Felfedezőúton

Franz Schubert: A négy évig tartó őrség, Albert Lortzing: Az operapróba – a Magyar Állami Operaház Énekkarának bemutatója az Ódry Színpadon. KONDOR KATA írása a május 17-i előadásról

Olyan sűrű időszakban, mint az Opera RingFesztje, minden produkciónak komoly konkurenciával kell megküzdenie a nézők figyelméért. Ebben a felhozatalban az Énekkar előadásai különös helyet foglaltak el, hiszen gyakran látott, ám más oldalukról ismert művészek mutathatták meg magukat bennük. Mégis hiba lett volna egyfajta kötelességtudatból ellátogatni az estre, sőt, az is, ha ehhez egyfajta nagylelkű elnézés társult volna. Való igaz, elsősorban nem szólisztikus szerepekben megnyilvánuló művészek esetében előfordulhat, hogy nem minden esetben tudnak makulátlan teljesítményt nyújtani, de mint ezúttal is láthattuk, bizony vannak közülük, akik képesek a közönséget egészen lenyűgöző élménnyel megajándékozni.

A négy évig tartó őrség – jelenet az előadásból (fotó: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

Az est egyik erényeként emelhetjük ki a kiváló darabválasztást: Schubert A négy évig tartó őrség című daljátéka üde színfolt a komponista pályáján, míg Lortzing Az operapróba című darabja egészen pompás zenével rendelkezik, ráadásul tematikája az önreflexió számos lehetőségét magában rejti.

A művek ugyanakkor kifejezetten alkalmasak voltak arra, hogy a szereplő művészek legelőnyösebb oldalukat mutassák meg bennük,

miközben egyik szerep sem igényelt olyan speciális vokális adottságot, amire ne lehetne alkalmas művészt találni. Az operák humorukból adódóan teret engedtek az énekesek színészi oldalának, és mint tudjuk, egy szórakoztató, komikus darab esetében eleve könnyebben bocsátjuk meg az esetleges szépséghibákat is.

A négy évig tartó őrség – jelenet az előadásból (fotó: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

A Schubert-darabban a rendező, Tárnoki Márk az eltúlzott romantikus népiesség kereteibe helyezte a történetet (a rendkívül ötletes és már önmagában szellemes díszlet Kuti Letícia alkotása). Ezen belül aztán minden megengedett volt, ami a humort szolgálta, s bár a poénok jó részét már láttuk valahol, ez nem kisebbítette az előadás üde és szórakoztató jellegét. Különösen jól sikerült karakterábrázolást láthattunk a prózai szereplőként közreműködő Boros Ádámtól, az énekesek közül pedig az inkább ezzel az oldalával kitűnő Tarnai Dávidtól. Ehhez képest furán hatott, hogy a rendező a mű végére – egy divatos irányzatot követve – az eredetinél komolyabban vette a történetet, és bár a saját koncepciójához következetesen, de mind az előadás hangulatához, mind a mű zenéjéhez képest indokoltatlanul komorra színezte Duval (Matyó Márió) és Kätchen (Bolya Papp Nikoletta) kapcsolatát.

A négy évig tartó őrség – jelenet az előadásból (fotó: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

Sokkal egységesebb és így átgondoltabbnak ható rendezést láthattunk a Lortzing-műben, amely Szokol Judit munkáját dicsérte. A letisztult színpadkép (a díszletet – vagyis a darabban szereplő opera díszletének vázát – Devich Botond tervezte) elsősorban a szereplők viselkedésére és a köztük lévő interakciókra terelte a figyelmet, amely a humor elsődleges forrásául szolgált.

Maga a darab is szinte meseszerű típuskarakterekkel dolgozik

(nemesi házaspár, akiknek lányát egy másik előkelő család fiának kellene elvennie). Ezek az archetipikus vonások egyes esetekben az előadásban is megmaradnak (a grófkisasszony, Lujza rózsaszínű ruhája mintha csak egy Disney-hercegnő viseletének paródiája lenne), máskor modern elemekkel gazdagodnak (az otthon ülő, egészségmániába menekülő feleség, a tréningruhás Grófné személyében). És persze szerepel a darabban tűzrőlpattant szolgálólány is, a készülő darab rendezője-karmestere, aki az életben is hasonló funkciót tölt be, megoldja a problémákat, és összehozza a szerelmeseket.

Az operapróba – jelenet az előadásból (fotó: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

Az egész este legnagyobb és legörömtelibb meglepetését az őt megformáló Stefanik Márta okozta. Nem kívánjuk alábecsülni az énekkari munka jelentőségét, mégis szinte hitetlenkedve vehettük tudomásul, hogy ilyen sokoldalú művészi eszköztárral rendelkező művészt fedezhettünk fel a tagok között.

Az énekesnő színpadi jelenléte elsöprő, jóformán nem is lehet másokra figyelni, ha jelen van,

ha pedig nincs (ilyen szerencsére ritkán fordult elő), alig várjuk, hogy visszatérjen vele az az egész előadást átjáró és mozgásba hozó energiahullám, amely játékát végig jellemezte. Alakítása egy fél másodpercre sem veszít intenzitásából, arcjátéka a legapróbb részletig kidolgozott volt, és mindehhez kellemes, hajlékony szopránhang is társult.

Az operapróba – jelenet az előadásból (fotó: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

A további szereplők közül ki kell emelni egy újabb típuskaraktert, a rezzenéstelen arcú inas komikus figuráját rendkívül szellemesen megformáló Gogolyák Györgyöt, aki még basszusát is mennydörgethette egy kicsit, az ifjú bárót és barátját megformáló Rácz Illést és Fátrai Jánost, valamint a Grófné karakterszerepében rejlő humort remekül megmutató Haris Nadint is. A Magyar Állami Operaház Zenekarát mindkét előadáson Erdélyi Dániel vezényelte, aki érzékeny muzikalitásról tett tanúbizonyságot. Kisebb szépséghibák ugyan itt-ott adódtak a zenekar játékában, de így is színvonalas interpretációban találkozhattunk a ritkán játszott művekkel. És természetesen elismerés illeti az Énekkar nem szólószerepben fellépő tagjait is, akik színesen és játékosan vettek részt az előadásban.

Három éve írtam utoljára az énekkari művészek előadásáról (Nino Rota A florentin kalap című művéről). Akkor lelkesedésemnek adtam hangot a kiváló produkció kapcsán, és örömömet fejeztem ki, hogy egy nagyszerű énekest fedezhettünk fel. A mostani élmények feltűnően egybevágnak az akkoriakkal. Úgy tűnik, minden évben el kellene menni ezekre az estekre.

Fotók: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház