Fiatalos komolyság

Duetti d’amore – Baráth Emőke és Valer Barna-Sabadus áriaestje a Müpa Fesztivál Színházában, 2016. március 4. KONDOR KATA írása

Az utóbbi években elkényeztetve érezhették magukat a barokk zene rajongói: míg korábban leginkább egy-egy neves régizenét játszó hazai együttes munkásságának köszönhetően ismerhettünk meg élőben újabb darabokat és előadókat, mostanra a kulturális intézmények is nagy hangsúlyt fektetnek műsorukban a 17-18. századi muzsika bemutatására. A Zeneakadémián barokk szopránok lépnek fel, az Operaház minden évben színre visz egy művet a korszakból, a Müpa pedig izgalmas és színes Régizene Fesztivált tart, melyen idén – talán elfogultság nélkül fogalmazhatunk így – két igazi énekes sztár adott koncertet: Baráth Emőke és Valer Barna-Sabadus ária- és duettestjét hallgathattuk meg.

Baráth Emőke (fotó: Raffay Zsófia)
Baráth Emőke (fotó: Raffay Zsófia)

A műsor igazi zenei különlegességeket tartalmazott: valószínűleg még a legínyencebb zenehallgatók is találtak benne számukra ismeretlen műveket, sőt, a szerzők egy része sem mindennapi vendég a pódiumon. Így a legtöbb műrészletről első benyomásainkat szerezhettük meg, ami egyszerre könnyíti és nehezíti az előadók dolgát. Könnyíti, hiszen nem kell megküzdeniük azokkal a prekoncepciókkal, a nagy előadók árnyékával, amely ismertebb darabok esetén óhatatlanul rányomja a bélyegét a befogadó benyomásaira; és nehezíti is, hiszen nekik kell először „eladniuk” a műveket a hallgatóságnak, megnyerni a jóindulatukat irántuk, felkelteni az érdeklődést, sőt, végig lekötni a figyelmet újabb és újabb ismeretlen zenékkel. Ezen az estén azonban egy szemernyi unalomra vagy udvarias érdeklődéssel leplezett közönyre sem kerülhetett sor: az előadók (ide értve az énekesek mellett az Il Pomo d’Oro zenekart és kiváló hangszeres karmesterüket, Makszim Emeljanyicsevet is) új színekkel gazdagították a barokk zenéről szerzett benyomásainkat.

Nem lehet szó nélkül hagyni a koncert azon sajátosságát, hogy a már említett három főszereplő fiatal életkora ellenére roppant érett, technikai és művészeti szempontból is egyaránt kimunkált produkciót nyújtott. Baráth Emőke nem csak szépséges hangszínével és magabiztos technikai tudásával ejtett ámulatba: felsorolni is nehéz azt a rengeteg kifejezésbeli finomságot, árnyalatot, amelyet az énekesnő képes megmutatni. Már korábbi produkcióiban is feltűnhetett az a nőies báj, amivel a műveket megszólaltatja, ez az est azonban jó lehetőséget biztosított a számára, hogy további oldalait, a benne rejlő vadságot, drámai erőt is megmutassa. Partnere, Valer Barna-Sabadus sokkal éteribb jelenség, így produkciója is megfoghatatlanabb, nem annyira az emberi érzéseket, inkább elvont képzeteket, a nagybetűs Szépséget, átszellemültséget idézte fel éneke.

Valer Barna-Sabadus
Valer Barna-Sabadus

Bajba is kerül a kritikus, ha tovább akarja fűzni mondanivalóját, hiszen az eddig felsorolt erények – az énekesek hangjának szépsége, kidolgozott szólamformálásuk, a zenekar precíz, ámde ihletett játéka – jóformán valamennyi műsorszámra jellemzők voltak. Mivel árnyalhatnánk tovább az értékelést? Hogyan lehet a hangversenytermek legemelkedettebb pillanatait leírni? Nem kapaszkodhatunk a technikai jellemzők leírásába, egyrészt mert azokról is csak az eddigi szuperlatívuszokat sorolhatnánk, másrészt mert a művészi teljesítmény képes elérni abba a régióba, amikor már lehullanak róla a megkonstruált kategóriáink. Nem segíthetjük ki magunkat a szerepfelfogás méltatásával, hiszen a rövid részletek alapján erről igen kevés benyomásunk lehetett (az előadók megkíméltek minket koncertek és gálaestek azon jellemző hibájától, hogy mindent, amit a szerepről tudnak, megpróbáltak volna belesűríteni egyetlen áriába; csupán az első műsorszám, a Cesti L’Argia című darabjából előadott előjáték nyújtott lehetőséget a művészeknek, hogy a színpadra varázsoljanak egy igazi mini-drámát). Ahogyan már szó volt róla, nem vethetjük össze a produkciókat az interpretációtörténet korábbi állomásaival sem, hiszen a legtöbb elhangzott műből jóformán nem lehet felvételt találni. Egyedül a ráadás, Monteverdi Poppea megkoronázása című operájának záróduettje adott volna lehetőséget ilyesfajta összevetésre.

Ám egy ilyen koncert végén az ember a ráadásban inkább már csak átadja magát az élvezetnek.