Wolfgang Amadeus Mozart: Figaro házassága – a Covent Garden október 5-i előadásának moziközvetítéséről CSABAI MÁTÉ írt kritikát
A britek nem adtak túl sok igazán nagy zeneszerzőt a világnak, annál szebb számban találunk közöttük nagyszerű előadókat. Fantasztikus precizitással és eleganciával végeznek el minden feladatot – és persze a Royal Opera House-nak van is pénze erre a minőségre.
David McVicar 2006-os, okkal kedvelt Figaro házassága-produkciójához ugyanis kell az anyagi tőke, s óhatatlanul eszébe jut a Vigadóban mozizó magyar közönségnek (mert ott lehetett élőben követni az előadást), hogy Eiffel-csarnok és kiemelt támogatások ide vagy oda, még így is kevés pénzből gazdálkodhat az Operaház, és milyen jó lenne, ha nem így lenne. Az eredeti rendező asszisztense, Leah Hausman parádés szereposztással állította színre Mozart operáját.
De haladjunk inkább a kicsitől: különösen üdítő élményt jelentett Kate Lindsey Cherubino nadrágszerepében, akinek zavarba ejtő szexualitása a leszbikus olvasatnak is helyet ad. A grófnő ugyanis különösen vonzódik a fiúruhába bújt énekesnő, majd a lányruhába bújt fiú iránt – ugye, érezzük a csavart a diskurzusban –, és a szerepben megannyi bájt is közvetítő Ellie Dehn ezt örvendetesen hangsúlyozza is. A szoprán egyébként különösen zeneszerzőjére akadt Mozartban, s áriáit remek hatással, kívánatos negédességgel interpretálja, gyakran megejtő természetességgel közlekedve a dinamikai, hangerőbeli szélsőségek között. A hölgyeknél maradva: Robyn Allegra Parton a szemünk előtt nő túl Barbarina szerepén, igaz, hamisíthatatlanul karakterszerepi minőségében maradva.
McVicar rendezése a szokottnál kevesebb iróniával viszonyul Bartolo és Marcellina párosához is: Carlo Lepore igazán easy-going figura, humoros és vaskos, ám angolosan illedelmes, míg Lousie Winter a vénlány klasszikus alakjának mintaszerű megtestesülése – mindketten kiváló sablonszínészek, s a kamerának hála mimikájuk, finom humoruk is érvényesül a mozivásznon. Hasonlóan pompás Don Basilio tenorja, és még profibb színészi játéka: Krystian Adam remekül eltalált fekete jelmeze, mókás testalkata folytán már megjelenésével nevetést vált ki.
Ha a grófnő érdemeit méltattam már, Sophie Bevan Susannájáért sem lehetek kevésbé lelkes. A két énekesnő hangja szerencsésen és kiválóan cseng együtt, hasonló hangszínük emlékezetessé teszi a Sull’ariát, s hihetővé a negyedik felvonás kerti eseményeit, mikor a gróf saját feleségét véli a cselédnek. A rendezés egyébként jóleső korszerűséggel felnőttesítette Susannát: öntudatos, bölcs és furfangos lányt látunk. S ha valami mégis hiteltelen, az Almaviva alakja, aki ezúttal enyhe agresszióval és antipatikusan jelentetik meg, jó útra térése így gyanúsan könnyűnek tűnik. Nem mintha Stéphane Degout nem lenne kiváló énekes a szerepben, kincs van a torkában, és – a pesti operaházi mondás után szabadon – még énekelni is tud tőle.
Minden a helyén tehát, és úgy tűnik, a britek már presztízsből és eleganciából sem csinálnának rosszul – persze főzni a közvélekedés szerint is rosszul főznek. Pedig Erwin Schrott Figaróját éppen úgy képzelem el, mint aki nem veti meg a kulináris élvezeteket, talpraesett, joviális és könnyed figura, akivel lehetetlenség összeveszni, és lám, remek humora is van. S ha a sztárénekes néhol szaggatottan és túlozva is utánozza az olaszos temperamentumot, különösen kézjelei tűnnek túl szándékoltnak, szerethető karaktert épít fel. Ezúttal többet nevetünk, s a kerti jelenet – Figaro puskával a kézben – is súlytalanabbnak hat. Figaro most meggondolatlan fiú csupán, és nem vehető komolyan mint felszarvazott férj, ám nincs ezzel semmi baj. Mint ahogy énekesi teljesítményével sem: mióta huszonhét évesen a Bécsi Állami Operaházban debütált vele, egyetérthetünk, hogy szinte neki találták ki a szerepet. Első felvonásbeli két áriájába most finom iróniát csempész: ifjúian heves vérrel fenyegeti Almavivát, illetve az alig érettebbek fellengzősségével okítja Cherubinót.
A Royal Opera Zenekara Ivor Bolton vezényletével ezúttal a kelleténél talán gyorsabb tempókkal látott a Figarónak, de ezt egy ilyen szereposztás mellett ki panaszolhatná fel?
Fotók: Mark Douet / Royal OperaHouse