Gondolkodó sarkocska

2018. július 13.

Giuseppe Verdi: Rigoletto – BÓKA GÁBOR kritikája a Szegedi Szabadtéri Játékok június 30-i előadásáról

Gilda: Keszei Bori (fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok)

A magyar operai közbeszédben többnyire akkor használjuk egy előadásra a „megosztó” jelzőt, ha a rosszallásunkat akarjuk valamely kedves eufemizmus mögé rejteni – s a magyar operai közbeszédben rosszallás leginkább, sőt szinte kivétel nélkül csakis rendezői teljesítményekkel kapcsolatban szokott megfogalmazódni. A Szegedi Szabadtéri Játékok Rigoletto-produkciója azonban feladja a leckét a kritikusnak: rendezői vonatkozásban aligha dicsérheti – megosztónak azonban szintén nem nevezheti, hiszen az elmúlt hetekben szokatlanul egységes kritikai visszhangot váltott ki, jobbára ugyanazon kifogásokat provokálva a nálam fürgébb ítészekből.

Hogy mik is voltak ezek? Nos, jobbára a rendezés miértjére kérdeztek rá – mi volt az a szándék, üzenet, közölnivaló, ami Harangozó Gyulát arra késztette, hogy az operaszínpadon is megméresse magát? Való igaz, a látottakat alaposan végiggondolva aligha találunk ilyet. Harangozónak nem volt sem különösebben újszerű, sem különösebben személyes mondanivalója a Rigolettóról, mi több, a mű előadási hagyományától sem rugaszkodott el jelentősen – mert a látványos díszletkoncepció (a gigantikus építmény ezúttal bohócsipkát formáz), néhány külsőséges ötlet (Sparafucile kezében nagybőgő-vonó a fegyver; Gildát luxuskocsin érkező angyalok ragadják el a mennybe) és a bizonyos pontokon meglepő szereplőválasztás (Rigolettót atlétatermetű fiatal baritonista énekli) ellenére alapvetően ugyanazt a Rigoletto-előadást láthattuk, mint bárhol, bármikor. Általános operajátszás – ahogy Fodor Géza nevezte az ilyet; vérmérséklet kérdése, hogy elítéljük-e, vagy épp ellenkezőleg, a rendezői operaszínház vadhajtásaitól megcsömörlötten örülünk neki.

Maddalena: Ádám Zsuzsanna (fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok)

Magam azt mondanám: helyszín- és közönségfüggő a lelkesedésünk mértéke – míg, teszem azt, a Salzburgi Ünnepi Játékokon a hanyatlás egyértelmű jelének fognék fel egy hasonló produkciót, a Szegedi Szabadtéri Játékok népszínházi közegében, ha különösebben előremutatónak nem is, de elfogadhatónak tartom. (Még akkor is, ha a színpad előterében bal oldalon kialakított kis beszélgető és gondolkodó sarkocskát, ahová a párjelenetek során a díszletből kilépve a szereplők rendszeresen megérkeznek, nem tudom megbocsátani: túlságosan emlékeztet Szinetár Miklós Macbethjének színpad elejére helyezett korlátaira, melyeken oly kényelmes támaszkodás esett a fáradt énekesnek…)

Ne tegyünk úgy, mintha egy hazai előadáson nem a hazai viszonyokkal kéne egybevetnünk a látottakat;

s ha végiggondoljuk, hogy hány rossz, rosszabb és még rosszabb Rigoletto-rendezést kellett végigszenvednünk az elmúlt két és fél évtizedben Budapest és a vidék színpadain, akkor felelősségünk teljes tudatában kijelenthetjük, hogy Harangozó Gyuláé nem csak, hogy mentes volt azok hibáinak jelentős részétől, de a játék szervezettségét tekintve még értékeket is mutatott fel. Hogy megalkuvás, ha már ennek is örülünk? Meglehet – de a tapasztalat óvatosságra késztet.

Rigoletto: Ludovik Kendi (fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok)

A népoperai közeg állhatott azon döntés hátterében is, hogy Verdi operája ezúttal magyar nyelven hangzott fel. A nemzetközi trendekkel ellentétben – írhatnánk, hiszen az operaélet immár olyan mértékben vált nemzetközivé, hogy az eredeti nyelvűség a nagy színpadokon kevés kivételtől eltekintve alapkövetelmény. De mégsem írjuk, mert az igazán nagy operakultúrákban az eredeti nyelven játszó „udvari” színházak mellett mindig is maradt számottevő igény az anyanyelven történő operajátszásra – legyen elég az Angol Nemzeti Operára, a berlini Komische Operre vagy a bécsi Volksoperre utalnunk.

Hogy Magyarországon a magyar nyelvű előadások szinte teljesen eltűntek, az a centralizáltság következménye, s egyben a hazai operakultúra súlyos válságtünete:

valójában sem az előadók, sem a közönség részéről nem érdekel senkit, hogy mi is történik a színpadon, a magyar operajátszásban a kimondott szónak és a színpadi akciónak egyaránt nincs becsülete. Minden olyan törekvést, amely ezzel szembeszáll, csakis üdvözölhetünk – más kérdés, hogy a kivitelezés tekintetében nem hallgathatjuk el kifogásainkat.

A Mantuai herceg: László Boldizsár (fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok)

Mert míg egyfelől örvendetes, hogy Blum Tamás fordítása olykori esetlenségei ellenére is élő, eleven színpadi szöveg, és prozódiai szempontból is a lehetőségek végső határáig sikerül áthidalnia az olasz és a magyar dikció közti szakadékot, addig másfelől szomorú, hogy énekeseink mennyire elfelejtettek (vagy épp soha meg sem tanultak) magyarul énekelni. S itt nem is az érthetőség alapkövetelményére gondolok elsősorban, de arra is, hogy

nem szabad kerékbe törni a nyelvet, amelyen éppen éneklünk: ha a kottafejek és a nyelv parancsa mást mond, bizony a nyelvé az elsőség – elvégre vokális műfajról és színházról beszélünk, nem absztrakt zenei hangok megvalósításáról.

E tekintetben csaknem minden fellépő rosszul teljesített: a prozódiát kivétel nélkül mindenki lábbal tiporta. Igaz, szerencsére akadt, akire az érthetőség tekintetében nem lehetett panasz – itt László Boldizsár neve feltétlenül az élre kívánkozik.

Rigoletto és Gilda: Ludovik Kendi és Keszei Bori (fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok)

S más tekintetben is: elvégre ő volt a szereposztás azon tagja, akinél a karakterábrázolás vokális és színészi tekintetben a leghiánytalanabbul töltötte ki a rendelkezésre álló kereteket, s egyben a legjobban közelítette meg a Verdi által sugalltat. Ez persze nem meglepő:

László Boldizsár most már jó évtizede egyenletesen magas színvonalon teljesít – természetes színpadi létezése és a megbízhatón jócskán túlmutató énekkultúrája folytán evidens választásnak bizonyult a Mantuai herceg szerepére.

Jóval kevésbé volt evidens Ludovik Kendi mint Rigoletto, aki eminensen teljesítette a színpadon rárótt kötelességét, és hatalmas energiabedobással – és sikerrel – igyekezett bizonyítani, hogy Rigoletto nem kötelezően öreg és púpos. Azt viszont nem tudta elhitetni, hogy Rigoletto nem hősbariton: mert a tavaly Rossini Figarójaként megismert, majd egy izgalmas modern operában is kellemes benyomást keltő művész hangja (még?) nem bizonyult elég testesnek, öblösnek, a szólam kereteit még nem tudta maximálisan kitölteni – noha birtokosa, amit lehetett, megtett e hiányosság elfedésére.

Sparafucile: Kiss András (fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok)

Keszei Bori szopránja immár súlyosabb az ideális Gilda-hangnál, s ily módon az utolsó felvonásban jönnek el az igazán nagy pillanatai; az első felvonás koloratúráit énekkultúrájának tartalékait mozgósítva teszi meggyőzővé. Kiss András basszusának meggyőző zengetése közepette adekvátan hozta Sparafucile egyszerre félelmetes és joviális karakterét, Ádám Zsuzsanna pedig hangfaj- és szerepkörváltás közepette sem okozott hiányérzetet Maddalena mezzoszoprán szerepében. Kalmár Magda (Giovanna) és Kováts Kolos (Monterone) szerepeltetése figyelemreméltó gesztus, és nem csak a régi nagyok iránt mindig odaadással viseltető operai közönség számára előzékeny ötlet, de az előadás összképét tekintve is működőképes.

Pál Tamás vezénylése, mint oly sok szegedi előadás esetében, most is a produkció legszámottevőbb művészi teljesítményének bizonyult:

mozdulatainak tanítani való egyszerűsége nyomán magától értetődő természetességgel bontakozott ki a Verdi-zene nagysága – lírája, drámaisága, tragikuma. Nagy muzsika nagy előadásban – e vonatkozásban nyugodtan beszélhetünk világszínvonalról, s ily módon csattanós választ kaptunk arra a kérdésre, hogy volt-e értelme ennek a Rigoletto-előadásnak.

Fotók: Szegedi Szabadtéri Játékok

Hasonló bejegyzések