Grimes, a kívülálló

2011. július 6.

Benjamin Britten: Peter Grimes – Royal Opera House, Covent Garden, 2011. július 1. KŐRY ÁGNES londoni beszámolója

Benjamin Britten 1941 nyarán gondolt először a Peter Grimes témájára. Britten és társa, a tenor Peter Pears, Kaliforniában tartózkodtak, de Brittennek honvágya volt. Kezébe került E. M. Forster egyik cikke, ami a XVIII. századi pap-költő, Georg Crabbe munkásságával foglalkozik. Műveiben Crabbe az angliai Suffolk megyét eleveníti meg és versei – amelyeket Britten a Foster-cikk elolvasása után keresett meg – inspirálták a Suffolkból származó Brittent. Crabbe epikus költeménye, The Borough (A mezőváros), annak a halászvárosnak életéről és küzdelmeiről szól, amelyben Crabbe élt. Britten szintén egy suffolki tengerparti városban nőtt fel, így a tenger szeszélyes és központi hatalmát ő is ismerte. Peter Grimes, a lakosságtól elidegenedett és a lakosság által üldözött halász, szintén azonosulási pontot jelenthetett Britten számára. Britten nem csak pacifista volt (szándékosan elkerülte a katonaságba való besorozást), de homoszexuális is. Mint az üldözött Peter Grimes, Britten is kivülállóként élt.

Jelenet az I. felvonásból, jobbra: Ben Heppner (fotó: Clive Barda)

Britten és Pears 1941-ben kezdett dolgozni a Peter Grimes szövegkönyv-vázlatán. Néhány hónappal később Serge Koussevitsky vezényelte Britten Sinfonia da Requiem című művét Bostonban. Ez alkalommal Koussevitsky nem csak bátorította Brittent egy opera komponálására, de anyagilag is támogatta a mű létrehozását az 1942-ben elhunyt második felesége emlékére. Britten 1942 tavaszán visszatért Angliába, és felkérte Montagu Slatert a Peter Grimes szövegkönyvének megírására. Slater és Britten többször megbeszélték, átírták és javították a szöveget. Tizennyolc hónappal később, 1944 januárjában Britten hozzákezdett a zene komponálásához. A mű 1945 februárjában lett kész, Natalie Koussevitsky emlékének ajánlva. Az utókor nagyon hálás lehet Serge Koussevitskynek: nélküle talán nem született volna meg sem a Peter Grimes, sem Bartók Concertója (és még néhány fontos XX. századi mű).

Jelenet az előadásból, elől: Ben Heppner (fotó: Clive Barda)

A szövegkönyv elkészítése tovább tartott, mint a zene komponálása. Tehát nagyon fontos a szöveg, és egy rendezőnek illik tisztelettel kezelnie. Sajnos ez nem mindig történik így. David Alden 2009-es rendezése az Angol Nemzeti Operában majdnem minden szereplőt őrültként ábrázolt. A feltehetően olcsó szenzációra törekvő koncepció többször megnevetette a közönséget. Pedig, mint tudjuk, nincs sok nevetnivaló a szövegkönyvben. Viszont Willy Decker nagy tisztelettel és megértéssel kezeli mind a szöveget, mind Britten zenéjét. Az operát 1994-ben rendezte a brüszeli La Monnaie Opera társulata számára. 2004-ben ugyanez a rendezés került a londoni Királyi Operaházhoz, most viszont François de Carpentries felújításában került színre Decker lenyűgöző és a műhöz hű interpretációja.

Grimes valóban az őrültség határára kerül a cselekmény folyamán. Nem csak tévesen vádolják első – és később második– inasa meggyilkolásával, de bűntudat is gyötri, és időnként a már régen meghalt inasát véli látni. Grimes elég durván bánik inasaival, hajtja a vágy, hogy mielőbb elég pénzt keressen: akkor majd elveheti feleségül Ellent, a falusi tanitónőt, és elhagyhatják az üldöző falusi közösséget. Decker koncepciója félelmetes, de ugyanakkor élethűnek tekinthető. A színpad az egész előadás alatt kb. 20-30 fokos szögben van megemelve, tehát valamennyi szereplő egy lejtőn mozog és még táncol is a báli jelenetben. A ferde színpad esetleg azt jelenti, hogy senki sincs igazán biztonságban? A városi közösség, vagyis a kórus tagjai, mindig egy egységnek tűnnek, habár megjelenésüket állandóan változtatják. Nyilvánvaló, hogy nem egyének gyülekezetéról van szó, hanem egy nagy masszáról – a kórustagok mindig nagyon közel maradnak egymáshoz –, ami egyként működik, fenyeget és üldöz. Grimes végül meghal, Ellen pedig beilleszkedik a masszába, mert nincs más lehetősége.

Ellen és Peter: Amanda Roocroft és Ben Heppner (fotó: Clive Barda)

A tenger nagyon fontos a történetben és a zenében is. A mű hat zenekari közjátékáből négyet gyakran játszanak Four Sea Interludes (Négy tengeri közjáték) címen a világ hangvesenytermeiben. Willy Decker rendezésében a tenger mindig nyilvánvaló, a díszletek több alkalommal korabeli tájképek hangulatát idézik.

Ben Heppner nagyszerű Grimes. Az angol kritikusok többsége megjegyezte, hogy Heppner magas hangjai már nem olyan szépek, mint valaha. De ez nem ártott Heppner alakításának, inkább fordítva: az időnként kicsit elcsukló magas hangok érzékeltették a szenvedő halászmester külső és belső harcát. Meglepő módon a kritikusok egyike sem említette az inas alakítóját. Pedig Patrick Curtis, a hét-nyolc éves kisfiú, hosszú időt tölt a színpadon, nyilvánvalóan jól ismeri a zenét, és megrendítő alakítást nyújtott. Valamennyi szólista, továbbá a kórus is magas színvonalon énekelt. A karmester, Andrew Davis izgalmas, de fegyelmezett előadást biztosított, többszörösen megrendítő pillanatokkal.

A Peter Grimes, Britten első operája, csodálatos mű. Decker rendezői koncepciója, továbbá a mindvégig magas színvonalú zenei és drámai előadás révén ritka élményt nyújtott a Royal Opera House.

Fotók: Royal Opera House / Clive Barda

Hasonló bejegyzések