Foci helyett foci

2016. július 26.

Richard Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok – a Budapesti Wagner-napok június 24-i és 26-i előadásairól BÓKA GÁBOR kritikáját olvashatják

Éva és Hans Sachs (Müpa)

Éva és Hans Sachs (Müpa)

Aktualizálást sejthetett a háttérben, aki június 26-án először látta A nürnbergi mesterdalnokokat Michael Schulz rendezésében. Köztudomású, hogy az előadással (pontosabban annak harmadik felvonásával) párhuzamosan zajlott a magyar férfi labdarúgó-válogatott utolsónak bizonyuló Európa-bajnoki mérkőzése, melyet végül 4-0-ra elveszített Belgium ellen – és mit láttunk a színpadon az opera zárójelenetében? A háttérben focizó gyerekeket, mialatt Hans Sachs a német nemzet eggyé  kovácsolásáról énekel. A labdarúgó EB magyarországi fogadtatásának egészen váratlan hatásait – a semmiből feltámadó nemzeti egységet – figyelve akár azt is hihetnénk, Schulz reflexiója teljesen up to date; aki viszont látta a produkciót 2013-ban is, tudhatja, hogy a zárójelenet már akkor is így volt megkomponálva. Mindez természetesen semmit sem von le annak értékéből: a sokat értelmezett és sokat félreértelmezett zárómondatok ilyen finoman magyarázó vizuális megjelenítését ma is az előadás egyik legnagyobb értékének, telitalálatának tartom – a váratlan aktualitás csak mintegy aláhúzta azok igazságtartalmát.

Éva és Sachs: Annette Dasch és James Rutherford (fotó: Vermes Tibor)

Éva és Sachs: Annette Dasch és James Rutherford (fotó: Vermes Tibor)

Schulz színpadra állítása – írtuk 2013-ban, és írjuk ma is – abban különbözik a ma szokásos Mesterdalnokok-rendezésektől, hogy nyíltan vállalja a darab szépségét. Ezt nem valamiféle korszerűtlen esztétika melletti retrográd állásfoglalásként értelmezem, sokkal inkább a mű sajátos alkatához való rendezői idomulásnak. Három év elteltével a koncepció egésze semmit sem veszített üdeségéből: ma is vállalható, bizonyos pillanatokban felemelő munka – más kérdés, hogy bizonyos részleteken a kopás félreérthetetlen jelei mutatkoznak. Nem tudom, hogy az énekesek egyéni kezdeményezései vagy az aktuális beállítás pontatlanságai miatt alakult-e így, de mintha a kelleténél több lenne a jópofizás, mint a premieren volt: a korábban a legutolsó mozzanatig végiggondolt színpadi akciók némelyikének helyén most kisebb-nagyobb űr tátong, s ezt a játszó személyek hozott anyagból igyekeznek kitölteni, többnyire ripacskodásba hajlóan. Kár érte, s bár mindez csak szeplő az így is nagyon vonzó összképen, mégis megérné jobban figyelni az ilyen apró részletekre – különösen azért, mert a Budapesti Wagner-napok repertoárjának egyetlen más produkcióján sem érezhető ennyire az esetleges fáradás, mint épp a Mesterdalnokokon. Hiába, a realizmus az realizmus, még koncerttermi körülmények között is.

Hans Sachs: James Rutherford (fotó: Vermes Tibor)

Hans Sachs: James Rutherford (fotó: Vermes Tibor)

A rendezés bizonyos mértékű eróziójával szemben a zenei megvalósítás alapjai most kiérleltebbek, mint 2013-ban. Nem először tapasztaljuk, hogy Fischer Ádám és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara nem a premier évében hozza a legjobb formáját: úgy tűnik, Fischer olyan karmester, aki a próbák során nem csiszolja véglegesre, pontosabban megmásíthatatlanra koncepcióját, hanem az az előadások fényében dinamikusan alakulhat, ha szükséges – s ez nem csupán azzal jár együtt, hogy korábban nem kielégítően megoldott részletek (jelesül a nyitány) most teljes pompájukban mutatkoznak meg, de azzal is, hogy újabb és újabb szépségekre csodálkozhatunk rá ebben az interpretációban. Egy jó Mesterdalnokok-előadás elképzelhetetlen kiemelkedő kórusprodukció nélkül, s ezt, miként korábban, most sem kellett nélkülöznünk: a Magyar Rádió Énekkara (karigazgató: Pad Zoltán) és a Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba) tökéletes egységbe forrva, nem csak a színpadi játékot, de hamisítatlan drámai ihletésű hangadását tekintve is elsőrendű operai kórusként okozott katartikus pillanatokat.

Sixtus Beckmesser: Bo Skovhus (fotó: Vermes Tibor)

Sixtus Beckmesser: Bo Skovhus (fotó: Vermes Tibor)

A szereposztás régi tagjairól bizonyos hangsúlyeltolódások ellenére alapjaiban nem változtak meg a benyomásaink. James Rutherford Hans Sachsa, mely már a premieren is több mint meggyőző volt, minden tekintetben érettebb lett: a hang testesebb, a színpadi és zenei jellemformálás árnyaltabb – az énekes minden téren közelebb került annak a hihetetlenül bonyolult alaknak a megfejtéséhez, akit Wagner megálmodott. Magától értetődő, ám mégis le kell írni: már megint (még mindig?) kiállja az erőpróbát, az extrém terjedelmű szerepet a legutolsó pillanatig bírja fizikai és meggyőzőerővel. Bo Skovhus vokalitása három évvel ezelőtt nem volt tökéletesen meggyőző, s e tekintetben sem pozitív, sem negatív irányban nem történt változás; nagy erénye viszonyt az alakításnak, hogy e (természetesen világszínvonalon értve) korlátozottabb képességeket minden tekintetben a jellemzés szolgálatába tudja állítani – legapróbb porcikája is karikatúrát rajzol, egy idegbetegen túlmozgásos, a végletekig pedáns, ugyanakkor ízléstelenül öltöző, kulturáltan viselkedni képtelen ember gúnyrajzát. (Csak zárójelben említjük meg, hogy a három éve az előadásba vis maior okán beépített mankó most is játszik – onnantól, ahol indokolttá válik használata.) Annette Dasch a két előadás során most egységesebb, magabiztosabb vokális produkciót nyújtott, mint a premierszériában, életteli szerepformálása most is meggyőzött, ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy valamelyest mintha távolodna a szereptől: az egykori mély involváltság mára kicsit vesztett hiteléből. Gudrun Pelker most is elsőrendű figurát prezentál és megbízhatóan énekel Magdalénaként, Pintér Dömötör Éji őre pedig az előadás nagy feltűnést keltő, biztos pontja.

Éva: Annette Dasch (fotó: Vermes Tibor)

Éva: Annette Dasch (fotó: Vermes Tibor)

Vegyes benyomásokat keltettek az újak – mindenekelőtt a Stolzingi Waltherként fellépő Daniel Kirch. Ahogy mondani szokás, alakítása minden vonatkozásban korrekt – csak hát ebben a szerepben (és legyünk kicsit rátartiak: ezen a fesztiválon) ez kevés. Ha a hang nem több átlagosnál, ha a személyiségnek nincs kisugárzása, varázsa, ha a szerepformálás összessége semmilyen vonatkozásban nem ad annyit, amennyit az elmúlt évtizedben két hazai művész (nevesítsük: Molnár András és Kovácsházi István) Waltherétől is kaptunk, akkor a szereplést nem tudjuk többnek tekinteni szükségmegoldásnál – igaz, így értékelve nem lehet rajta fogást találni. Norbert Ernst Dávidja sokkal egyszerűbb képlet: minden tekintetben hozza az elvárhatót – az első felvonás monológjának bonyolult figurációit pontosan és kifejezően oldja meg, ami nem kis teljesítmény, és hiteles inas-figurát varázsol a színpadra, bár talán kevésbé szerethetőt, mint azt a rendezés szelleme diktálná. Meggyőző figurát hozott Jürgen Linn Fritz Kothnerként, a szerep legkényesebb részét, a tabulatúra felolvasását azonban nem tudta hiánytalanul kivitelezni: a koloratúrák már nehézséget okoznak számára. Egyértelműen pozitív benyomásaink voltak viszont Bretz Gábor Pogneréről: a darabban tíz éve Kothnerként debütáló művész néhány hónappal kiváló Gurnemanza után megint hiteles öregember tudott lenni, hangszépsége, hangjának vivőereje, vokális kultúrája pedig ismét csak felkészültnek mutatta arra, hogy a következő évtizedek jelentős Wagner-énekese lehessen.

Fotók: Vermes Tibor

Rajz: Müpa

Hasonló bejegyzések