Félidei csalódás

2016. április 4.

Richard Wagner: A walkür – felújítás a Magyar Állami Operaházban. A március 13-i előadásról BÓKA GÁBOR kritikáját olvashatják

Két wagneri méretű felvonáson keresztül próbáltam elhinni, hogy M. Tóth Géza rendezőnek lényegi mondanivalója van A nibelung gyűrűje-ciklus első estéjéről, A walkürről; hogy koncepciója, ha az én ízlésemtől és olvasatomtól távol is áll, de valamilyen módon megragadható, koherens egész. Nem csak velem született kritikusi jóindulatom ösztökélt erre, de az is, hogy a tavaly bemutatott előeste, A Rajna kincse rám a színészvezetés terén mutatkozó hiányosságaival együtt is kedvező benyomást tett: noha az interpretáció iránya még nem volt egyértelmű, a látottak mégsem zárták ki annak lehetőségét, hogy a ránk zúduló vizuális információtömeg egy katartikus pillanatban értelmet nyer. A most bemutatott Walkür-produkció első két felvonásának számos momentuma utalt arra, hogy ez a pillanat hamarosan elérkezhet – és a második felvonás végén be is következett.

Sieglinde és Siegmund: Sümegi Eszter és Kovácsházi István (fotó: Vermes Tibor)

Sieglinde és Siegmund: Sümegi Eszter és Kovácsházi István (fotó: Vermes Tibor)

Köztudott, hogy az előadás vizuális keretét A Rajna kincse első pillanatától vetítés határozza meg: ennek térformáló szerepéről tavalyi kritikámban már írtam, megdicsérve annak igényességét – nem feltétlenül a látvány stílusvilágát illetően, sokkal inkább arra utalva, hogy a vetített és épített díszletelemek következetes elkülönítése egy fontos szcenikai probléma észlelésének és megoldásának tekinthető, ami egyáltalán nem megszokott az Operaházban. Nem foglaltam állást azonban arról, hogy van-e a vetítésnek a játéktér megteremtésén kívül más jelentése is: úgy véltem, a teljes ciklus korai fázisában ez még kockázatos lenne. Nos, Siegmund halálának pillanatában, amikor is a vetítés – snitt! – véget ért, egyszeriben minden megvilágosodott. Egy álom szakadt itt meg, pontosabban többek közös álma: a Wälsung-ikreké (és az emberiségé), no meg Wotané (és az isteneké). A vetítés nem csak térformáló eszköz, de a hamis illúziókon alapuló világ telitalálatnak bizonyuló vizuális metaforája is. Értelmet nyer az addig csupán divathullámnak érzett stíluskavalkád: az istenek sci-fi- vagy fantasy-szereplőkként való megjelenítése mintha azt sugallná, hogy az előadás számos egyéb rendezői gesztusában bírált konzumkultúra a maga képére teremt isteneket, melyek aztán éppoly kicsinyesek, mint az a világ, amely létrehozta őket – nem az emberek az istenek másai, hanem éppen fordítva…

Wotan: Tomasz Konieczny (fotó: Vermes Tibor)

Wotan: Tomasz Konieczny (fotó: Vermes Tibor)

És így tovább, és így tovább: a kritikus fejében lassan összeáll egy rendszer – ami a harmadik felvonás első pillanatában kártyavárként omlik össze: a walkürök lovaglását ismét vetítés kíséri. Mindaz, amiről úgy véltem, hogy megértettem, csak akkor működik, csak akkor koherens, ha Siegmund halála után végleg eltűnik a vetítés, és a folytatást egy másik jelrendszerre alapozza a rendező. Erről szó sincs, a katartikus pillanat szinte azonnali hatállyal átgondolatlan rendezői gegként lepleződik le – és ez számomra fájdalmasabb, mint a színre állítás más bosszantó hibái: a színészvezetés még mindig fájó hiánya (a hosszú párjelenetek vagy monológok éppoly megoldatlanok rendezőileg, mint A Rajna kincsében voltak); az olykori túlmagyarázás (a múltbéli események pantomim-megjelenítése a háttérben); a nevetségesség határát súroló beállítások (a hippi Siegmund gitárral a kezében zendít rá a Tavaszi dalra); vagy Hunding megmagyarázhatatlan életben maradása… A sok átgondolatlanság, koncepcionális hiba és/vagy a koncepció hiánya erősen megkérdőjelezi a produkció színpadi összetevőjének értékét – néhány kétségtelen erénye ellenére is.

Hunding: Andreas Hörl (fotó: Vermes Tibor)

Hunding: Andreas Hörl (fotó: Vermes Tibor)

Micsoda szerencse, hogy a zenei megvalósítás apróbb szeplőktől eltekintve egészen kiváló! Kezdjük a szereplőkkel: mindig öröm, ha ennyi kiváló alakítást dicsérhetünk egyetlen produkció keretében. Kovácsházi István egyik legkulturáltabb énekesünk: sosem szűnik meg gondozni hangját és énektechnikáját. Az évek során olyan szerepkörváltást hajtott végre, amit pályája elején elképzelhetetlennek tartottam volna – ám nem egyik napról a másikra, hanem fokozatosan építkezve, masszív technikai tudására alapozva lett úrrá azokon a nehézségeken, amit az olykor vokális határait feszegető szerepek jelentenek. Siegmund is ilyen eset: par excellence hőstenor szólam, amit az eredendően lírai hang csak kompromisszumokkal tud megszólaltatni – ám e kompromisszumok révén teljes értékű alakítás születik, mi több: a hang líraisága sok olyan részletére világít rá a szerepnek, melyek más interpretációban elsikkadnak, vagy egyenesen megoldatlanok maradnak. A kiváló vokális produkcióhoz fegyelmezett színészi alakítás társul.

Sieglinde: Sümegi Eszter (fotó: Vermes Tibor)

Sieglinde: Sümegi Eszter (fotó: Vermes Tibor)

Sümegi Eszter szerepformálásai mindig elsősorban a vokális produkció révén fénylenek föl – ez most is így van. Annak ellenére fontos ezt hangsúlyozni, hogy a művész szemmel láthatóan nem „ejti” a rendezést: fegyelmezetten, lehetőség szerint átéléssel végrehajtja, amit ráróttak – az igazán intenzív élmény azonban zenei, ebben a vonatkozásban azonban különösen magasrendű. Sümegi hangi kvalitásai, világos, fényes, jugendlich-dramatisch szopránja mindig is ezen szerepkör irányába mutattak, mostani szerepformálását tehát egy rég várt ígéret hiánytalan beteljesüléseként hallgatjuk – regisztrálva, hogy pusztán vokális téren ma alighanem Sümegi Eszter képviseli a legmagasabb rendű művészetet az Operaház énekesei között.

Brünnhilde és Wotan: Linda Watson és Tomasz Konieczny (fotó: Vermes Tibor)

Brünnhilde és Wotan: Linda Watson és Tomasz Konieczny (fotó: Vermes Tibor)

Tomasz Konieczny Wotan-alakítását szűk évtizede ismerjük már a Müpa Walkür-előadásairól – a hang bizonyos mértékig vitatható szépsége, ám vitathatatlan teherbírása, volumene, kulturáltsága nem jelentett tehát újdonságot, ám ettől még most is ugyanúgy örültünk neki, mint az első találkozáskor. S noha a rendezés nem segítette hozzá a művészt, hogy korábban megismert Wotan-figuráját egy teljes színpadi előadás keretében új árnyalatokkal gazdagíthassa, a személyiségnek így is, most is súlya és kisugárzása van; az alakítás minden összetevőjét figyelembe véve abszolút értelemben is, de a mai trendek fényében különösen, nagyformátumúnak nevezhető.

Brünnhilde és Siegmund: Linda Watson és Kovácsházi István (fotó: Vermes Tibor)

Brünnhilde és Siegmund: Linda Watson és Kovácsházi István (fotó: Vermes Tibor)

Az általam látott március 13-i előadáson Rachael Tovey ugrott be Brünnhilde szerepébe a megbetegedett Linda Watson helyett. Az ilyen alakítást szokás korrektnek nevezni: lényegében minden eleme kifogástalan (talán csak az előadás vége felé jegyezhettük fel, hogy az énekes bizonyos csúcshangokat, noha hibátlanul megszólaltat, de érezhetően rövid ideig tart ki), ugyanakkor hiányzik belőle a személyiség fénylő ereje, az intenzitás, a meggyőzés – az, amitől egy művész vagy egy produkció naggyá válik. Voltaképp megfoghatatlan hiányérzetet próbálok tétován körülírni, és épp ezért talán nem is jogos mindezt felróni – ám a kritikusnak az is feladata, hogy az ilyen (meglehet, szubjektív) tényezőkre is felhívja a figyelmet.

Németh Judit mai hangi állapotában Fricka az a szerep, amiben pár évvel ezelőtti nagy alakításainak egyikét csaknem hiánytalanul tudja reprodukálni. Azért a megszorítás, mert a hang érezhetően fakóbb valamelyest, ám a szólam szélső értékei még belül vannak azokon a határokon, melyeken túl a matéria az utóbbi időben nem mindig szól kifogástalanul. Így szerencsés szereposztási döntés volt Németh Juditra bízni Frickát – Wagner-énekesi múltja, énekkultúrája, éneklésének ma is kétségtelen erényei predesztinálják a szerepre.

Fricka és Wotan: Németh Judit és Tomasz Konieczny (fotó: Vermes Tibor)

Fricka és Wotan: Németh Judit és Tomasz Konieczny (fotó: Vermes Tibor)

Andreas Hörl szerepeltetését legfeljebb az indokolhatja, hogy színpadi és zenei jelentéktelensége egyaránt megfelel a rendező által koncipiált Hunding-képnek – ám akár ez, akár más áll felkérésének hátterében, magam nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy a kottában mégis csak rögzítve vannak bizonyos elvárások, amelyeknek Hörl minimálisan sem felel meg.

A nyolc walkür – írassék le a nevük: Wittinger Gertrúd, Bátori Éva, Fodor Beatrix, Vörös Szilvia, Várhelyi Éva, Kálnay Zsófia, Gál Erika és Fodor Bernadett – vokális produkciója mind egyénileg, mind testületileg kitűnő: a visításra, süvöltésre csábító szólamok egyike sem szólal meg kellemetlenül, épp ellenkezőleg. Hogy az önálló névvel és karakterrel bíró szereplők megformálóiról egyénileg is írhassak értékelést, azt sajnos megakadályozza a rendezés, amely mintegy kórustagokká fokozta le a walküröket, olyan egyformára gyalulva színpadi megjelenésüket, hogy még a társulatot valamelyest ismerő néző sem igen tudja appercipiálni, mikor kit lát, vagy mikor ki szólal meg (legfeljebb a kotta és a szöveg szó szerinti ismeretében tudható ez).

Brünnhilde: Linda Watson (fotó: Vermes Tibor)

Brünnhilde: Linda Watson (fotó: Vermes Tibor)

A Magyar Állami Operaház Zenekara felsőfokon interpretálja a művet. Az egyes hangszercsoportok vagy a szólószerepben fellépő hangszerek mind-mind kiváló teljesítményt nyújtanak, az együttes összhangzása is ápolt, minden nyerseségtől mentes, az összjáték csiszolt. Kiemelkedően szép az első felvonás elejének kamarazenéje, de számos hasonlóan igényesen kivitelezett részletet emelhetnénk ki a továbbiakból is. Összességében a zenekar idei egyik legnehezebb feladatát kiemelkedő színvonalon látja el – nem függetlenül Halász Péter betanítói munkájától és vezénylésétől. Kevés karmesteri teljesítményen érezhető ennyire, hogy a dirigens figyelmét nem csak a zenekar köti le, hanem az énekesek betanításán is egységes szellem, szemlélet uralkodik, valamint a színpadi folyamatokat is mindvégig kontrollálni tudja, mi több: alkotó, inspiratív módon képes befolyásolni. Figyelmet érdemel, hogy Halász teljes mélységében ismeri a művet – ez az alapvetőnek tűnő elvárás a hazai gyakorlatot figyelembe véve sajnos egyáltalán nem számít megszokottnak: ezúttal nem felületes átlapozásról, az előadói rutin által megtámogatott körülbelüli előadásról, a hatásosságra törekvés jegyében a részleteket elfedő, tetszetős, ám mélység nélküli megszólaltatásról beszélünk, hanem a zenedráma gyökeréig leásó, érdemi interpretációról.

Halász Péter (fotó: Vermes Tibor)

Halász Péter (fotó: Vermes Tibor)

Más kérdés, hogy Halász – talán életkora és eddigi Wagner-vezényléseinek száma okán – még nem tudja ismereteit és elképzeléseit minden esetben hangzó valósággá változtatni. Ez nem is annyira az előadás folyamatában válik érzékletessé (az interpretáció önmagában teljes értékű, kielégítő), hanem a nagy hazai pályatársakkal (Fischer Ádámmal, Kovács Jánossal) való összevetésben. Ám ez semmit sem von le azon értékek sokaságából, melyekkel már most is rendelkezik Halász Péter Wagner-interpretációja. Ilyen az érzelmi intenzitás, mely sosem csap át bombasztikusságba, formátlanságba; vagy a tudatos építkezés, mely megóvja attól a karmestert, hogy már az előadás elején ellője összes puskaporát – biztos kézzel választja ki és fogalmazza meg a csúcspontokat (mint a Wotan-monológ elejét, vagy a második felvonás bevezetőjét, ahol egy más szférába lép át a történet), ezeken a helyeken nem spórol a hangerővel, ám e pillanatokat (nagyon helyesen) kávéskanállal méri ki. Nem lehet nem észrevenni azt az előrelépést, amit Halász tavalyi (egyébként szintén magas színvonalú) Rajna kincse-vezényléséhez képest tett – és ez nagyon biztató arra nézvést, hogy a ciklus hátralévő csúcsait miképp fogja meghódítani.

De fogalmazhatnánk úgy is: Halász Péter igazán mindent megtett ezen az estén, hogy nagyon is sajnáljuk távozását a főzeneigazgatói székből…

Fotók: Vermes Tibor (a felvételek a főpróbán készültek)

Hasonló bejegyzések