Gigaopera

Hector Berlioz A trójaiak című opera-eposzát láthattuk január 5-én a Metropolitan HD-közvetítéseinek sorában. BÓKA GÁBOR kritikája

Dido: Susan Graham
Dido: Susan Graham (fotó: Cory Weaver)

Rudolf Bing, a Metropolitan hajdani legendás igazgatója méltán kultikussá vált pletykakönyvében fanyar iróniával veti oda Berlioz operai magnum opusáról, hogy hozzá képest a Borisz Godunov kamaraopera – ily módon fejezve ki kétségeit a mű színre állításának szükségességét és lehetségességét illetően. Az utóbbival kapcsolatban elmondható: A trójaiak előadása valóban egészen rendkívüli anyagi és humánerőforrásokat igényel egy színház részéről – ámde ki mástól várhatnánk ezek teljesítését, ha nem épp a Metropolitan társulatától? Ami pedig a szükségességet illeti, azért a mindenkori előadás minőségének kell szavatolnia – s bár nem tudhatom, hogy az 1973-as, Nathaniel Merrill rendezte és Rafael Kubelik vezényelte produkció milyen volt (a huszonkét év alatt tartott huszonnyolc előadás mindenesetre árulkodó), a 2003-ban bemutatott s most részben új szereposztásban színre került új verzió kétségkívül olyan előadás, mely fontos érv A trójaiak remekmű volta mellett.

Francesca Zambello rendezése mindenekelőtt a látványban tobzódik: zsurnalisztafordulat kórustablók és egyéb tömegjelenetek látványos beállítását dicsérni, de ezúttal mégsem tehetünk mást – Zambello munkájának legvonzóbb tulajdonságai egyértelműen a külsőségekben nyilvánulnak meg. Ennek része a Maria Björnson tervezte gigantikus, egyszerre szimbolikus, de konkrét helyszínként is sokféleképp értelmezhető díszlet: a hátterében látható hatalmas nyílás olykor emberi szemre hasonlít, máskor a trójai váron tátongó végzetes nyílást idézi, de kupola belsejét is formázhatja. Anita Yavich jelmezei is lenyűgözőek, már ha elfogadjuk, hogy a nagyoperai hagyomány jegyében nem annyira a jellemző erő, mint inkább a „korhűség” és a mutatósság dominál rajtuk. A kérdés persze csak az: valóban el kell-e ezt fogadnunk?

Jelenet A trójaiak első részéből, elöl Deborah Voigt, Bryan Hymel és Dwayne Croft
Jelenet A trójaiak első részéből, elöl Deborah Voigt, Bryan Hymel és Dwayne Croft (fotó: Ken Howard)

A szemfüles olvasó nyilván már az első feltételes módnál sejthette, hogy a kritikusnak kötözködni valója akad – s valóban, megtagadnánk magunkat, ha nem tennénk ismét szóvá, hogy a Met-előadások döntő többségéhez hasonlóan ebből a színre állításból is hiányzik valami, amitől a produkció több lesz, mint egy rendezői példány rekonstrukciója; valami, amitől a mégoly tetszetős iparosmunka művészetté nemesedik. A látottak alapján nem hiszem, hogy Zambello eleve alkalmatlan lett volna feladatára: az operamonstrum második része, A trójaiak Karthágóban nem egy mozzanata bizonyította, hogy a rendező a konzervatív operajátszás minden csínját-bínját ismeri, s ahol lehet, él is vele. Csakhogy A trójaiakban nem mindenhol lehet, s úgy tűnik, itt megállt a tudomány: az előadás alkotói mintha nem tudták vagy nem akarták volna tudatosítani magukban a darabbal kapcsolatos műfaji problémákat, melyek alapjaiban kellett volna, hogy meghatározzák a színre állítás stílusát.

Jelenet A trójaiak első részéből, elöl Deborah Voigt mint Cassandra (fotó: Cory Weaver)
Jelenet A trójaiak első részéből, elöl Deborah Voigt mint Cassandra (fotó: Cory Weaver)

Berlioz nem csak hosszúsága miatt tagolta két részre operáját, de – tudatosan vagy sem? – a librettó kialakításánál és kompozíciós módszerét tekintve is nagyon másként dolgozott. Míg az első rész, a Trója bevétele tömbszerű, nagy kórusjelenetek pillérein nyugvó szerkezetével, valamint azzal a tulajdonságával, hogy jóformán minden fontos cselekménymozzanata a színfalak mögött történik, az oratóriumok világát idézi, a második rész a maga buja érzékiségével, majd a szerelmi szál tragédiába fordulásának a Cassandra-problémánál átélhetőbb voltával a gounod-i opéra lyrique-re hajaz (természetesen összehasonlíthatatlanul magasabb esztétikai nívón). A Met stábja belesétált a Berlioz állította csapdába, elhitte, hogy A trójaiak nagyopera, s ekként is kezelte: monumentális, látványos, de bizonyos fokig üres műként. Ezért, hogy a második rész, mely sokkal közelebb áll a hagyományos operakoncepcióhoz, az előadás erősebb félideje, míg a Trója bevétele a maga pántragikusságával és egy személyre koncentráló látásmódjával szükségképpen kevésbé hat – egyrészt mert nincs érdemben megrendezve, másrészt mert Deborah Voigt segítség híján nem tudja a maga teljességében megjeleníteni Cassandra tragédiáját: oly sok Wagner- és Strauss-hősnő nagyszerű megszemélyesítője ha csak hajszálnyival is, de kevésnek találtatik e hatmázsás szerepben (s kifogásunk nem csak a színészi átélést, de a nem egészen makulátlan vokális produkciót is illeti).

Hylas: Paul Appleby (fotó: Cory Weaver)
Hylas: Paul Appleby (fotó: Cory Weaver)

Hogy akkor mégis miért érv jelen előadás A trójaiak remekmű volta mellett? Egyrészt azért, mert ha vannak is kifogásaink a rendezés egészét illetően, a már megdicsért látvány színvonalát tekintve aligha sorolhatnánk aggályainkat: amit látunk, a maga jelrendszerén belül jó, esetenként egyenesen kiváló. Másrészt Deborah Voigt mindössze kilencven százalékos Cassandrája mellett akadt az előadásban legalább két szereplő, akiknél énekes és karakter ritka szerencsés találkozásának örülhettünk. Ha a Didót alakító Susan Grahammal kapcsolatban kénytelenek vagyunk arra utalni, hogy az énekesnőn immár félreérthetetlenül nyomot hagytak az évek, úgy nem a hang állapota fölötti kötelező siránkozásnak akarunk teret adni (erre ugyanis semmi szükség: dús középhangok, átütő magasságok, tartalmas mélységek bizonyítják, hogy a voce még mindig intakt), s nem is kritikusi otrombaságunkat akarjuk bizonyítani a művésznővel szemben; mindössze arra szeretnénk utalni, hogy a kor szemmel látható (s a közelik által még jobban kiemelt) nyomai a szerepformálás szerves részévé válnak, involválódnak az alakításba. Graham Didója nem első fokon megformált szerelmes asszony, hanem egy már megszenvedett és lezárt élet áll mögötte, mely után hosszas szenvedések árán a nulláról kellett felépítenie új életét – és ezen új élet boldogságát zúzza semmivé a villámcsapásként lesújtó szerelem könyörtelen vége.

Jelenet A trójaiak második részéből (fotó: Cory Weaver)
Jelenet A trójaiak második részéből (fotó: Cory Weaver)

Ám félrevezetőek lennénk, ha csak a tragikus vonásokat emelnénk ki Graham Didójából: az Aeneas iránti szerelmében még utoljára kiteljesedő asszony portréja a maga érzéki szépségében ragadja meg a hallgatót az előadók jóvoltából – az egész előadás legszebben sikerült jelenetei ezek, s ennek záloga Graham mellett a Metben most debütált kiváló partner, Bryan Hymel. A rendkívül igényes hőstenor szólam követelményeit magabiztosan teljesíteni már önmagában is megsüvegelendő tett, pláne, ha mindeközben olyan bensőséges pillanatok megteremtésére is futja, mint ezúttal az utolsó felvonás áriájában. Ám Hymel még ennél is többet tett: a vergiliusi „pius Aeneas”, a Sors által rárótt feladat és a szerelmi szenvedély között őrlődő férfi szenvedéseit teljes nagyságukban tudta megmutatni – kívánhatunk-e ennél többet?

Jelenet A trójaiak első részéből, elöl Deborah Voigt mint Cassandra (fotó: Cory Weaver)
Jelenet A trójaiak első részéből, elöl Deborah Voigt mint Cassandra (fotó: Cory Weaver)

Fabio Luisi nem különösebb felfedeztető erővel, ám a lényegre koncentrálva, s azt hiánytalanul felmutatva dirigálta a Metropolitan Opera Zenekarát és a feladatához ezúttal felnövő Énekkart. Fél tizenkettő felé úgy távozhattunk az Uránia Nemzeti Filmszínház szépen megtelt nézőteréről, hogy kétségünk sem maradhatott a darab előadásának Rudolf Bing által kétségbe vont szükségességét illetően.

Fotók: Cory Weaver, Ken Howard / Metropolitan Opera