Fékezett habzás

Richard Strauss: A hallgatag asszony – Művészetek Palotája, 2013. október 10., 12. BÓKA GÁBOR kritikája

Richard Strauss
Richard Strauss

A Művészetek Palotájában nem ismernek lehetetlent: míg néhány villamosmegállóval északabbra évek óta üresen áll az amúgy is nehezen felépült CET, addig a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem alkalmilag ismét operaszínpaddá avanzsált pódiumán pár pillanat alatt benépesült a gigantikus bálnatetem, mely a Kocsis Zoltán nevével fémjelzett Richard Strauss-operasorozat legutóbbi darabjának díszletéül szolgált. Itt kezd kibontakozni az amúgy erőteljesen Donizetti Don Pasqualéjára hajazó cselekmény. Vagyis komédia a javából, eszement színrevitelben? Az eddigiek alapján akár erre is számíthatnánk, ám a valóság az, hogy – szemben a műfaji előkép bármely gyenge előadásán is tapasztalható általános derültséggel – A hallgatag asszony első magyar produkciója nem indította be a rekeszizmokat, a nézőtéren mindkét előadáson igen ritkán hallatszott némi diszkrét kacaj. Kérdés, hogy ez vajon a mű sajátosságaiból fakad, avagy a produkció hiányosságainak tudható-e be?

Ami az első lehetőséget illeti: noha Kocsis Zoltán minden megnyilatkozásában igyekezett A hallgatag asszony zenei és dramaturgiai értékeit a lehető legmagasabb polcra helyezni, a kritikus szkepticizmusa két megtekintés után sem szűnt meg teljesen. Félreértés ne essék: minden, a darabbal kapcsolatos kifogás a nagy mestereknek kijáró elismerés és tisztelet mellett értendő – de így sem hallgathatjuk el, hogy Stefan Zweig librettója minden irodalmi értéke mellett sem mentes a terjengősségtől. Olcsó fogás volna a Don Pasquale tömörségét kijátszani A hallgatag asszony terjedelmével szemben; s persze nem csak olcsó, de helytelen is – míg Donizetti operája, ha szellemében már nem is az opera buffa vegytiszta, XVIII. századi példája, de a cselekmény vázlatában mégis hűen őrzi az eredeti műfaji körvonalakat, addig Strauss szokásához híven egész művészetfilozófiáját bele kívánta sűríteni művébe – így egészült ki az alaptörténet a kései Straussnál szinte elmaradhatatlan „színház a színházban” vonulattal. Mondhatjuk persze, hogy A rózsalovag Hofmannsthal-féle szövege sem kevésbé „lihegi túl” az alapjában véve egyszerű szerelmi történetet – csakhogy egy fontos körülmény mégis megkülönbözteti a két művet: a zene ihletettségének foka.

Kocsis Zoltán (fotó: Felvégi Andrea)
Kocsis Zoltán (fotó: Felvégi Andrea)

Strauss természetesen egy körömfeketényivel sem lett rosszabb zeneszerző a két opera között eltelt bő két évtized alatt, sőt készséggel elhiszem avatott fülű szakemberek véleményét, mely szerint mesterségbeli tudása még csiszolódott is. Ám zenedramaturgiai szempontból a későbbi mű semmiképp sem mérkőzhet A rózsalovaggal, de még a néhány évvel korábbi Arabellával is csak bajosan: míg a korábbi darabokban a szerzők odafigyeltek rá, hogy a megállíthatatlanul áradó párbeszédek közepette időről időre legyenek fennsíkok, amikor a cselekmény folyása ellenére is a zenéé a főszerep (legyen elég A rózsalovagból a tábornagyné óramonológjára, az ezüstrózsa átnyújtására, Ochs keringőjére vagy a zárótercettre utalnunk), addig A hallgatag asszonyban a darab bő három órás terjedelméhez képest alig találunk ilyen pillanatokat. Ez bizony sokat ront a nézők-hallgatók komfortérzetén: A hallgatag asszony közben mindvégig úgy érezzük, hogy a tudós Strauss elnyomja a lírikus Strausst – talán ez okozza, hogy a szerzőpáros amúgy sem olaszosan harsány, hanem nagyon is szofisztikált humorán még annyira sem tudunk nevetni, mint az imént hivatkozott komédián.

Rúni Brattaberg
Rúni Brattaberg

Mit tehet ilyenkor a rendező? Két lehetséges út áll előtte: vagy felvállalja a darab sajátos jellegét, és egy az egyben rendezi meg, vállalva ezzel annak kockázatát, hogy a közönség – nem mindenkinek lévén affinitása e nagyon is áttételes humorhoz – kevésnek érzi majd, amit lát; vagy pedig teljes őrületet állít színpadra, minden poénlehetőséget a sokszorosára nagyítva. Anger Ferenc mintha nem tudta volna eldönteni, melyik útra lépjen: Temesi Mária tűzrőlpattant házvezetőnőjének felvonásról felvonásra új háztartási géppel való felruházása, a komédiások kezében lévő Oscar-szobrok, az álruhát jelképező bajuszok, no és Szendrényi Éva már említett bálnadíszlete egyaránt a kipörgetés, elszédülés irányába terelnék az előadás folyamát – ha a megoldatlanságok időről időre le nem rántanák azt a földre. Merthogy hiába mutat jól a bálna, ha az este folyamán nincs egyetlen olyan pillanat sem, amikor több lenne dekorációnál, és valódi játéktérré tudna válni; hiába humoros elsőre, hogy a házvezetőnő keze beszorul a kenyérpirítóba, ha ugyanez még kétszer, más konyhai eszközökkel nem tud megnevettetni – és a példákat még sorolhatnánk. Ezen túl a színre állítás az „egy az egyben” elvet követi – ami ellen elvben semmi kifogásunk nem lehetne, ha mindez nem keveredne olykor ötleteléssel, ezáltal stílustörést okozva, másrészt a rendezői aprómunka – elnézést a tautológiáért – aprólékosabb lenne. Összességében a produkció színpadi részében nincsenek kínosan problematikus pontok, az összkép szakmai hozzáértésről tanúskodik (s ezt 2013 Magyarországán sajnos újra és újra hangsúlyozni kell egy operaelőadással kapcsolatban) – csak éppen a hűha-élménnyel marad adósunk: amolyan fékezett habzású vígopera-előadást eredményez.

Nem így a zenei megvalósítás, amely lényegében tökéletes. Kiváló a szereposztás, melynek középpontjában ezúttal két egyenrangú szerepformálás állt. A voltaképpeni főszerepet, Sir Morosust alakító Rúni Brattaberg kapcsán elsősorban a tartalmas, zengő basszushang marad meg emlékezetünkben; az általa teremtett figura talán kevésbé volt morózus, mint neve alapján elvárnánk, több volt benne a kedély, a szeretetreméltóság – de éppen ez által lopta be magát a szívünkbe. Íride Martínez Amintájánál fordított a képlet: itt a színpadi karakter fedte tökéletesen előzetes elképzeléseinket, a hangmatériát kevésbé találtuk jellegzetesnek – igaz, a szólamformálásra nem lehetett panaszunk. Dietrich Henschel Schneiderbart borbélya egyesítette magában az opera buffák dottore– és barbiere-figuráinak agyafúrtságát és lendületét a német operairodalom baritonszerepeinek eleganciájával: ez a szimbiózis nem csupán színpadi külsősekben, de a zenei megvalósításban is érvényesült. Bernhard Berchtold személyében kifogástalan technikával éneklő, gyönyörű hangú lírai tenort hallhattunk Henry Morosus szerepében. Temesi Mária már említett házvezetőnője kabinetalakítás; hasonlóképpen jól vizsgázott az operaénekeseket alakító operaénekesek kvintettje is – Pasztircsák Polina, Kálnay Zsófia, Geiger Lajos, Szüle Tamás és Cser Krisztián (elsősorban a válóper jelenetében) üdítő frissességgel komédiáztak, ugyanakkor mindegyiküknek jutott egy-egy olyan megszólalási lehetőség, melyben bizonyíthatták kiváló hangi képességeiket – s ezzel kivétel nélkül éltek is.

Kocsis Zoltán partitúraismeretének mélységét, betanításának alaposságát, vezénylésének szuggesztivitását, a zenei humor iránti fogékonyságát újfent és újfent dicsérni talán kevéssé izgalmas olvasmány, ám a kritikus nem tehet mást: a teljesítmény világszínvonala megköti a kezét. A Nemzeti Filharmonikusok játékát hallgatva csupán egyetlen kérdés merült fel bennem: milyen lehetne ez a már így is felsőfokú zenekari produkció, ha sorozat-előadásokon még tovább érlelődhetne? Volna-e még innen is tovább, feljebb? A kérdés egyelőre költői, de reméljük, nem most hallottuk tőlük utoljára A hallgatag asszonyt.