Függelék

Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című egyfelvonásosa került színre a Bécsi Ünnepi Heteken. A június 23-i előadásról BÓKA GÁBOR írt kritikát

Bretz Gábor (fotó: Bernd Uhlig / Wiener Festwochen)
Bretz Gábor (fotó: Bernd Uhlig / Wiener Festwochen)

Hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, hogy A kékszakállú herceg vára fontos mű. Nem ahhoz képest, vagyis egy kis ország szűkös terméséhez viszonyítva, hanem abszolút értelemben. Az emberi lét alapkérdéseit feszegeti, s ezáltal kényszerítő erővel hat a mindenkori előadókra, hogy újra és újra megbirkózzanak vele. A darab bizonyos tulajdonságai ugyanakkor konokul ellenállnak a színpadra állításnak: olyan gyakorlatias szempontokkal kezdve, mint az egy felvonásnyi terjedelem és az ebből adódó rövid játékidő, valamint a mindössze két (énekes) szereplő egészen olyan esztétikai problémákig, mint a librettó realista alapossággal rögzített színpadi utasításai és szimbolikus mondanivalója között feszülő ellentét. Az utóbbi feloldhatatlansága is az oka, hogy a darab interpretációtörténetének nagyjából egy évszázada során a külföld a könnyebb utat választotta: koncertdarabot csinált a Kékszakállúból – a színpadi karrier mintegy nyolcvan éven át csak Budapesten volt szerves és megszakítatlanul folytonos. Nem vitatva az oratorikus előadások létjogosultságát, örvendetes fejlemény, hogy az elmúlt években egyfajta „Bluebeard-boom” szemtanúi lehetünk: a legfontosabb nemzetközi színpadok egyre-másra rukkolnak elő a maguk Kékszakállújával – ezek közül a moziközvetítés révén alighanem a Metropolitan (varsói koprodukcióban készült) premierje vált a legismertebbé az elmúlt évad közepén. A produkció éles vitákat váltott ki itthon; magam, többször végiggondolva a Varsóban és a mozivásznon látottakat, gazdag színpadi fantáziával, a művet eredeti és korszerű szempontból láttató, végtelenül profi munkának gondolom a Mariusz Trelińskiét – afféle tartalmas, jól megcsinált előadásnak, ahol a rendező a mű homályossága közepette igyekszik logikus rendet teremteni.

Nora Gubisch és Bretz Gábor (fotó: Bernd Uhlig / Wiener Festwochen)
Nora Gubisch és Bretz Gábor (fotó: Bernd Uhlig / Wiener Festwochen)

Ezzel szemben Andrea Breth a jelek szerint egyáltalán nem törekedett arra, hogy világossággá változtassa a homályt. A jól követhető cselekményfonálra felfűzött akciósorozat helyett olyan benyomásokat közvetít felénk az előadás során, melyek sokkal inkább hatnak az érzékeinkre, mintsem az értelmünkre. Ezt a szándékát mintegy demonstrálja azzal, hogy az előadás kezdetén a teljes sötétségbe boruló Theater an der Wien színpadán (a minél nagyobb hatás érdekében még a vészkijáratot jelző zöld lámpákat is eltakarják erre az időre) Bretz Gábor magyar nyelven szavalja el a darab prológusát – feliratozás nélkül. A darab számos értelmezési lehetősége közül egy igen fontosat felvillantó Balázs Béla-szöveg ily módon szó-zenévé változik – Bretz megfelel a kihívásnak, és az operaénekesek szövegmondását általában jellemző maníroktól mentesen, póztalanul, mégis jelentőségteljesen tolmácsolja az előhangot, modern alternatíváját nyújtva annak a regös-hangnak, amit Palló Imrén kívül alighanem senki sem képviselt hitelesen.

Kékszakállú_Bécs_3
Nora Gubisch és Bretz Gábor (fotó: Bernd Uhlig / Wiener Festwochen)

A nyitókép a hagyománnyá merevedett félreértelmezésektől (mint például hogy a darab egy idős férfi és egy fiatal nő kapcsolatáról szólna) megtisztított, ugyanakkor mégis a tradícióban gyökerező színpadra állítást ígér: Judit és a Kékszakállú – fiatal pár – egy asztal mellett ülnek, a háttérben hét ajtó. A zenei jellemzés érzékeny tolmácsolásában gyökerezik a két szereplő eltérő viselkedésmódja: Judit feltűnő zaklatottsága és a Kékszakállú kimért nyugalma. A hagyomány hívei persze már az első ajtó feltárulásakor felhördülhetnek: a Balázs Béla által részletesen leírt és Bartók által programzeneszerűen kottába foglalt kamrák naturalista megjelenítését hiába is várnánk. Minden teremben (az ajtók nem egymás mellett tárulnak fel, ahogy a nyitókép sejtetné, hanem csigavonalban haladunk végig az egyes szobákon, kihasználva a forgószínpad előnyeit) idős férfiakat (olykor nőket) látunk, akik a szövegben foglaltakhoz valamilyen módon kötődő cselekvéseket végeznek kizökkenthetetlen egyhangúságban.

Nora Gubisch és Bretz Gábor (fotó: Bernd Uhlig / Wiener Festwochen)
Nora Gubisch és Bretz Gábor (fotó: Bernd Uhlig / Wiener Festwochen)

Mi ez? Konkrét jelentéssel bíró, megfejtendő rejtvény – avagy szabad asszociációkat lehetővé tevő képek sorozata? Idősek otthonában, esetleg elmegyógyintézetben járunk, ahol Judit felzaklatott állapotban újra végigéli kapcsolatának széthullását – valamiféle szimbolikus formában? A visszatekintés lehetőségét több momentum is erősíti. A negyedik ajtó, a virágoskert közvetlen kapcsolatot teremt az idősek és a fiatalok világa között: egy idős hölgy adja a virágcsokrot Judit kezébe – nehezen verbalizálható, mégis sokértelmű kép. Miként az ötödik ajtó megjelenítése is: fényáradat helyett a pár a földön fekve az eget nézi. Az egyetlen pillanat, amikor békében, harmóniában vannak együtt – s mintegy feloldódnak az univerzum végtelen magányában. De mennyire más a kettesben megélt magány, mint az a reménytelen egyedüllét, ami a darab szereplőire a befejezéskor vár! Hiába vesznek körül minket más emberek – emlékeink, élményeink hordozói –, összhang, a másikba vetett bizalom és a másik elfogadása híján mégis egyedül vagyunk a legszélesebb tömegben is. A Kékszakállú ezen előadása az egymásra utaltság tragédiája.

Nora Gubisch és Bretz Gábor (fotó: Bernd Uhlig / Wiener Festwochen)
Nora Gubisch és Bretz Gábor (fotó: Bernd Uhlig / Wiener Festwochen)

Különös interpretáció Andrea Breth Kékszakállúja: gazdag képisége, ugyanakkor szándékos kifejtetlensége olyasfajta benyomást kelt, mintha nem is egy előadást, hanem egy előadásról szőtt álmot látnánk. Mivel a művészi igazság jelentős mértékben hitelesség és szuggesztió kérdése is, olykor csak szubjektíve ragadhatjuk meg, hogy meggyőzőnek találunk-e egy előadást. Nos, engem megfogott Breth Kékszakállúja. Képei hetek múltán is kísértenek, kérdései tovább foglalkoztatnak. Nem olyan jól megcsinált, készre fazonírozott előadás, mint Trelińskié, de húsba vágóbb, mélyebbre hatoló.

Nora Gubisch és Bretz Gábor (fotó: Bernd Uhlig / Wiener Festwochen)
Nora Gubisch és Bretz Gábor (fotó: Bernd Uhlig / Wiener Festwochen)

Nora Gubisch kiváló artikulációval, világosan érthető magyar szövegmondással lepett meg: e tekintetben Judit legjobb külföldi alakítói közé kell sorolnunk. És más szempontból is csak jókat mondhatunk róla. Noha a rendezés sokat épít Judit labilis lelkiállapotára, Nora Gubisch énekkultúrájának árnyaltságával, és nem elsöprő hangerejével kíván hatni: éneklésének mozgatórugója nem a tomboló őrület, hanem egy kifinomult ideglény suttogások és sikolyok között ingadozó önkifejezése. Lehet, hogy hangban és színészi megformálásban láttam már az övénél nagyvonalúbb, lenyűgözőbb, nőiségében is vonzóbb Juditot – de sokrétűbbet aligha.

Hogy Bretz Gábor vokális kvalitásai milyen mértékben fedik a Kékszakállú szerepéhez tapadó előzetes elvárásainkat, arról több itthoni előadás után aligha kell újabb dicsérő sorokat írni. Kiemelendő viszont, hogy természetes eleganciája, magától értetődő színpadi jelenléte az elmélyült rendezői munka hatására ezúttal is szuggesztivitássá lényegül át: ez az alakítás torkon ragad, és nem enged el. S nem hagyhatjuk szó nélkül azt sem, Bretz Gábor szövegmondása is rengeteget fejlődött a szerepben történt bemutatkozása óta: mára jóval közelebb került a Bartók által megkövetelt szöveg-zene egységhez, ahhoz, hogy az énekelt szöveget teljes egészében a beszédritmushoz igazítsa.

Nora Gubisch és Bretz Gábor (fotó: Bernd Uhlig / Wiener Festwochen)
Nora Gubisch és Bretz Gábor (fotó: Bernd Uhlig / Wiener Festwochen)

A Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar a legjobb nyugati zenekarokhoz méltó módon, felsőfokon interpretálta a Kékszakállút. A különleges élményhez az is hozzájárult, hogy ezúttal szokatlan kicsi hangzó térben hallottuk a művet. A Theater an der Wien – az építés korának megfelelően – a 18. és 19. századi operák előadásához ideális, ám a jóval tágasabb akusztikai környezetbe (jelen esetben az általunk oly jól ismert Sugár úti palotába) álmodott Bartók-partitúra is új oldaláról mutatkozik meg e kis ékszerdobozban ülve. A pianók szinte tapinthatóvá váltak: még sosem éreztem ennyire, hogy a darab elején és végén a sötétség valóban körülfog, átölel. Kent Nagano nem engedett a csábításnak, hogy a hangszerelési effektusok túlpoentírozásával agyonszínezze az előadást. Pontosan annyit adott, amennyit kellett: ez a muzsika első olvasatban is kellően színgazdag – a drámaiságot a zenei folyamat mesteri felépítésével, feszültségének biztosításával kell elérni. Nagano ezt mesterfokon teljesítette.

Nora Gubisch és Bretz Gábor (fotó: Bernd Uhlig / Wiener Festwochen)
Nora Gubisch és Bretz Gábor (fotó: Bernd Uhlig / Wiener Festwochen)

Az előbbiek után furcsa függelékként ide kell illesztenem, hogy mi került színre az este második részében. Robert Schumann: Geistervariationen, előadja: Elisabeth Leonskaja – állt a színlapon. A tízperces variációsorozat időtartamához képest az előzetes kiírás nagyjából negyvenperces második félidővel számolt. Tanácstalanul ültem be a nézőtérre.

A függöny felgördültét követően a Kékszakállú idős statisztáit láttuk egy hatalmas, lepusztult teremben; mindegyikük egy-egy radiátort pucolt elmélyülten. A háttérben feltűntek a régi asszonyokat megszemélyesítő lányok is. Hosszas csendben zajló akciók közepette olykor-olykor megszólalt egyik-másik szereplő, hogy németül (egy esetben angolul) többé-kevésbé összefüggéstelen szövegeket mondjon (például a gödöllői HÉV megállókiosztását). A közönség érezhetően türelmetlen lett, egy mobiltelefon megcsörrenésekor valaki hangosan meg is kérdezte: „Ez benne van a darabban?” Mikor a türelmetlenség kezdene kínossá válni (ne túlozzunk: már régen kínossá vált), megjelenik Bretz Gábor, balról jobbra lassan átmegy a színpad hátterében, a Kékszakállú prológusát szavalva, és kinyit egy ajtót. Az ajtó mögül végre felhangzik Schumann zenéje, s amíg szól, folytatódik a radiátortisztítás, miközben fokozatos elfogynak a színpadi fények. Függöny.

Geistervariationen (fotó: Bernd Uhlig / Wiener Festwochen)
Geistervariationen (fotó: Bernd Uhlig / Wiener Festwochen)

A színháztudományokba valamelyes alapossággal belekóstoló énem érteni véli, hogy amit láttunk, egyfajta performansz, s hogy egy színházi előadás önálló műalkotás, melyen nem szabad számon kérni az irodalmi formákat és szabályokat. Sajnos azonban nem tudom levetkőzni konzervatív magyartanári énemet sem, s nem csak a tekintetben, hogy még mindig jobban vonzódom az olyasfajta színházhoz, ahol egy előre megírt darabot adnak elő ilyen vagy olyan olvasatban, de abból a szempontból sem, hogy meggyőződésem: egy előadásnak akkor van értelme, ha nem kontraproduktív. Lehet cél a polgárpukkasztás, meggyőződésem azonban, hogy Andrea Breth itt teljesen más hatást kívánt elérni. Nem véletlen a felhangzó muzsika kiválasztása: Schumann utolsó, elmegyógyintézetbe zárása előtt komponált műve ez, végső magányának fájó zenei lenyomata, s mint ilyen, szellemi rokona a Kékszakállú egész problematikájának. Az elé- és alákomponált színpadi játék a közös szereplőkkel és a kataton cselekvések újra-felbukkanásával pedig értelmezné, magyarázná, amit az előző részben láttunk. Csakhogy a Kékszakállú éppen attól volt jó, hogy nem volt hozzá magyarázat: a második rész jelentősen csökkentette az első sokrétűségét, balladai homályát. A rosszul megválasztott műfaj és játékstílus, amelynek más közegben meglehetne a maga művészi célja, pedig egyszerűen viccet csinált az egész interpretációból, lerombolva azt, amit korábban sikerült fölépíteni.

Ezúttal a kevesebb több lett volna.

Fotók: Bernd Uhlig / Wiener Festwochen