Ha Wagner olasznak született volna

Richard Wagner: A szerelmi tilalom – a Kolozsvári Magyar Opera előadása az Erkel Színházban, 2015. szeptember 29-én. A darab magyarországi bemutatójáról KONDOR KATA írását olvashatják

Mariana és Isabella: Barabás Zsuzsa és Egyed Apollónia (fotó: Szabadi Péter / Kolozsvári Magyar Opera)
Mariana és Isabella: Barabás Zsuzsa és Egyed Apollónia (fotó: Szabadi Péter / Kolozsvári Magyar Opera)

Az idei évad tervén végigtekintve örömmel konstatálhatjuk: meggyökerezni látszik az Operaháznak az a szokása, hogy kevésbé ismert műveket is eljuttasson a közönséghez. Shakespeare-témájú évadról lévén szó, a törekvés különösen jól érthető, hiszen az operairodalom állandóan játszott remekművei közül nem lehetne annyi, a nagy drámaíró által ihletett alkotást kiválasztani, amennyit az intézmény bemutatni szeretne. Az pedig külön örömünkre szolgál, hogy a tervezett bemutatók az operatörténetnek jóformán az egészét felölelik, a barokktól a kortársakig találhatunk köztük alkotásokat.

Kevésbé szerencsés tendencia látszik kibontakozni a ritkaságok előadási színvonalát illetően. Nem egyszer tapasztalhattuk, hogy ezeknek a műveknek a bemutatója afféle kötelező feladat, amit gyorsan le kell tudni, aztán el is lehet felejteni az egészet. Ilyen körülmények között a produkciók nem egyszer olyan gyatrák voltak, mintha az Operaház arról akarná meggyőzni a nagyérdeműt, hogy ezeket a műveket joggal felejtették el, és a jövőben ne is kérjék számon a további előadásaikat. Bár nem állítom, hogy A szerelmi tilalom bemutatója ennyire híján lenne minden erénynek, ám a ritkaság egyszeri budapesti előadása többet érdemelt volna. Dicséretes dolog, hogy az Operaház együttműködik a Kolozsvári Magyar Operával, de ezt tehette volna a művészi színvonalat jobban támogató módon, például énekesek biztosításával, hogy ne csupán egyetlen szereplő legyen, aki képes teljes mértékben megfelelni a szólam és a karakter támasztotta követelményeknek.

Pedig a mű ennél többet érdemelne. Nem állítom, hogy az érett Wagner darabjaihoz hasonló színvonalat képvisel (ezt elég kevés alkotásról mondhatjuk el az operairodalomban), ám az ifjú zeneszerző érdekes lehetőségeket próbál ki benne, és izgalmas felismerni helyenként későbbi stílusának nyomait. Az egész műre jellemző eklekticizmus közepette leginkább az olaszos hang dominál, ám ebben is érhetnek bennünket meglepetések, hiszen Wagner nem csupán a saját műveit, hanem későbbi olasz operákat is megelőlegez benne. Frigyes első színrelépésében zenei értelemben is a későbbi nagy bariton-főgonoszok előképét láthatjuk, akár az azt követő jelenetben, Claudióval való kettősében. De felfigyelhetünk francia hatásra is (Frigyes későbbi áriájában), izgalmas a karnevál-téma zenei anyaga is, és helyenként olyan részletek is megszólalnak, amelyek a későbbi Wagner-művekben élnek tovább. A kolostor-jelenet egyik motívuma szinte változtatás nélkül felhangzik majd a több mint négy évtizeddel később írott Parsifalban, Isabella első felvonásbeli áriája, mely az embernek a szerelemre való jogos igényét taglalja, a Tannhäuser szerelem-zenéit vetíti előre.

Jelenet az előadásból (fotó: Szabadi Péter / Kolozsvári Magyar Opera)
Brighella és Dorella: Szilágyi János és Hary Judit (fotó: Szabadi Péter / Kolozsvári Magyar Opera)

A zenei érdekességek még nem jelentik, hogy a mű mint opera is megállja a helyét, és a ma közönsége számára is befogadható. Bár a sajtótájékoztatón Csákovics Lajos – a szövegkönyv fordítója – azt mondta, a darabot élvezhető hosszúságúra húzták meg, a végleges időtartam nem lett jelentősen rövidebb, mint a közkézen forgó felvételeké. Alighanem a színrevitel és az énekesi produkciók gyarlóságai is közrejátszottak abban, hogy néha hosszúnak éreztük az előadást, mert Wagner jó dramaturgiai érzékkel dolgozta át operának az eredeti Shakespeare-művet, megtartva annak főbb erényeit. A darab működőképes cselekményvezetéssel rendelkezik, a humoros és a komoly részletek is egyensúlyban vannak benne. Az eredeti mű, teszem hozzá, mert a rendezésben ez az egyensúly – az előadásnak inkább kárára, mint hasznára – felborult.

Jelenet az előadásból (fotó: Szabadi Péter / Kolozsvári Magyar Opera)
Claudio és Isabella: Pataki Adorján és Egyed Apollónia (fotó: Szabadi Péter / Kolozsvári Magyar Opera)

Szabó Máté rendezése a cselekménybeli karnevált a 20. század közepének revü-világába helyezte, és ezzel egyszersmind le is mondott bármilyen komolyabb közölnivalóról a darab kapcsán. Ami önmagában nem lenne baj, hiszen ki lehetne emelni az alapszituáció és a második felvonás nagy részének abszurd voltát, ám ehhez a poénok túlságosan ritkák, ötletszerűek, és több esetben nem is túlságosan viccesek. Csupán néhány humoros részlet sikerült igazán jól: ilyen például az első felvonásban felolvasott rendeletnek a mai magyar hivatalos szövegekre emlékeztető stílusa. A második felvonásban aztán a történetvezetés is csorbát szenved: annak, aki nem ismeri pontosan a cselekményt, szinte lehetetlen végigkövetnie, hogyan teszi Isabella próbára a bátyját, és miért nem árulja el neki a megmentési kísérlet tervét. Összekeverednek az egymásnak és a félre mondott közlések, nem világos, ki miről tud, és miről nem. Kár érte, ki tudja, mikor lesz legközelebb alkalmunk látni a művet – kielégítőbb színrevitelben.

Jelenet az előadásból (fotó: Szabadi Péter / Kolozsvári Magyar Opera)
Luzio és Isabella: Szabó Levente és Egyed Apollónia (fotó: Szabadi Péter / Kolozsvári Magyar Opera)

A zenei megvalósítás sem volt problémamentes: az énekesek nagy többsége közepes vagy gyenge teljesítményt nyújtott. Kimondottan aggasztó volt legtöbbjük alig érthető szövegmondása; ha a feliratozón nem jelent volna meg az énekelt magyar szöveg, sok esetben szinte nem is lehetett volna követni azt. Felvetődik a kérdés, mi értelme magyarul operát játszani, ha az énekesek nem képesek érthetően tolmácsolni a szöveget, és ugyanúgy szükség van az annyit kárhoztatott, a darab közvetlen befogadását gátló szövegkivetítésre.

Üstökösként emelkedett ki a szereplők közül az Isabellát éneklő Egyed Apollónia. Az énekesnő már korábban is bebizonyította, hogy fiatal kora ellenére sem okoznak neki gondot az olasz, illetve olaszos stílusú művek nagy szerepei, sem hangerő, sem teherbírás tekintetében. Ennyi azonban önmagában még nem feltétlenül tette volna különösen emlékezetessé a produkcióját, ám szép, kiegyenlített hangja, magabiztos technikai tudása, igényes szólamformálása magas színvonalú vokális szerepformálást eredményezett.

Jelenet az előadásból (fotó: Szabadi Péter / Kolozsvári Magyar Opera)
Jelenet az előadásból (fotó: Szabadi Péter / Kolozsvári Magyar Opera)

A Luziót alakító Szabó Levente felemás érzéseket hagyott maga után: egyfelől kivételesen szép színű hanggal rendelkezik, ugyanakkor aggasztó módon nem képes bánni vele. Középregiszterben tenorja kellemesen szól, de a magasabb tartományban kellemetlenül elvékonyul és feszítetté válik, ráadásul a műben időnként felbukkanó olaszos díszítések is meghaladták a képességeit. Kár érte, a jó tenor mindig keresett, és adottságai alapján a művésztől kidolgozottabb produkciót is várhatnánk.

Pataki Adorjánt a budapesti közönség is jól ismeri, az énekes Claudio szerepében is felvonultatta erényeinek és hibáinak megszokott tárházát. Előbbiek között megbízható énekesi teljesítményét, a pozitív és negatív szélsőségeket egyaránt elkerülő, ámde stabil vokális produkcióját tarthatjuk számon, utóbbiakhoz a kevéssé tetszetős hanganyag, a folyamatosan merev, és ezért erőltetettnek ható (ám különösebben nagy hangerőt mégsem eredményező) éneklése, és a hasonlóan egysíkú szerepformálása tartozik.

Jelenet az előadásból (fotó: Szabadi Péter / Kolozsvári Magyar Opera)
Isabella: Egyed Apollónia (fotó: Szabadi Péter / Kolozsvári Magyar Opera)

A főgonosz Frigyest Balla Sándor keltette életre. Szerepformálására nem lehetett különösebb panaszunk: ha nem is emelkedett ki a színészileg sem túl jól megoldott előadásból, a jobbak közé tartozott. Hangjának minősége azonban folyamatosan a karakterábrázolás ellen dolgozott: az ilyen fakó, száraz hangszín hiteltelenné teszi Frigyes hatalmát, különösen azért, mert, ahogy említettük, szólama alapján a nagy bariton antihősöket felidéző hanganyagot várnánk. Sokkal jobbat róla a komikus részek alapján sem állíthatunk, bár azokban kevésbé voltak zavarók az énekbeli problémák.

A kisebb szerepek alakítói között üde színfoltot jelentett néhány karakterábrázolás. Szilágyi János és Hary Judit Brighella és Dorella komikus kettősében néha ugyan kissé harsány volt, ám jeleneteik többsége kellően élettel telire és magával ragadóra sikerült. Rétyi Zsombor különösen emlékezetes alakítást nyújtott Pontio Pilato szerepében, viselkedésének természetessége, gazdag színészi eszköztára az egész produkció egyik legizgalmasabb alakjává tette.

Jelenet az előadásból (fotó: Szabadi Péter / Kolozsvári Magyar Opera)
Jelenet az előadásból (fotó: Szabadi Péter / Kolozsvári Magyar Opera)

Selmeczi György biztos kézzel és jó stílusérzékkel fogta össze az előadást. Vezénylése jóvoltából kiválóan megmutatkozott a wagneri zene sokszínűsége és gazdagsága, melyhez a zenekar jó partnernek bizonyult. A Kolozsvári Magyar Opera Énekkara első belépésekor aggodalomra adott okot, ám hamar kiderült, csak pillanatnyi zavarnak lehettünk tanúi, és az előadás többi részében ők is igényes produkciót nyújtottak.

Ha mérleget kellene vonnunk, a legfőbb pozitívumként a ritkán játszott mű bemutatójának tényét emelnénk ki. Ugyanakkor aggodalomra adhat okot a magyar kulturális életben fontos missziót betöltő Kolozsvári Magyar Opera erőforrásainak korlátozott volta, ez alatt elsősorban a művészi, azon belül is az énekesi teljesítmények hiányosságait értve. Természetesen nem Metropolitan-szintű produkciókat várnánk, csak annyit, hogy örömünket leljük abban, amit hallunk. Akár ritkaság, akár jól ismert darab van műsoron.

Fotók: Szabadi Péter / Kolozsvári Magyar Opera