David McVicar rendezései DVD-n (1): Adriana Lecouvreur. BÓKA GÁBOR lemezkritikája
A librettók irodalmi értékének megítélését két szélsőség jellemzi. Az egyik oldalon állnak az opera sajátos jellegét, műfaji normáit a maguk mélységében nem értők, akik a librettókat ugyanúgy olvassák, mint a prózai szövegeket, és el-elbámulnak azon, hogy az eltérő hatásmechanizmus mellett a szövegkönyvek még valószerűtlenségekkel – kevésbé udvariasan: ostobaságokkal – is tele vannak. A másik oldalon az operát kívülről-belülről ismerők és elfogadók véleménye áll, akik épp az emlegetett műfaji jellegzetességek miatt maximális megértést tanúsítanak a lehető legképtelenebb szövegkönyvi fordulatok iránt is. Egyéni vérmérséklet kérdése, hogy ki melyik oldalhoz áll közelebb, az opera elmúlt négyszáz éves történetét figyelembe véve azonban aligha lehet arra számítani, hogy az egyik oldal valaha is kizárólagos győzelmet arat. Marad tehát az örökös humorizálás a librettó-fércirodalom néhány minősített esetén, melyek megzenésítései közül kettő, az Adriana Lecouvreur és A trubadúr most egyszerre jelent meg DVD-n az Universal gondozásában – ráadásul ugyanazon rendező, a nyugat vezető operaházaiban magas árfolyamon jegyzett David McVicar rendezésében. Különleges alkalom arra, hogy elgondolkozzunk a hasonló színvonalú szövegek nagyon eltérő irányú és színvonalú megzenésítésének, valamint a létrejött operák gyökeresen eltérő színre állításának miértjein.
Az Adriana Lecouvreur Arturo Colautti jegyezte szövege három felvonáson keresztül csupán unalmas (és meglehetősen kétséges sikerrel utánozza külsőségeiben Puccini világsikerének, a Manon Lescaut-nak sémáit), a negyedik felvonásban azonban eljut a szépelgésnek és az abszurditásnak olyan fokára, ami még operában is sok. A szeretteitől elhagyott, egyedül haldokló nő – ez még csak lapos operai közhely. Hogy mindehhez üres, az áttört hangszereléssel operáló, de valódi dallambőséget nélkülöző muzsika járul – hát Istenem, nem lehet mindenki a Violettát megálmodó Verdi vagy a Mimit megteremtő Puccini. Ám az Adriana halálát végül is kiváltó mérgezett virágcsokor – nos, ez már több annál, amit józan ésszel el lehet viselni. Műfaj iránti megértés ide vagy oda, a néző-hallgató tűrőképessége itt kikapcsol, hogy átadja helyét a töprengésnek: vajon mi tartja színpadon ezt az operát? A verista művek általános divatja persze magyarázat, és kétségtelen, hogy az Adrianában is „lehet egy jót énekelni” – sokaknak pedig ennyi elég. A rendezőt viszont ez aligha inspirálhatja egy mű színpadra állításakor – vagy mégis?
A londoni Covent Garden produkciója teljes egészében hagyományos, pszichológiai realista felfogást követő előadás. Ez közel sem magától értetődő, ha David McVicar rendezői életművét tanulmányozzuk – a darab azonban szinte kiköveteli ezt a megközelítést. Noha a szöveg, mint láttuk, képtelenségek halmaza, a zeneszerző, Francesco Cilèa stílusát a verista jelzővel szokás illetni, s ez a szorosan vett zenei vonatkozásokon túl annyiban is helytálló, hogy a szöveget, történjen benne bármily sok hihetetlen fordulat, Cilèa realista módon, a darabot mintegy a zenei eszközök által eleve „megrendezve” komponálja meg. A keretek tehát adottak – a rendező pedig választhat: vagy fellázad ellenük (mint tette azt négy éve a Szegedi Nemzeti Színház előadásának rendezője, Michael Sturm), vagy aláveti magát a szerzői akaratnak. McVicar az utóbbit teszi – mesterfokon. A színpadi kiállítás (díszlet: Charles Edwards, jelmez: Brigitte Reiffenstuel) pazar, de nem hivalkodó: éppen annyit ad a XVIII. század barokk-rokokó látványorgiájából, amennyi szemmel még elviselhető. A játéktér kialakítása inkább profizmusra, mintsem különleges ihletre vall (a „színház a színházban” szituációkat szellemesebben is el tudtuk volna képzelni), s a szereplők közötti kapcsolatrendszerek megteremtése sem lép túl a megszokotton. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ez a megszokott egy érett operakultúrában nagyon is sokat jelent. McVicar tisztában van a darab nagyságrendjével, elszórt értékeivel és számos gyengéjével, s biztos kézzel helyezi előtérbe az előbbieket, miközben elrejti szemünk elől az utóbbiakat. Teheti, mert kiváló szereposztás áll rendelkezésére, akik alakításaikkal hitelessé varázsolják Cilèa és Colautti papírmaséfiguráit.
Az Adriana Lecouvreur nem létezik címszereplő nélkül – vagy másként megközelítve: a darab bemutatását, felújítását csak akkor lehet megbocsátani, ha a szóban forgó színház rendelkezik olyan primadonnával, aki alkalmas a szerepre. Nem kétséges, hogy Angela Gheorghiu ilyen énekesnő, s noha egy lemezkritika elsősorban nem a bulvárvonatkozásokról kell, hogy szóljon, azt sem hagyhatjuk említetlenül, hogy a felvétel készítésének időpontjában (2010. november-december) feltehetőleg nem is csak művészi adottságai tették izgalmassá a bonyolult magánéletű s a színpad világával is ambivalens kapcsolatot ápoló színésznő szerepében való fellépését. Hangja és énekkultúrája most is éppolyan nemes, mint két évtizede, Traviata-beli feltűnése idején volt, s ez a nemességként leszűrődő kultúra megóvja őt a szépelgés csábításától. Szerelmét, Mauriziót Jonas Kaufmann alakítja, voltaképpen bonyolultabb figurát teremtve, mint amilyet maga a darab felkínál; sötét, hősi színű hangja kellően vonzóvá teszi a cselekedetei alapján nem éppen félelem és gáncs nélküli lovagot. Telitalálat Olga Borogyina Bouillon hercegnéje: a mennyiségében kicsit háttérbe szoruló szerepet nem akármilyen gazdagságú hangon és árnyalt kidolgozással énekli, az általa teremtett színpadi karakter, az elegáns, minden ízében fenséges, nemes, de első asszonyi szépségén már túljutott, s nem is szerencsés testalkatú hercegné pedig magától értetődő módon szorul háttérbe az érett asszonyiságában is sugárzó Adriana mellett. Szintén telitalálat, hogy a hagyománytól eltérően nem hősbariton, hanem buffospecialista, Alessandro Corbelli énekli Michonnet-t: a Cilèa által megírt kisember ezáltal nem vált nagyságrendet, épp kicsiségében válik naggyá érzelmeinek mélysége által – s tegyük hozzá, ez az a ritka eset, amikor a mélységet nem csak elvi szinten, de a zeneszerzői teljesítmény jóvoltából is átérezhetjük: Michonnet az egyetlen figura, aki valóban megihlette a komponistát. A néző pedig örülhet neki, hogy a karakter a szereposztókat is megihlette: így tudhattuk meg, hogy Corbelli nem csak Rossini és Donizetti stílusában járatos, de az övékétől gyökeresen eltérő zenei világot is anyanyelvi természetességgel beszéli. Akárcsak az előadást dirigáló Mark Elder, aki a kitűnő formában játszó Covent Garden Zenekar élén (kollégáihoz hasonlóan) szebb képet fest a műről, mint amilyen az valójában.
Cilèa: Adriana Lecouvreur
Angela Gheorghiu, Jonas Kaufmann, Olga Borogyina, Alessandro Corbelli – ének
A Covent Garden Ének- és Zenekara
Vezényel: Mark Elder
Rendező: David McVicar
Kiadó: Universal/Decca