Fények és árnyékok

2019. március 19.

Olga Peretyatko áriaestje a Müpában – KODNOR KATA írása a február 26-i koncertről

Ritkán fordul elő, hogy egy nemzetközi hírű énekest előbb látunk élőben teljes szerepben, minthogy a már szokásosnak mondható hazai áriaestjére kerülne sor, ám esetemben most így történt: ahogyan az Opera-Világon olvashatták, nem egészen két évvel ezelőtt Berlinben, a Gyöngyhalászok női főszerepében hallhattam Olga Paretyatkót, s akkor nagyon pozitív benyomást keltett. Ám más az előadás, és más az áriakoncert: míg előbbi komplexebb szerepformálást, színészi játékot és egyes esetekben nagyobb teherbírást követel a művésztől, utóbbiban sokoldalúságáról adhat tanúbizonyságot, emellett megmutathatja, hogyan képes jó ízléssel, túljátszás nélkül egészen rövid idő alatt egy kis drámát teremteni. Attól, hogy valaki jó az egyikben, nem feltétlenül jó a másikban is, így az énekesnő igen változatos koncertprogramját látva is felmerült a kérdés, vajon mi mindent tud azokon az értékeken kívül, amiket már egyszer megmutatott?

Olga Peretyatko (fotó: Posztós János / Müpa)

A fiatal orosz szoprán azonban rendelkezik egy komoly hátránnyal, ami manapság bizalmatlanná teszi a közönséget az opera-előadók iránt: igen szerencsés külső adottságokkal bír, melyet a megfelelő ruhaválasztás is kiemelt. Miközben azt gondolnánk, hogy a jó kinézet szükséges, vagy legalábbis erősen ajánlott az opera világában, ezeknek a művészeknek kapcsán szinte állandóan felmerül (még ha nem is mindig pusztán a rosszindulat miatt), vajon nem csupán szépségüknek köszönhetik-e sikereiket. A koncert összbenyomásával kezdve fontos kiemelnünk, hogy

Olga Peretyatko egyik nagy erénye éppen a kifejezőkészségében, drámai érzékében rejlik, nála a hosszú koloratúráriák sose váltak öncélú (és így egy idő után elég unalmas) légtornászmutatvánnyá.

Ezzel azonban rögtön elértünk művészetének egy problémás, vagy legalábbis kérdéses pontjához: az énekesnőnek ugyanis nem a virtuóz hangi megoldások képezik a legerősebb oldalát, még azt is megkockáztatom, hogy nem tekinthető de facto koloratúrszopránnak, hanem inkább olyan művésznek, aki számos egyéb erénye mellett viszonylag könnyedén tud finommozgásokat végezni a hangjával, ezért erre a típusú szerepkörre is alkalmas.

Az első ária, Mozart Don Giovannijából, még több kérdőjelet, mintsem örömöt hagyott maga után, az énekesnő hangja a középregiszterben fakón, színtelenül szólt, miközben a darab nagy részében ebben a lágéban kellett mozognia. Akadt ugyan egy-két olyan szép és fényes magasság, amely némiképp kárpótolhatott minket, ugyanakkor a koloratúrák sem peregtek kellően gördülékenyen. Sokkal jobb lett a Casta Diva Bellini Normájából – általánosságban is elmondható, hogy a bel canto részletekben a művész természetesebb és gördülékenyebb hangot szólaltatott meg.

A magasságok itt is lebilincselő szépséggel ragyogtak, ám az igazi művészi hatást a frázisok megformálása, a gondosan kidolgozott és érzékenyen felépített ívek megszólaltatása okozta.

A Donizetti Boleyn Annájából énekelt áriában aztán talán az egész koncert legtöbb érzelmi szélsőséget felmutató percei következtek. Olga Peretyatko itt ismét elénk tárhatta művészete leheletnyi árnyalatait, különösen emlékezetes volt a bánat és a nosztalgia boldogsága közti finom átmenet. A gyors rész azonban mintha kellemetlen tempóban lett volna a számára, a nyaktörő figurák megint kívánnivalót hagytak maguk után. A Lammermoori Lucia más típusú koloratúrája sokkal jobban sikerült, ráadásul az énekesnő itt is megcsillogtathatta egyik legerősebb oldalát, a bármilyen magasságban éteri lágyságra képes pianóit.

Olga Peretyatko (fotó: Posztós János / Müpa)

A második részben került sor az egyetlen, orosz szerzőtől származó darabra, mégsem mondhatjuk, hogy az énekesnő anyanyelvén is megszólalt, ugyanis Rahmanyinov Vocalise című darabját adta elő. Bár vokális tekintetben nem lehetett hibát találni a produkcióban, véleményem szerint az interpretáció hagyott maga után kívánnivalót: miközben más részletekben dicsértem a művésznő drámai érzékét, itt mindez túl sok volt.

A Vocalise éppen az érzelmek kimondhatatlanságát fejezi ki, és mint ilyen, szerencsésebb, ha egészen visszafogottan, sallangtalan egyszerűséggel szólal meg – a látványos gesztusok és a nagy szenvedély, még ha szép hanggal társul is, elvesz a mű erejéből.

Bár nem volt makulátlan, összességében jobbnak éreztem Elena áriáját A szicíliai vecsernyéből: ebben az énekesnő energiája épp megfelelt a mű követelményeinek, a hang is szépen szólt, csupán a nagy hangközváltásoknál lehetett hiányérzetünk, mivel ezek gyakran erős tónusváltással jártak együtt, s így megakasztották a lendületet. A második rész legjobb száma a Luisa Millerből előadott ária let: nem véletlen, hogy később ebből lett a harmadik ráadás. Az énekesnő mély hangjának teltsége, sötétsége és magasságának fénye egységes, gazdag, olaszos színű hanggá olvadt össze, amely ugyanakkor könnyed és mozgékony is maradt. Szintén jól sikerült Júlia keringője Gounod darabjából, melynek táncos karakterét kacéság és érzékenység jól megválasztott egyensúlya színesítette.

Már a hivatalos program utolsó számában is észrevehettük, hogy az énekesnő sokkal lazábban viselkedett, magával ragadóbb színpadi egyéniséget mutatott, mint korábban, egy kis kikacsintással a közönséget is bevonva a játékba. Nyilván pszichológiai okoknak köszönhetően, de ez az oldottság aztán a ráadásokban teljesedett ki. Arditi A csók című darabjának nagyon jót tett ez az egységes, természetes hang. A csúcspont azonban Linda di Chamounix áriája volt, amely után igazából visszavonnám az Olga Peretyatko koloratúrszopránságával kapcsolatos az összes kételyemet. A végig gyönyörű színben játszó, mégis egységes hang, a virtuozitás és az elragadó játék mind hozzájárult ahhoz, hogy ez az ária különleges élményt jelentsen.

Olga Peretyatko és Michelangelo Mazza (fotó: Posztós János / Müpa)

Bár az áriaestek szervezői nem mindig fordítanak kellő figyelmet a karmester személyének megválasztására, ezúttal bizakodással nézhettünk Michelangelo Mazza teljesítménye elé, hiszen az Operaház Álarcosbál-előadásain már bizonyította dirigensi kvalitásait.

Produkcióját inkább hallgatni, semmint nézni érdemes,

mozdulatai kifejezetten idegesnek tűntek, ez azonban nem rontott pontosságán és precizitásán, emellett a sokat játszott nyitányoknak és más repertoárdaraboknak is jót tett, hogy a zenei karakterekről is határozott, néha meglepő, de mindig alaposan átgondolt elképzelése volt. A Magyar Állami Operaház Zenekara ugyanakkor egy kicsit fáradtan, fakón játszott, csak a második részre találtak igazán magukra, legjobb pillanataikat pedig érdekes módon nem egy saját számban, hanem áriakíséretben érték el: A szicíliai vecsernye részlete miattuk is maradt olyan emlékezetes. Felemelő volt Massenet Meditációja, csak az a kár, hogy a színlap nem tüntette fel az igen komoly szólóteljesítményt felmutató koncertmester nevét.

Szép és emlékezetes koncertélménye lehetett annak, aki ellátogatott Olga Peretyatko szólóestjére, az énekesnő a sokszínű egyvelegben is pozitív benyomást keltett. Igaz, megtudtuk róla, hogy nem tökéletes, de be kell vallani, még a legnagyobbak sem azok.

Fotók: Posztós János / Müpa

Hasonló bejegyzések