önmagában vagy elsőként hallva az ember bizonyára megelégedne a teljesítményével, vokális és színészi produkciója a korrekt jelzővel írható le legjobban. Tisztességgel elénekelte a szólamát, néhány éles hangon vagy nem megfelelően elkapott magasságon kívül nem sok mindent róhattunk fel neki, alakítása is kellően élénk volt, jól beilleszkedett a humoros jelenetekbe. A váltótársa után azonban mégis maradt egy kevés hiányérzetünk: még egy kicsit szebb, még egy kicsit könnyedebb hangra vágyunk ebben az szerepben.

Két igen különböző Mustafához volt szerencsénk az előadások során. Palerdi András nagy és zengő hangon szólaltatta meg a szerepet, ennek megfelelően figurája is nagy, erőteljes, kissé agresszív lett. Nem mondanám, hogy az operában megjelenő uralkodó nélkülözi ezeket a vonásokat, mégis úgy éreztem, ez a szerepformálás időnként a vígoperai hatásmechanizmusok ellen dolgozik, nem tudtunk önfeledten nevetni a bej átejtésén, alakjában a legesetlenebb pillanatokban is mindig maradt valami nyugtalanító.

Bakonyi Marcell sokkal szerethetőbb és esendőbb karaktert jelenített meg, az ő Mustafája könnyen becsapható, eredendő naivitása miatt el tudjuk képzelni, hogy egész udvartartása a fejére nőjön.

Ennél is fontosabb azonban, hogy az énekes vokális produkciója is igen kedvező benyomást hagyott maga után,

a hang kiegyenlítetten, nem túl karakteres, ám kellemes színnel szólalt meg, a finommozgások kellően kidolgozottak, a szólamformálás igényes volt. A közelmúlt egy hasonlóan pozitív koncertélménye után úgy érzem, a fiatal basszus mostanában kezd igazán magára találni.

Elviraként Sáfár Orsolya is megfelelően beleilleszkedett az összjátékba, hangi teljesítményét azonban korántsem éreztem makulátlannak. Az utóbbi időben már rendszeressé vált, hogy mintha valami fátyolosság árnyékolná be egyébként kellemes színű szopránját, ami nem csupán esztétikai hibát eredményez (ha használhatjuk egyáltalán egy művészi produkció esetében a „csupán” szót ilyen összefüggésben), de a szólam adekvát kivitelezését is gátolja.

Jelenet az előadásból (fotó: Csibi Szilvia, Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Szemere Zita nagyon kellemes jelenség, ezúttal is legfeljebb apróságokat kifogásolhattunk a máskülönben igényes és sok örömet okozó alakításában. A hang könnyed, fényes és szárnyaló, és az életre keltett figura is annyi női bájjal, finomsággal, édes-bús árnyalattal jelent meg, hogy a szerep relatív rövidsége ellenére is emlékezetes maradt.

Taddeóként is két igen eltérő habitusú művészt láthattunk. Az olasz vendégénekes, Bruno Taddia elsőre az anyanyelvi kiejtés természetességéből fakadó hitelességével tűnt fel, melyre még az olasz nyelvet csak érintőlegesen ismerő hallgató is felfigyelhetett. Ez a természetesség azonban a bariton egész játékmódjában, magával ragadó színpadi jelenlétében és felhőtlen komédiázásában is megjelent. Maga a hanganyag máskülönben nem valószínű, hogy feltűnt volna, a zenés színpad komplexitásában azonban ez az alakítás kiemelkedően értékesnek bizonyult.

Cseh Antal vaskosabb, szélsőségesebb, harsányabb Taddeo lett, ám ezzel a maga módján éppúgy hozzájárult a produkció egészének sikeréhez és szórakoztató voltához, mint váltótársa, és ami még nagyobb öröm, hangja is megfelelt a szerep támasztotta kívánalmaknak. Nagyszerű hír, hogy az énekes mostanában ismét jó formában van, és a lassan már a távolabbi múlt ködébe vesző remek szerepformálásait újabbakkal gazdagítja.

Zulma szerepében Balga Gabriella megmutatta, hogy a közelmúlt néhány, a benne rejlő lehetőségeknek egészen lenyűgöző tárházát megmutatni engedő szerepe után még mindig képes arra is, hogy egy kevésbé kiemelt figurát megbízhatóan és az összjátékba nagyszerűen beleilleszkedve formáljon meg. Simon Krisztina hangja kissé vastag a Rossini-zenéhez, így megszólalásai sem voltak makulátlanok. Aliként Dobák Attila csapatjátékosi készségeiről és mesterségbeli tudásáról adott számot.

Néha nem a papírforma teljesül. Ki gondolta volna, hogy éppen az Olasz nő Algírban, ez a nagyvilágban népszerű, ám nálunk nem játszott Rossini-opera lesz az Operaház kényszerből szűkre szabott, ám nem kevés ambícióval megtervezett évadának nagy szakmai és közönségsikert elérő bemutatója? Jó látni, hogy van, amikor minden összejön, a színpadi és a zenei megvalósítást, a hazai és a vendégművészeket illetően egyaránt. Most már csak minél több hasonló előadás kellene.

Fotók: Csibi Szilvia, Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház