Frosch belépője

2014. június 10.

Az árnyék nélküli asszony magyarországi bemutatójáról – Magyar Állami Operaház, 2014. május 31. FÜLÖP KÁROLY írása

A Császárné és a Szellemek hírnöke: Sümegi Eszter és Haja Zsolt (fotó: Vermes Tibor)

A Császárné és a Szellemek hírnöke: Sümegi Eszter és Haja Zsolt (fotó: Vermes Tibor)

Megkésett bemutató, későn érkezett vendég – ilyesféle közhelyes szlogenek jutnak eszembe Az árnyék nélküli asszony mintegy százesztendőnyi késéssel megszületett magyarországi premierje kapcsán. Éppen időszerű, hogy a Frau ohne Schatten – a mű eredeti címének rövidített becézése szerint Frosch – megérkezett Budapestre is, a késlekedést némileg megszépítő körítéssel: a Richard Strauss 150 Fesztivál kiemelt bemutatójaként.

Frosch (a szó jelentése egyébként béka) már egy megfordult az Operaház színpadán, jelenleg is repertoáron van. Egy másik – szintén Strauss nevű – szerző művében. Ez a másik Frosch szintén filozofáló alkat, két lábbal – vagy inkább négykézláb – a földön járó férfi. A most bemutatott, filozofikus Frosch-opera Császárnéja a földi és a szellemvilág közt vívódó asszony. Frosch börtönőr, mások cellái felett őrködik igencsak realista világban, a Császárné maga és ősei börtönéből vágyik kitörni a szimbólumok erdején át. Frosch már csak árnyéka egykori emberi fénykorának, s rabja a jóféle pálinkának; a Császárné keresi az emberi élet teljességét, boldogságát, s szeretné meglelni árnyékát, de az élet vizét (franciául eau-de-vie = pálinka) visszautasítja. Mi ennek a groteszk összevetésnek az értelme? Voltaképp semmi, csak játék. Mindkét mű (a másik A denevér az ifjabb Johann Strausstól) végül is hepienddel zárul, és azzal az örök tanulsággal: minden műfaj – könnyedebb avagy a legmélyebben filozofikus – arról szól, hogy az egymásnak teremtettek, azaz férfi és nő megküzdenek egymásért, összetartozásukat akadályok, kísértések teszik próbára, de végül mégiscsak összeér útjuk, s a világ rendje is helyreáll.

A Császár: Kovácsházi István (fotó: Vermes Tibor)

A Császár: Kovácsházi István (fotó: Vermes Tibor)

Az árnyék nélküli asszony hősei: két eszményített alak, a Császár és a Császárné, s a történetben párhuzamosan sorsukhoz fonódó, hús-vér figurák, a kelmefestő Barak és asszonya is a mozarti dramaturgiának A varázsfuvolából megismert útját járják. Ugyanezt a sémát ismerhetjük fel – az egyébként Mozartból is merítő – Vörösmarty Csongor és Tündéjében, a valamivel a föld felett lebegő királyfi és a tündérlány égi szerelmét ellenpontozó Balga és Ilma tenyeres-talpas párosában. Mozartnál a felsőbb szférák képviselői az Éj királynője, illetve Sarastro, Richard Straussnál – a színpadon meg nem jelenő – szellemkirály, Keikobad. De a szellemek hírnökének, a templomküszöb őrének és a további figuráknak egy-egy megfelelőjét szintén megtaláljuk A varázsfuvola szövegkönyvében.

A filozofikus utazás, a szimbólumokkal teli mesejáték szálait Szikora János rendező tartja kezében. Pontosan huszonöt évvel ezelőtt szintén ő volt a rendezője Richard Strauss másik remekének, a Saloménak. Akkor Csikós Attila díszlettervezővel közösen „szecessziós szerelésben” fogalmazta újra a bibliai történetet. A Frosch esetében a mű szimbolista jellegét próbálja hangsúlyozni, ugyanakkor él a mai videotechnika lehetőségeivel, hogy a mű keletkezési idejének, a mozi világának hangulatát is felidézze, legtöbbször fekete-fehér vetítésekkel.

A rendezés középpontjában Horesnyi Balázs – ha nem is szemet gyönyörködtető, de – jól funkcionáló dobozdíszlete áll; egyáltalán, a kör és a bezártság mint alapmotívum. Dicséretet érdemel a díszlet kör-alapjának kidolgozottsága, cizellált díszítése – ez elsősorban föntről nyújt lenyűgöző látványélményt. A színt két hatalmas oszlop uralja: ezek kiváló lehetőséget adnak a rendezőnek a jól átgondolt színészmozgatásra – elő- és eltűnésekre, átváltozásokra, párhuzamos síkok megjelenítésére, valamint az egyik a Császár kővé dermedését is remekül megoldja. A díszlethez tartozik még egy hatalmas kerékgumi, tán traktoré, amit Barak mint sziszifuszi terhet görget maga előtt a színpadon fel- s alá – talán a gyermektelenség, a reménytelen újrakezdés szimbólumaként.

A Kelmefestőné: Rálik Szilvia (fotó: Vermes Tibor)

A Kelmefestőné: Rálik Szilvia (fotó: Vermes Tibor)

Zoób Kati kreációi szintén a rendezést megsegítő módon öltöztetik a figurákat. A földi világ képviselői, Barak és felesége a jelmezek mögött jobban megőrizhetik emberi alakjukat, s így alakításuk is drámaibb, erőteljesebb lehet – azaz Rálik Szilvia és Heiko Trinsinger ismert arcukkal, kifejezéseikkel, saját lényükkel formálják meg szerepeiket. A szellemvilág lényei, illetve az onnan el- és oda vágyódók sokkal szoborszerűbbek; ruháik keleties koloritja mögött elvész vagy eleve eltakartatik a művész saját arca: Sümegi Esztert és Kovácsházi Istvánt mint Császárnét és Császárt csillogó kaftán, palást, turbán és korona teszi ikonikus alakká, Kovácsházi hatalmas szakállt is kap, hogy a mesebeli sztereotípiákat tökéletesen viszontláthassa a néző. Ugyanígy álcázzák-személytelenítik el a jelmezek a szellemvilág hírnökét (Haja Zsolt), a sólymot (Markovics Erika) vagy a templomküszöb őrét (Kertesi Ingrid). A koncepcióból némileg kilóg Komlósi Ildikó ruhatára; megjelenése dámához méltó, kevésbé emlékeztet dajkára.

Színészileg mindenki hozza játékban azt a figurát, amit a történet színpadi ábrázolásához a rendező neki szán – akár a megjelenített alak ikonszerű visszafogottságával (ez bizonyos esetekben segíti is az árnyaltan játszani kevésbé szerető énekest), akár a szenvedély mély és erőteljes kifejezésmódjával. Mindenképp Szikora rendezői érdeme, hogy szerencsésen társítja a megfelelő játékstílust valamennyi szereplőjéhez, így mindenki hiteles tud maradni az adott szerep keretei között.

A Dajka, Barak és az Ifjú jelenése: Komlósi Ildikó, Heiko Trinsinger és Balczó Péter (fotó: Vermes Tibor)

A Dajka, Barak és az Ifjú jelenése: Komlósi Ildikó, Heiko Trinsinger és Balczó Péter (fotó: Vermes Tibor)

A rendezés másik rétege, a filmtechnika már problémásabb. Egyszer majd valaki megírja az operaházi vetítések történetét, olyan sikeres mérföldköveket is megemlítve, mint például a szenzációs Lombardok a hetvenes évekből. Az utóbbi időben divattá vált a színpadi vetítés, olykor egészen elfogadható, mert koncepciót tükröző tálalásban, miként az A bolygó hollandi esetében történt. Richard Strauss kapcsán is találkoztunk már a jelenséggel: az Ariadné-produkció felvezető kisfilmje telitalálat volt, a némafilmes ábrázolásmód és színészi remeklések szerencsés találkozása. Most azonban túlburjánzónak és – kövezzenek meg – feleslegesnek, zavarónak éreztem. Különösen fentről. Sajnos a vetítés, a színpadon történő események „közvetítése” elvonja a figyelmet a színpadon történtekről, bár úgy vélem, a szándék a megerősítés lett volna. Hasonlóképp, mint az évad eleji Marióban. Nem tudom, Szikora János kérte-e, javasolta, elfogadta avagy készen kapta a színpad felső síkját uraló vetítési felületet, én nézőként szívesen lemondanék róla. A Frosch-széria harmadik (negyedik) előadását láttam, előtte már hallottam híreket a feliratozó kitakarásáról és egyéb nehézségekről. Május 31-én a magyar szöveget tökéletesen tudtam olvasni, csupán az angol széléből egy-egy betű, rövidebb szó hiányzott a függönyrojtok miatt. Viszont a címert nélkülözni kellett. A fény-árnyék kezelése, a világítástechnika is megoldatlan eleme maradt az előadásnak meglátásom szerint. Tudom, szimbolikus jelentésű a cím, az árnyék elsősorban jelkép. Azonban nem tudok elvonatkoztatni a szövegkönyvtől, ami így jellemzi a Császárnét: „Teste nem vet árnyékot. Miként üvegen, úgy halad át testén a fény.” Közben pedig jól látható a hősnő árnyéka a színpadon. Esetleg a filmes kivetítés segíthetett volna adekvát megoldást találni, ha már… Például a vetítőfelületen megjelenő kép lehetett volna az árnyék, s ily módon a Császárné ezeken nem, illetve csak a mű legvégén jelent volna meg.

A Dajka és a Szellemek hírnöke: Komlósi Ildikó és Haja Zsolt (fotó: Vermes Tibor)

A Dajka és a Szellemek hírnöke: Komlósi Ildikó és Haja Zsolt (fotó: Vermes Tibor)

Legfontosabb persze a zenei anyag megszólalása, ami ezúttal igen magas színvonalon valósult meg. „Bánat gyermeke” – így nevezte Strauss az operát, melyet a háború bánata közben fejezett be. „Az árnyék nélküli asszony monumentális, erőteljes, »wagneri« zene, amely ugyanakkor tele van szépséggel és finomsággal, kamarazenei, szólóhangszerekre redukált részekkel is. A mű annyira komplex, hogy lehetetlen felfogni teljes egészét első, második vagy akár harmadik hallásra. Gigantikus erők munkálnak benne. Hatalmas zenekart igényel, benne kibővített ütős szekcióval, orgonával, vihargéppel, szélgéppel és üvegharmonikával” – ahogy az előadás műsorfüzete fogalmaz.

Ez a gigantikus erő, a zenei finomságok meg is jelentek Halász Péter zenei irányításával, s ha a muzsika olykor leül is, azok csak rövid epizódok. Mindig elkövetkezik valamilyen fordulat, amire oda kell figyelni, s a zenei anyag minőségi egyenetlenségei ellenére katartikus élményt tud adni, különösen a grandiózus finálékba torkolló felvonásvégeken.

A Kelmefestőné és Barak: Rálik Szilvia és Heiko Trinsinger (fotó: Vermes Tibor)

A Kelmefestőné és Barak: Rálik Szilvia és Heiko Trinsinger (fotó: Vermes Tibor)

A szereplők magas színvonalú vokális teljesítménye szintén ünneppé avatta az opera magyarországi bemutatóját. A címszerepben Sümegi Eszter világklasszis; a szólam megannyi próbakövét magabiztosan teljesíti. Csodálatos, hogy a szopránokat gyakran fenyegető probléma, a hang kiélesedése az évek múlásával nála nem tapasztalható; a voce lágyan szól, ugyanakkor erőt sugároz, sőt az első felvonás koloratúráit is megejtő szépséggel formálja meg. Komlósi Ildikó számára a Dajka szerepe már nem ismeretlen, a szólamot fölényesen bírja, talán csak a nyitójelenetben hallottam olykor erőtlennek alsó regiszterét. Alakítása intenzív, a színt minden jelenetében uralja. Rálik Szilvia is rendkívüli intenzitással, lenyűgöző hangi adottságokkal, diadalmas hangerővel szólaltatja meg a színészileg is mélyen átélt, szenvedélyes szerepet. A német repertoár az igazi terepe, mostani teljesítménye másik két kolléganőjéhez hasonlóan színpadi remeklés. Kovácsházi István mint Császár és a vendég Heiko Trinsinger a kelmefestő Barak szerepében szintén megbízható résztvevői a produkciónak. Jó volt Kertesi Ingridet új szerepben látni (A templomküszöb őre), aki a nem túl hosszú szólamban is hangsúlyt tudott adni jelenetének. Haja Zsolt, Geiger Lajos, Horváth István, Szakács Ildikó, Schöck Atala, Balczó Péter vagy Keszei Bori, akiket máskor nagyobb feladatokban is láttunk, szintén bizonyították, hogy a sikert a kisebb szerepek eljátszásához szükséges elhivatottság csak emelheti.

A Császárné és a Templomküszöb őre: Sümegi Eszter és Kertesi Ingrid (fotó: Vermes Tibor)

A Császárné és a Templomküszöb őre: Sümegi Eszter és Kertesi Ingrid (fotó: Vermes Tibor)

Az árnyék nélküli asszony tehát megérkezett Budapestre, s már most biztos, hogy nyomot is hagy maga után. Frosch belépője sikeres volt. Várjuk a folytatást.

Hasonló bejegyzések