Gaetano Donizetti: Szerelmi bájital – közvetítés a londoni Királyi Operaházból. KONDOR KATA írása
Ismét bővült az operasugárzó helyek palettája, mind fizikai, mind virtuális értelemben: a közelmúltban újonnan megnyílt Vigadó Kamaraszínházában a londoni Királyi Operaház előadásait közvetítik. Míg a Metropolitan-vetítéseken tolongani szoktak a nézők, az új lehetőséggel egyelőre kevesen éltek, talán csak kezdeti bizalmatlanságról van szó. Az első előadást követően a kételkedők megnyugodhatnak, legfeljebb néhány kisebb, technikai jellegű kifogásunk lehetett: az első sorokhoz a vetítővászon elég közel van, s ez a bevezető kisfilmnél (meg bizonyára a sok kameramozgással járó közvetítéseknél is) némiképp zavaró; a hangminőség sem tökéletes, a zene kissé keményen szól, függetlenül attól, hogy éppen a zenekart vagy valamelyik szereplőt hallgatjuk-e.
Ezzel azonban az első londoni közvetítéssel kapcsolatos problémáknak végére is értünk, mert magára az előadásra – a Laurent Pelly rendezte Szerelmi bájitalra – nem lehetett panaszunk: sziporkázóan szellemes, élettel teli, magával ragadó produkciót láthattunk, amely annyira lenyűgözött, hogy nem is emlékszem, mikor telt el másfél órám olyan gyorsan, mint az első felvonást nézve. Az előadás ugyanis könnyed, de nem súlytalan: a kacagtató jelenetek kivitelezése nem gátolta meg a rendezőt a jellemek kidolgozásában és a részletekbe menően is pontos színészvezetésben, természetesen a kiválóan játszó énekesek remek partnerei a figurateremtésben.
Pelly rendezése, ha úgy tetszik, modernizál: az előadás az ’50-es években játszódik. Azért a megkötés, mert a modern környezet (amely azonban még a konzervatívabb nézők szemét sem bánthatja különösebben) nem a mű újra- vagy átértelmezését szolgálja, csupán eszköz egy koherens világ létrehozására. Ezen keretek között akár még realistának is mondhatnánk a színpadi cselekvéseket; hogy mégsem annak érezzük őket, az a nagyon sajátos (és talán nem csak a közvetítés miatt filmszerűnek érzett) látásmódból fakad. A falusi környezet egyfajta boldog nosztalgiát sugároz: noha nincs túlidealizálva, mégis valamilyen nyugodt, naiv derű hatja át. Bár itt is előfordul, hogy az emberek boldogtalanok (épp a két főszereplővel esik ez meg), mégsem érezhető, hogy túl nagy tétje lenne a történéseknek, megbocsátó-megbékélő hangulat járja át az előadást.
A rendező tehát még véletlenül sem törekszik a nézőkben élő illúzió lerombolására, ennyivel hozzájárulva a produkció érezhetően szórakoztató jellegéhez; hogy mégsem tűnik úgy, mintha nem venné komolyan közönségét, az a saját maga által támasztott keretek között végrehajtott aprólékos elemzésnek és kidolgozásnak köszönhető. Túlzásnak hathat, ha azt mondom, hogy ebben a produkcióban tényleg minden a helyén van, minden szereplő kidolgozott, összetett személyiség, a díszlet, a jelmezek és természetesen a cselekvések is mind-mind okkal lettek olyanok, amilyenek, a szereplők és a cselekmény mozgatórugóinak minél pontosabb feltárására szolgálnak.
Ebben a felfogásban Adina modern nő, afféle különc, aki képes félig-meddig a társadalmon kívül megtalálni a helyét: egy óriási szalmakazalon rendezkedett be, ott vannak könyvei is, és az első jelenetben éppen a lábkörmeit lakkozza. A tradicionális életbe be nem illeszkedő lányt a falusiak inkább érdeklődéssel, mintsem ellenérzéssel szemlélik, hasonlóképpen Belcorét is elsősorban presztízsből érdekli a szépséges csodabogár. A briliáns Lucy Crowe nem csupán a szünetben levetített interjúban ad szinte tanulmányértékű elemzést a hősnő figurájáról, képes a színpadon is megvalósítani, amit elméletben tud: alakítása föltárja a függetlenségre törekvő, ám közben saját érzelmeivel is konfliktusba kerülő lány vívódásait, miközben a szerep humoros oldalával sem maradt adósunk. Emellett az énekesnő nyújtja az est egyértelműen legkiemelkedőbb hangi produkcióját: szép hangszín, csillogó koloratúrák, jól formált dallamívek, könnyedség, játékosság egyaránt jellemezték énekét.
A férfi szereplők énekével kapcsolatban kisebb problémáink adódtak, mindhármuknál kifogásolni lehetett a nem elég szép, olaszos dallamformálást. Ám ennek ellenére olyan jól illeszkedtek a produkcióba, olyan kiválóan találták meg benne a helyüket, hogy velük kapcsolatban is a pozitív élmények domináltak. Vittorio Grigolo Nemorinója nem egyszerűen csetlő-botló fiatalember: történetén keresztül azt is figyelemmel kísérhetjük, miért lesz Adina – addig csak kissé lesajnált – barátjából a lány szerelme. Hiszen a fiatalember, életében talán először, nem elégszik meg a született vesztes szerepével, hanem küzdeni kezd; első alkalommal ugyan csak afféle minden-mindegy alapon érdeklődik Izolda bájitala után, az ettől szerzett önbizalma hatására azonban már maga is küzdeni kezd a lányért, ezért áll katonának is. Az így megtapasztalt ereje is növeli önbecsülését: mikor a lány kedves lesz hozzá, már nem hajlandó újfent a lábai elé omlani.
Legnagyobb örömünkre az előadásnak magyar közreműködője is volt: Belcore szerepét Molnár Levente énekelte. Nem tudom, volna-e még szinte szó szerinti értelemben ennyire testhezálló szerep a fiatal bariton számára, olyan nagy átéléssel és játékkedvvel alakította a kellemetlenül önelégült, lehengerlő katonatisztet. Belcore persze hálás szerep, hiszen lehet szinte parodisztikus eszközökkel is megformálni, és Molnár Levente él is ezzel a lehetőséggel, mind hangjával, mind alakításával karikírozta a figurát. Az énekes erőteljes hangját, sőt, még robusztus testfelépítését is felhasználta a minél pontosabb, de minél szélsőségesebb karakter ábrázolásában.
A főszereplő szerelmesek történetét ellenpontozó másik humoros szerepet, Dulcamara doktort Bryn Terfel formálta meg. Bár az énekes rendkívül kifejező és sokoldalú hanganyaggal rendelkezik, őnála is elsősorban az alakítás komplexitása az, amely említést érdemel. A bájitalt árusító csodadoktort sokféleképpen lehet alakítani: lehet belőle szeretni való szélhámos, vagy akár a közösséget irányító hipnotizőr. Terfel Dulcamarája kicsit cinikus, bár alapvetően nem rosszindulatú, inkább csak hírneve fenntartása érdekében nem tudja megállni, hogy ne találjon ki minden problémára csodaszert – no és persze ebben segíti szárnyaló fantáziája is, ahogyan az előadás függönyén feltüntetett remek hirdetéseiből láthatjuk.
Gianettát a Királyi Operaház ifjúsági programjában részt vevő énekesnő, Kiandra Howarth alakította. A fiatal szoprán kellemes színpadi jelenség, teljesítményét csupán néhány bizonytalan intonációjú hang rontotta le; ám talán helytelen volna e rövidke produkció alapján messzemenő következtetéseket levonni róla, mivel a hírek szerint egyébként szép sikerekkel büszkélkedhet, egy későbbi előadáson pedig beugrással Adinát is énekelte.
A Királyi Operaház Zenekara és Kórusa Daniele Rustioni vezényletével élvezetes produkciót nyújtott, mindössze kisebb pontatlanságok zavarták meg az előadást, főleg a nagy együttesekben. A kórussal kapcsolatban még egy, nem zenei természetű probléma adódott: a közvetítés jóvoltából az énekesek arca egészen közelről látszott, és sokszor egyáltalán nem játszották el a szerepüket, kínos volt egy-egy örvendező jelenetben teljesen kifejezéstelen arcokat látni.
Mindent összevetve igen jól sikerült a Királyi Operaház hazai bemutatkozása: meggyőződhettünk róla, hogy Londonban pompás produkciókat adnak, remek művészekkel. Lehet, hogy érdemes lenne arrafelé is ellátogatni…
Fotók: Mark Douet / Royal Opera House