Felszabadító szertelenség

Donizetti Bolondokháza című vígoperájának magyarországi bemutatója az Operaház Szfinx-teraszán. A 2015. szeptember 19-i premierről MERÉNYI PÉTER írt kritikát

Bizonyára sokan átélték már az opera buffák jelenetzáró együtteseinek hangulatát: a racionalitást sarokba vetjük, hagyományos szerepeinkből kilépünk, önazonosságunkat elvesztjük. Azonban ebből az életérzésből nem tragikum fakad, hanem a feszültség szédületes, forgó táncba, farsangi kavalkádba ragad minket. Szilágyi Bálint rendezése ezeket a pillanatokat hatásos vizuális, színházi eszközökkel ábrázolta.

Az Operaház északi Szfinx-teraszán az Autómentes Nap keretében mutatták be Gaetano Donizetti egyfelvonásos opera buffáját, a Bolondokházát. Az előző két évben is egy-egy rövid szabadtéri előadást láthatott a közönség a Mobilitási Héten, Donizetti A csengő című művét és Menotti opuszát, A telefont. Mostanra már hagyománnyá vált, hogy a színrevitelt a Színház- és Filmművészeti Egyetem, valamint a Magyar Képzőművészeti Egyetem egy-egy hallgatójára bízzák. A két sokat játszott mű után idén viszont egy kevésbé ismert darabra esett a választás: Donizetti Bolondokháza című operáját most láthatta először a magyar közönség. A bel canto igen termékeny mesterének egyfelvonásosát különben sem sorolhatjuk a sokat játszott művek közé: az 1830-as nápolyi bemutató után száznegyvenhét évig, 1977-ig nem állították színpadra.

Jelenet az előadásból (fotó: Magyar Állami Operaház)
Jelenet az előadásból (fotó: Magyar Állami Operaház)

A játékteret a Szfinx-szobor mögötti és előtti körcikk alakú teraszon alakították ki, emellett állt a zenekar sátra. A karmester, Köteles Géza nehezen láthatta egyszerre a színpadot és a zenekart. Talán ennek tudható be, hogy az énekesek és a hangszeregyüttes a beintést követően nem mindig volt együtt. A hangosítás hiányosságai nem tették lehetővé a zenei teljesítmény pontos megítélését. Az elsőhegedű szólamát aránytalanul túlhangosították, így az időnkénti alacsony intonáció különösen feltűnő volt, a közép- és basszusszólamok a távolba vesztek. Elektromos zongorával kísérték a secco recitativókat: több helyen mintha lanthangszínnel szólalt volna meg a hangszer, ez megmosolyogtatóan dilettáns hatást keltett.

Domenico Gilardoni szövegkönyvét Csákovics Lajos fordításban hallhattuk. A magyar librettó mondatai, rímei helyenként régiesnek tűntek, csak egy-két friss, kortárs fordulat tette gördülékenyebbé a jeleneteket.

Jelenet az előadásból (fotó: Magyar Állami Operaház)
Jelenet az előadásból (fotó: Magyar Állami Operaház)

A rendezést és az előadás látványvilágát eklektikus utalások és önironikus historizálás jellemezték (rendező: Szilágyi Bálint, látványtervező: Fógel Adrienn, dramaturg: Kenesey Judit). Leginkább a „posztmodern” címkével utalhatunk a színrevitel stílusára. Az önmagát parodizáló, történelmi stílusokat felvonultató giccs az opera seria-paródiának tekinthető jelenetekben vált különösen látványossá. Norina (Rőser Orsolya Hajnalka) őrültséget színlelve gyászoló királynőként, krisztusi keresztet hordozva jelent meg a színpadon. Az előadáson nyolc statiszta: négy fiú és négy lány asszisztált. Ironikusan historizáló jelmezekben a fiúkat melankolikus, androgün Amorokként, a lányokat posztmodern farsangi viráglányokként láthattuk. Cristina (Várhelyi Éva), a szövegkönyv szerint egy francia lány, az ötvenes évek amerikai divatját imitáló jelmezben lépett a közönség elé. Véleményem szerint a dramaturg vagy a rendező keresztülvihette volna azt az ötletet, hogy Cristina francia fordulatait angol nyelven tálalják a pesti közönségnek. Nem feltétlenül amiatt, hogy a koherencia elve megvalósuljon (azt felesleges ebben az előadásban keresni), inkább hogy a nyelvi játékosságot szélesebb körben értsék. Az előadásban egy-két olyan elem is megjelent, amely metaszinten mutatott rá, hogy amit a színpadon látunk, az valójában illúzió. Eustachio, a dezertőr trombitás (Fülep Máté) rávilágított Blinval, az ezredes (Busa Tamás) valós identitására: ő valójában csak egy Pestre szerződött színész. Az énekesek a színpadon talán éppúgy elvesztik énjük folytonosságát, mint a bolondságot tettető szereplők? Az első jelenetekben is egy metaszínházi játék tanúi lehettünk: a súgó a játéktér közepén állva lapozta a partitúrát.

Jelenet az előadásból (fotó: Magyar Állami Operaház)
Jelenet az előadásból (fotó: Magyar Állami Operaház)

Rőser Orsolya Hajnalka (Norina) koloratúrái eleinte nem szóltak gördülékenyen, a staccatókat is erőltetettnek éreztem. Az előadás második felében azonban szinte primadonnává érett: telt hangszínnel, pontosan énekelt, a mélyebb regiszterben is meggyőző drámaisággal, a záróhangokat erőltetés nélkül szólaltatta meg. Dalában ellenben több hangot is alacsonyan intonált. Várhelyi Éva (Cristina) meleg mezzoszoprán hangszínnel, karakteres szerepjátszással nyerte el a közönség tetszését. Szvétek László (Darlemont) színészi alakítását helyenként túljátszottnak éreztem, a hadaró recitativókban nem mindig volt pontos, viszont baritonfekvésben is hatásosan énekelt. Fülep Máté (Eustachio) eleinte erőltetett, merev súlyossággal intonált. Természetes, beszédszerű hangképzés jellemezte Busa Tamás (Blinval) énekstílusát. Bakó Antal (Frank) a karakterszerepekre jellemző modorosságot nélkülözve jó szövegérthetőséggel örvendeztette meg a hallgatókat. Cserhalmi Ferenc (Venanzio) érett, telt hangjával hívta fel magára a figyelmet.

Jelenet az előadásból (fotó: Magyar Állami Operaház)
Jelenet az előadásból (fotó: Magyar Állami Operaház)

A sokat emlegetett eklektikus, önironikus giccsparádé a zárójelenetben érte el csúcspontját. Míg a szövegkönyv a harmónia, a racionalistás, a hűség helyreállását hirdette, ezt ellensúlyozva szertelen, sokszínűségével felelőtlenül, mégis felszabadítóan kérkedő látványparádé kápráztatott el minket. A nyolc statiszta különböző korokat idéző történelmi jelmezekben lépett a színpadra, Norina és Blinval (fiktív) szeretőit megjelenítve. Darlemont-t fáraónak öltöztetették, és az egyiptomi rájátszásokat tovább fokozva a közönség szeme elé tárult az eddig letakart Szfinx: a graffitivel befújt szobor egyrészt az antikvitás tarkára mázolt márványszobrait parodizálta, másrészt a nagyvárost színesebbé tevő alternatív művészetet, a street artot is színpadra emelte. Az önmagát sem komolyan vevő posztmodern bált egy négykerekes, fedett, többszemélyes kerékpár hattyúhintóvá stilizálása koronázta meg, a tizenkilencedik század historizáló romantikáját is a felszabadító szertelenség korába illesztve.

Fotók: Magyar Állami Operaház