Gaetano Donizetti: Lucrezia Borgia – Művészetek Palotája, 2011. november 13. BÓKA GÁBOR kritikája
A Művészetek Palotája 2005-ös megnyitása óta immár harmadik alkalommal látogatott el hozzánk Edita Gruberová, hogy főszereplésével egy belcanto opera hangozzék fel koncertszerű előadásban. A sorozat több szempontból is dicséretre méltó. Aligha igényel magyarázatot, milyen jelentőséggel bír az, hogy egy Gruberová szintű világnagyság tényleg megjelenik a színpadon a mostanság leginkább lemondásoktól hangos magyar operaéletben – mindez arra is figyelmeztet minket, hogy nem eleve elrendelt tény Budapest hiánya az operai világtérképről, csak éppen vannak mifelénk jól és kevésbé jól működő kulturális intézmények (s balszerencsénkre operákat főleg az utóbbiakban játszanak). Másrészt ha két éve az Operaház műsorrendjén éppen nem szereplő Norma kapcsán ki kellett emelnünk a sorozat repertoárbővítő jellegét, úgy ezt most a Lucrezia Borgia kapcsán fokozottabban meg kell tennünk. Ugyan mikor szembesülhetett utoljára a magyar közönség a méregkeverő nagyasszony Donizetti feldolgozta történetével, pláne ilyen magával ragadó előadásban?
Nem mintha a darab végighallgatása után a rémdrámával való szembesülés maradt volna meg bennünk elsődleges benyomásként. A Victor Hugo színműve nyomán készült vadromantikus librettó (elkövetője Felice Romani) ha mélységében nem is, külsőségeiben már-már Verdi Macbethjét idézi, a két mű zenéjénél azonban elképzelni sem lehet különbözőbbet, s ezt aligha a két szerző stílus-, vagy pláne kvalitáskülönbsége okozza, sokkal inkább az, hogy teljesen más ragadja meg őket a hasonló témában. Verdi demonstratíve kerüli, hogy főhőseit érző emberi mivoltukban ábrázolja – csak az összeomlás pillanataiban ejthetünk könnyet értük. A tömeggyilkos Lucrezia ezzel szemben az első perctől fogva érző szívű anya; s Donizetti mintha csak ezekhez a momentumokhoz talált volna megfelelő hangot, így ezekre koncentrált volna az opera komponálásakor. Míg a vendégsereg halála fölött meglehetős gyorsasággal lépünk túl, anya és fia kettősei valóban szívet tépők és érzelemgazdagok.
S van-e érzelem, melynek kifejezése jobban illik Edita Gruberovához a mély fájdalomnál? – tehetnénk fel a költői kérdést. Ha két éve Normája bizonytalanságban hagyott is afelől, van-e hangja a prima donna assolutának a címszereplő bosszúálló arcához, úgy most Lucreziaként az ilyen momentumokat jószerivel ejtő partitúra jóvoltából fel sem merülhettek ilyen kétségek. Ezúttal minden érzelmi effektus, minden mozzanat, minden felkiáltás és sóhaj, minden – a koncertkörülményekhez mérten visszafogottan adagolt – színpadi gesztus a helyén volt: pazar szerepformálásnak lehettünk tanúi. Mindennek alapja természetesen a vokális megformálás, mely mindig is Gruberová művészetének alfája és ómegája volt: ez a Lucrezia nem csak a fél- vagy teljes szcenír hiánya, hanem az énekesnő művészetének legsajátabb vonásai miatt élt elsősorban hangban. Az énektechnikai bravúrok, melyekben csak a legszőrösszívűbb ítészek vadászhattak hibákra, s melyek megvalósításával Gruberová még mindig (jóval az udvariasan szóba hozható életkori határon túl) maga mögé utasítja a hasonló szerepkörben utazó felsőkategóriás szopránok mindegyikét, ezúttal sosem voltak öncélúak: a kifejezést szolgálták. Ezért éreztem többnek, hitelesebbnek a most hallott Lucreziát a korábbi Normánál, de még a 2005-ös, egyébiránt ugyancsak felsőfokú Robert Devereux-beli vendégszereplésnél is.
A teljességérzetet persze a többi szerep szerencsésebb kiosztása is okozhatta: a két korábbi alkalom után végre méltó partnereket kapott Gruberová! Ez nyilván nem független attól, hogy a szereplők mindegyike kész, kiérlelt alakítást hozott magával – hiszen a darab a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színházban is műsoron volt a közelmúltban. A fiatal szlovák énekescsapat tagjai már hazánkban is többször bizonyították tehetségüket. Terézia Kružliakovára például a Konwitschny-féle Anyegin cserfes Olgájaként emlékezhetünk; most Maffio Orsini nadrágszerepében nyújtott, ha nem is a legnagyobbakéhoz fogható, de a tisztesnél mindenképpen izgalmasabb szerepformálást. Jozef Benci nevét egyre több jelentős basszusszerep mellett olvashatjuk a pozsonyi társulat műsorát böngészve. Hanganyaga talán még nem kellően átütő, de hogy minden adottsága megvan ahhoz, hogy néhány év múlva jelentős művészt tisztelhessünk benne, afelől aligha hagyott kétséget. A repertoár csúcsát jelentő karakterek felé pedig kiváló előtanulmánynak bizonyulhat a Don Alfonsóhoz hasonló, kevés, ám annál koncentráltabb színpadi jelenlétet kívánó figurák megformálása. A Gruberová mellé mind szerepének súlya, mind alakításának színvonala jóvoltából leginkább felnövő Pavol Breslik már csak vendég odahaza (ahol eredeti nevén, Pavol Bršlíkként lép fel), Gennaróként is Münchenben debütált mostani partnere oldalán. Fellépése lehengerlő hatással volt a budapesti publikumra: ilyen problémátlanul szárnyaló, mellékzöngétől mentes, szépszínű lírai tenort és kiművelt énekkultúrát együtt bizony rég hallhattunk utoljára hazai koncertpódiumon. Az sem utolsó szempont, hogy Breslik színpadi alkata szerencsésen vág egybe Gennaro karakterével, s az anya–fiú kettős nem csak vokálisan okozott szép perceket, de színészileg is hiteles megformálóra talált a két kiváló énekesben.
A mindvégig lendületesen, noha különösebb mélységeket föl nem tárva dirigáló Andrij Jurkevics keze alatt a Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás) a megszokott magas színvonalát hozta, a Szlovák Filharmónia Zenekara pedig a tőlük megszokott tisztes helytállással szolgálta a csillagos este tomboló sikerét.
Fotók: Pető Zsuzsa / Művészetek Palotája