Francesca Da New York

2013. április 2.

Riccardo Zandonai operájának HD-közvetítése a Metropolitanből. ÁDÁM TÜNDE kritikája

Francesca: Ewa-Maria Westbroek

Francesca: Eva-Maria Westbroek (fotó: Marty Sohl)

Minden operakedvelő tudna olyan alkotásokat sorolni az operairodalomból, melyekről tudjuk: sosem lesznek az alaprepertoár részei, ám időnként igenis helyük van a repertoáron, érdemes megismerni őket. Nos, a Francesca Da Rimini nem ilyen darab.

A közvetítés negyedik órájában már kénytelenek voltunk számba venni azon műveket, melyeket ennyi idő alatt szintúgy abszolválhattunk volna, és lényegesen nagyobb élvezeti értékkel bírnak. Elsőként adja magát a Trisztán és Izolda, mivel bőszen emlegetik is a darabban, és öttől kilencig jóformán le is zajlott volna. No persze a Zandonai-opera tiszta játékideje egyik Wagner-mű időtartamával sem vetekszik, a közvetítés elnyújtásának oka inkább a felvonások és szünetek egészségtelen arányának köszönhető.

Ám ami hosszú, még lehet jó: erre éppen az imént emlegetett Wagner életműve a bizonyíték. Hogy a Francesca Da Rimini előadása miért nem gyakorolt ránk pozitív hatást, annak legalább két, szorosan összefüggő oka van. Az egyik a zene, a másik a szöveg.

Igazságtalanul leegyszerűsítve: amikor nem kellemetlen harci zaj tör elő a zenekari árokból, hanem valamiféle líraibb aláfestő muzsika, akkor kínosan rosszul megírt mondatokat hallunk az előadóktól – így a valami csekély értéket mégiscsak hordozó zenei részletet a librettó azonnal agyonvágja.

Jelenet az előadásból

Jelenet az előadásból (fotó: Marty Sohl)

Persze nem így kezdődik. Bájos zsánerképpel indul a darab, egy kobzos szórakoztatja az udvarhölgyeket – a cselekményhez nincs köze, de mégis történik valami a színpadon, amely egyébként impozáns díszlettel fogadja a nézőt. A palotakert látványát később megtanuljuk értékelni, ugyanis az ostromlott vár képe legalább akkora vizuális élmény, mint a hozzá tartozó felvonás zenei megoldásai (díszlet: Ezio Frigerio). No de itt vannak még a jelmezek is, elsőként a címszereplőé: a Francescát alakító Eva-Maria Westbroek legalább háromszor kényszerül átöltözni a darab folyamán, de mindhiába: az összes ruhája hálóingszerű, formátlan zsákruha, melyek ráadásul feltűnően előnytelen parókával egészülnek ki (jelmez: Franca Squarciapino). Rejtély, hogy ha már előássuk ezt a méltatlanul el nem feledett darabot, akkor címszereplőjét, aki tehetségét értékesebb alkotásokban is kamatoztathatná, miért hozzuk ilyen helyzetbe? Westbroek tehetségéről rögtön meggyőződhet a Kedves Olvasó, akár ma este, a Mezzo csatorna jóvoltából, hiszen éppen az ő főszereplésével sugározzák a Kisvárosi Lady Macbeth Martin Kušej rendezte amszterdami előadását.

Malatestino: Robert Brubaker

Malatestino: Robert Brubaker (fotó: Marty Sohl)

Visszatérve azonban tárgyunkhoz, röviden foglaljuk össze a cselekményt. Francescát férjhez adják a három Malatesta-fivér egyikéhez, de nem az kéri meg a kezét, aki a hitvese lesz, ám ő abba az ifjúba szeret bele – Paolóba, aki sógorává lesz, ám merőben másfajta érzelmeket táplál a nő iránt. (Eddig a dantei történet.) Magától értetődően szerelmes lesz a harmadik fivér is, és operaszínpadon már a szerelmi háromszögek sem végződnek jól, nemhogy a négyszögek… A szerelmesek túl sokat olvassák Trisztán és Izolda, valamint Lancelot és Guinevra történetét, és miként a felsoroltaké, így az ő történetük sem érhet jó véget. Ám míg ez a vég bekövetkezik – vagyis a férj leszúrja tulajdon öccsét (és előbb véletlenül a közéjük ugró asszonyát), még sok felesleges részlettel untat minket a szerző, vagy éppen borzolja kedélyünket. A gusztustalanságokat, mint a frissen fél szemét vesztő fivér, meg a színpadra hurcolt, levágott fej, most hagyjuk is, nézzük a képtelenségeket. Francescának is van testvére, egy húga, akitől az elején búcsúzni kénytelen, hiszen esküvő előtt áll. A testvér valószínűtlenül hosszan ecsetelni, hogy miként létezhet majd ő ezután egymagában, és vajon kivel alszik majd, ha nővére elköltözik… Két felnőtt nőről lévén szó, aligha tudjuk átérezni a problémát. Még kevésbé értjük, hogy az immár asszonnyá lett Francesca hálószobájában éjszakánként legalább négyen tanyáznak, és egyikük sem a férj, hanem a különös nevet viselő udvarhölgyek, akik talán álmát vigyázzák, de akkor nem végeznek jó munkát, mert asszonyuk rémálomból ébred, és ezt sajnos el is meséli.

Francesca és Paolo: Ewa-Maria Westbroek és Marcello Giordani

Francesca és Paolo: Eva-Maria Westbroek és Marcello Giordani (fotó: Marty Sohl)

Mielőtt az a vád érne, hogy igazságtalanul szigorú vagyok a darabbal, leszögezném, hogy a szünetekben megkérdezett szereplők mindegyike, beleértve a karmestert is, a zenéről szólva lelkesen ismételgette, hogy „beautiful”, de mivel más jelző nem jutott eszükbe, arra kell gondolnunk. hogy vagy összebeszéltek, vagy kínosan ügyeltek a PC-kommunikációra, és letudták ennyivel a méltatást.

A címszereplőnk tehát vívódó karakter, aki férje és kedvese között őrlődik, miközben utóbbira joggal haragszik az esküvői átverés miatt. Ám sorsukat nem ők, hanem a kisebbik fivér dönti el: Malatestino igazán aljas és kisszerű figurává válik – nagyjából két perc alatt (színre lépésekor családjáért harcoló és áldozatkész testvér, de mire visszatér, egyik bátyját elárulja, a másiknak feleségét ostromolja.) A másik két fivér személyiség nélküli karakter: Paolóról sosem tudjuk meg, miért vállalja a kérő szerepét bátyja helyett, de az sem derül ki, mi a célja a titokban kezdett viszonnyal. A férj megszemélyesítője jobb híján valahová Otello és Hunding közé helyezi alakítását, de valódi súlyt nem tud adni (nem is adhat) egy kidolgozatlan karakternek.

Jelenet az előadásból

Jelenet az előadásból (fotó: Marty Sohl)

Mark Delavan ellen más kifogásunk aligha lehet, legfeljebb nem értjük, miért pazarolja idejét és energiáját  Zandonai műremekére. Miután ez minden szereplő esetében kérdéses, lépjünk is túl rajta, keressük meg az értékes pillanatokat – nem lesz vele sok dolgunk.

Robert Brubaker Malatestinóként ügyesen hozza az ellenszenves karaktert, aki iránt nagyjából annyi rokonszenvet érezhet a néző, mint amennyit a Bajazzók Toniója ébreszt bennünk – vagy valamivel kevesebbet.

A fő tenorszerep azonban Paolóé, akit Marcello Giordani alakít. Ha nem látom-hallom őt Budapesten tulajdon szememmel-fülemmel, aligha hinném el, hogy aki végigkínlódja a szólamot, az valóban Giordani. Rejtély, mi történt vele mostanában, de az sajnos világos, hogy a darabválasztásai nem sikeresek: ahogyan az Ernaniban, úgy itt sem győzött meg. Vokálisan sem, és a nemlétező szerep kereteit sem töltheti ki (Paolo egyetlen visszatérő jellemzése a darabban, hogy a „szépfiú”…) Még a könyvolvasással egybekötött szerelmi duettben teljesít a legjobban.

Francesca és Paolo: Eva-Maria Westbroek és Marcello Giordani

Francesca és Paolo: Eva-Maria Westbroek és Marcello Giordani (fotó: Marty Sohl)

Eva-Maria Westbroek alapvetően jó teljesítményét végig beárnyékolja a tény, hogy arra érdemtelen alkotásra pazarolja képességeit, ezzel együtt az említett olvasós duett mellett a rózsaátadással záruló lánykéréskor még egy ihletett pillanatot összehoznak Giordanival. Ezt visszamenőleg tudjuk igazán értékelni, hiszen akkor még nem sejtettük: ennél sokkal több nem is lesz.

Marco Armiliato lelkesdésén nem múlik semmi: alig hihető, hogy ennél többet ki lehet hozni ebből a darabból. De legalább a Metropolitan Zenekara megtanult/felfrissített egy operát, melyre vélhetően soha többé nem lesz szükségük, de amely után biztosan felértékelődik szemükben a repertoár jelentős része. Nincs ezzel másképp a néző sem – újfent csak ajánlani tudom estére Sosztakovicsot.

Fotók: Marty Sohl / Metropolitan Opera

Hasonló bejegyzések