Ha tényleg mindenki így csinálná…

2014. november 24.

Wolfgang Amadeus Mozart: Così fan tutte – felújítás a Magyar Állami Operaházban, 2014. november 18. MONA DÁNIEL kritikája 

Jelenet az előadásból (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

Jelenet az előadásból (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

Mozart zenéjét többek közt azért szeretjük, mert a zeneszerző mindent beleírt, ami egy mesterműhöz kell. A bonyolult előadási utasítások kora előtt, csupán hangokkal fejezte ki valamennyi szándékát. A kottafejek között ott van minden dramaturgiai elem, minden érzés és gesztus. Nagyon gyakran még több is, mint amennyit mi, értelmezők valaha ki fogunk tudni olvasni. Mindenesetre ha „csak” hibátlanul előadják Mozart zenéjét, a mű üzenetei és hangulatai különösebb adalék nélkül is kiviláglanak.

Valami hasonló történt az Operaházban Mozart Cosìjával is. Röviden: nem kaptunk feleslegesen terhelő értelmezést, ellenben minőségi zenélést hallottunk. Az opera sok tekintetben praktikus és letisztult rendezést kapott, mely a hagyományos és modern színpadi eszközök vegyítésével minden korosztály számára kínált valami vonzót. Nem, a letisztult rendezés nem egyenlő az unalmas színrevitellel. A karakterek kidolgozatlanságáról – ha úgy tetszik, semmilyenségéről –, valamint az egysíkúság előnnyé kovácsolásáról már korábban írtunk. Jiří Menzel – ha Bóka Gábornak igaza van – szó szerint új szemszögből világította meg a darabot. Tette ezt anélkül, hogy elvetette volna a korábbi szemszögeket. Ha akarom, korrekt rendezés, ha akarom, új perspektíva…

De foglalkozzunk a konkrét látvánnyal! A függöny felmegy, és szemünk elé tárul Zöldy Z Gergely mindenhol lekerített szélű-sarkú, homokszín teraszos díszlete, mely elfoglalja az egész színpadot, és nyitva hagyja az interpretációhoz választott kor kérdését. Elöl szűk játéktér látható, de az eltérő szintek miatt végtelen a térbeli kombinációk száma. Az csak az egyik előny, hogy a kórus a szintekre külön-külön járásokon keresztül egy másodperc alatt tud belépni úgy, hogy a lépcsőzetességnek köszönhetően mindenki látsszék. A legfőbb pozitívum a hierarchia kifejezése. Az adott szituációban informáltabb, vagy a cselbe beavatott szereplő(k) minden értelemben felette állnak az „áldozatoknak”. Így lehetett olykor Don Alfonso külső, mégis aktív megfigyelője az eseményeknek, s így nézhette le magasról a szerelmeseket. A teraszos díszlet több viszony-szintet is be tudott mutatni egyszerre, s a szereplők vertikális elhelyezése gyakran valóban megfelelt pillanatnyi dominanciájuknak. Despinát sokszor Don Alfonso oldalán találtuk, de igazi helyét mégis akkor foglalta el, mikor a szerelmesek és az öreg filozófus között tartózkodott. Egyszerre volt irányított és irányító, afféle összeköttető a két szint között.

Sáfár Orsolya, Kolonits Klára és Kálnay Zsófia (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

Sáfár Orsolya, Kolonits Klára és Kálnay Zsófia (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

Szintén a látvány része a feltűnő fiatalság. Az ifjú párokat alakító énekesek ebben a szereposztásban is hűek maradtak karaktereikhez: fiatalok és fiatalosak voltak. A két hősszerelmes, Tarjányi Tamás (Ferrando) és Nagy Zoltán (Guglielmo) kiválóan alakították az alapvetően különböző, de korban közelálló szerepeket. Tarjányi gyermeteg gesztusai olykor már túlzásba hajlottak, de lehet, hogy csak színészi előélete miatt tűnt ki alakítása a többiek átlagából. Más jellegű, operai színpadon szokatlan mozdulatok és grimaszok jellemezték, de énekhangja annál ígéretesebb. Ami a hangerőt és határozottságot illeti, némileg alulmaradt társaival szemben, ám hangszínét és finom, részletgazdag zenei megoldásait remélem, sokat halljuk még a jövőben. A leggyermekibb szereplő menyasszonya volt a gárdából legnagyobb tapasztalattal rendelkező Kolonits Klára, aki Fiordiligi áriáiban meg is mutatta, mi minden lakozik egy-egy Mozart-dallamban. Hangja egyszerre volt könnyed és súlyos, érett és játékos. Párjával érzékeny ellentétei voltak egymásnak, ugyanakkor fellelhető volt karakterbéli hasonlóságuk.

Kálnay Zsófia, Kálmán Péter és Kolonits Klára (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

Kálnay Zsófia, Kálmán Péter és Kolonits Klára (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

A másik párnál kiválóan érzékelhettük ennek fordítottját: a bolondos Dorabella (Kálnay Zsófia) és az elsőre sármosan komolynak tűnő Guglielmo volt ellentét és párhuzam. Kálnay – s ezt egyaránt tekinthetjük kritikának és szerencsének – hangban is lemodellezte a két szerelmes nő közti látszólagos érettségbeli különbséget. Naiv és vidám hangja, különösebb mélységet nélkülözve ugyan, de jólesően csillogott. Sáfár Orsolya izgága Despinája mozgásban túlzottan, hangban épp megfelelően hiperaktívra sikerült. A jelmezek mögé bújó énekesnő hangszálait is maskarákba öltöztette, úgy varázsolt elő szórakoztató hangszíneket torkából. Végül: Kálmán Péter (Don Alfonso) sem rontott az összképen, hozzájárult a darab „csak tökéletes előadásához”. Jó döntés volt éles ellentétbe állítani Despinával, és kimért, kiismerhetetlen figuraként színre vinni. Egy-egy kaján vigyora viszont megteremtette a szobalánnyal azt a párhuzamot, s ezzel azt a kettősséget, mely a szerelmespárokat jellemezte.

Jelenet az előadásból (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

Jelenet az előadásból (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

A Magyar Állami Operaház Zenekara Vashegyi György keze alatt sem muzsikált gyengébben. Így akármilyen ingerszegény is volt a rendezés, a zenészeknek és énekeseknek hála megkaptuk a legfontosabb dolgot: Mozart zenéjét.

Fotók: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések