Feljön a szén

Richard Wagner: Siegfried – HD-közvetítés a Metropolitanből, 2011. november 5. BÓKA GÁBOR kritikája

Siegfried: Jay Hunter Morris (fotó: Ken Howard)

Őrségváltás szem- és fültanúi lehettünk a Siegfried HD-közvetítését figyelve: a karmesteri pulpituson immáron nem az intézményt évtizedeken át meghatározó James Levine, hanem az évadot megelőzően sebtiben kinevezett Fabio Luisi jelent meg (hivatalos titulusa „vezető karmester”). Nem mintha egy héttel korábban, a Don Giovanni előadásán nem ugyanez történt volna; mégis a mostani alkalom tett szert szimbolikus jelentőségre. Levine mindig is Wagner-interpretációival győzte meg a művészetében más körülmények közt kételkedőket; ráadásul egy megkezdett Ring-ciklust be nem fejezni, mondjuk így, övön aluli ütés a sorstól. Ám túl a személyes vonatkozásokon, a hallgató szerencsére kevéssé sínylette meg a cserét. Luisi keze alatt a zenekar éppolyan pompával szól, mint az elmúlt évtizedekben bármikor (alighanem hurrikánnak kellene végigsöpörnie az együttesen ahhoz, hogy belátható időn belül eltűntesse a Levine-hangzás nyomait), s ha vezényléséből hiányolhatjuk is az igazán személyes momentumokat, ennek okát talán éppen a majdnem-beugró, de mindenképpen helyettesítő szerepkör hálátlanságában kereshetjük.

Jay Hunter Morris (Siegfried) és a sárkány (fotó: Ken Howard)

A ciklus egyébiránt változatlanul megkérdőjelezhető elvek mellett, változatlanul lenyűgöző kivitelben halad tovább a maga útján. Robert Lepage rendezéséről továbbra sem állíthatjuk, hogy agyonértelmezné a művet (sőt), a látványbakik viszont szerencsére nem gyakoribbak, mint A walkürben voltak. Igaz, a kevés is érthetetlen: vajon miért kell ekkora szellemi és anyagi ráfordítás mellett a rendezőnek egy-egy gesztussal folyton lelepleznie a technika technika voltát, miközben ez alapvetően lóg ki az általa létrehozott előadás stílusából? Ezúttal a színpadon folydogáló forrás ábrándíthatott ki minket, holott ha nem akarnak belőle rendszeresen inni a darab szereplői, meglehet, tényleg elhittük volna, hogy vizet látunk, és nem alufóliát… Meggyőző viszont az erdei madár vetített megjelenítése: „egy az egyben” típusú színre állításban még sose láttam ily kevéssé kínos megoldást – de hát a Metben semmi sem lehetetlen; még az sem, hogy a sárgarigónak nem kisebb kaliberű művész kölcsönözze a hangját, mint Mojca Erdmann (egy héttel korábban még Zerlinaként láthattuk).

Brünnhilde és Siegfried: Deborah Voigt és Jay Hunter Morris (fotó: Ken Howard)

No és az sem, hogy többszörös lemondások után is több mint elfogadható címszereplőt találjon a színház. Jay Hunter Morris győzi is a feladatot becsülettel, noha művészi alkata egészen szélsőséges kulturális hatások különös elegyének tűnik. Fizimiskája kiköpött Siegfried: robusztus termet, marcona tekintet, szőke haj és szakáll – az egyszeri néző aligha mondaná meg, hogy Texas szülöttjét tisztelheti személyében. Ehhez képest szerepformálásának legemlékezetesebb mozzanati azok, ahogy Siegfried gyermeki lénye legyőzi az izomembert: az erdőzsongás-jelenet lírai monológja, vagy éppen Brünnhilde felélesztése. Mindez nyilván nem független attól, hogy a hang is inkább tűnik felsrófolt lírai tenornak, mintsem született Wagner-orgánumnak; a vivőerőt illetően persze aligha nyilváníthatunk véleményt a mikrofon másik oldalán, ám a voce színe már kétségeket ébreszt – legalábbis jelen sorok írójában. Az amerikai publikum ezzel szemben kitüntető lelkesedéssel fogadja az alakítást, s még a Kovácsdal közben látott szolid csípőrázást is megbocsátotta, amit én hic et nunc stílusidegennek tartottam.

Deborah Voigt Brünnhildéjét és Bryn Terfel Wotanját egyaránt halványabbnak éreztem most, mint tavasszal A walkürben, de eltérő okokból. Voigt egyszerűen nem tudott kellőképp formába lendülni e lehetetlen módon megkomponált szerep szombat délutáni előadásához: alakításában minden a helyén volt, csak mindenből kellett volna még egy kis plusz (és magasságai sem szóltak olyan tisztán és átütő erővel, mint máskor). Terfel, aki hiteles volt az ereje teljében lévő ifjú Wotanként, a színpadon túl egészséges kelta bárd ahhoz, hogy komolyan vehető rendezői segítség nélkül életétől és hatalmától búcsúzó, a világról lemondó főisten legyen. Neki ezt a karaktert csinálnia kellene, ehhez azonban nem adottak számára a feltételek – így marad a lenyűgöző hangi alakítás, mely továbbra is inkább árnyaltságával, mint az anyag sűrűségével ragadja el a figyelmes hallgatót.

 

Gerhard Siegel Miméje a szerep tanítani valóan minuciózus realista megformálása, a legjobb, valóban megrendezett hagyományos előadások légkörét hozza magával jelen produkcióba. Eric Owens Alberichje és Hans-Peter König Fafnerje pillanatnyi jelenetükben egyaránt meggyőznek arról, hogy hangnagybirtokosok. Sajnos másképp áll a dolog Patricia Bardon Erdájával, akinek hangja nem igazi mély alt, s így a szerepét körüllengő misztikummal is adósunk marad. Az viszont ár nem az ő hibája, hogy olyan jelmezt kapott François St-Aubintől, melyet látva a magyar nézőnek az jut eszébe: vajon mit küldhetett le Wotan a föld alá, hogy onnan feljött a szén?

Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera