Stanisław Moniuszko: Halka – KONDOR KATA írása a Theater an der Wien december 29-i előadásáról
Szerencsések a bécsiek! – ez a sóhaj mostanában mintha gyakrabban hangzana el a Theater an der Wien, mintsem a Staatsoper műsorát böngészve. Aligha nevezhetjük alaptalannak a sóvárgást, ami az intézmény programja láttán foghat el valakit: Bécs második operaháza sem marad adós a nagy nevekkel, miközben páratlanul sokszínű repertoárjával ügyesen egyensúlyoz a némiképp elcsépelt művek és a mindössze pár embert érdeklő extremitások két véglete között.
Moniuszko Halka című operájáról alighanem azok is hallottak már, akik egyetlen hangot sem képesek felidézni belőle, habár a mai technikai lehetőségek közepette viszonylag egyszerű akár a teljes művet is meghallgatni, az OperaVision oldalán is elérhető belőle egy lengyel felvétel. A bécsi produkciót a Met-közvetítésekből jól ismert Mariusz Treliński rendezte, és a közreműködők között is többségben voltak honfitársai, az első érdekes kérdés tehát az előadással kapcsolatban az lehetett, vajon mit kezdenek a lengyelek saját kultúrájuknak egy ennyire emblematikus darabjával.
Maga a mű nagyjából követi a 19. századi operairodalom sablonjait: egyszerű történet, állóképszerű jelenetekkel, nagy kórustablókkal, áradó dallamokkal. A problematika alapvetően magánéleti természetű, habár a darabban megjelenő társadalmi ellentétek alapján szimbolikusan is értelmezhető: a nemes(ség) kihasználja és magára hagyja a paraszt(ság)ot. A dramaturgia gyenge pontja Halka karakterének helyenként talányos vagy ellentmondásos volta, ami a romantikus szélsőségek korában érthető, ma azonban nehéz pozitívnak beállítani egy józan észt és felelősségérzetet ennyire nélkülöző figurát. Ugyanakkor éppen ezekben a vonásokban rejlik a lehetőség, hogy egy alaposan átgondolt koncepció érdekessé tegye a címszereplő alakját, és a történetében mutatkozó fehér foltokat kitöltve egy merőben új nőtípust jeleníthessen meg az operában.
Mariusz Treliński rendezésében egy igen gyakran használt, az ő megközelítésében elcsépeltnek mégsem ható eszközzel jellemzi azt a környezetet, amelyben Halka és a két férfi főszereplő felbukkan. Az egyéniség nélküli aranyifjak – az eredeti cselekmény nemesei – és az általuk uralt közeg, az opera helyszínét képező hotel fekete-fehér színekben jelenik meg. Az előadás egész ideje alatt bármilyen egyéb szín kizárólag a címszereplő testéhez köthető – a testéhez, tehát még a számára otthonosabb közeget nyújtó, a benti mesterséges és ízléstelen világgal szembenálló természet, néhány nyírfatörzs is fekete-fehér. Halka kilóg ebből az értelem és érték nélküli közegből, kirobbanó és uralhatatlan szexualitásán keresztül, aminek megéléséhez már csak pozíciójából adódóan sincs joga, a többi szobalány teste legfeljebb a gazdagok játékszereként funkcionálhat.
Nem ő az egyetlen, aki szűknek érzi a meglévő kereteket: a produkció tulajdonképpeni főszereplője, a minden reggel az ágya mellett, másnaposan ébredő Janusz is kiutat keresne, ezért is vonzza ellenállhatatlanul Halka zabolátlan szenvedélye. Ő maga azonban nem válik társadalmilag kirekesztetté, miközben nem találja a helyét a saját világában, gyenge ahhoz, hogy kitörjön belőle, így Anyegin-féle sodródó figura lesz belőle, aki pont tehetetlensége miatt gyakorol pusztító hatást a környezetére, jelen esetben kedvesére és gyermekére. A rendezés nagyon szépen aknázza ki a természetes-mesterséges ellentétét a két szereplő számára mutatkozó végkifejletben: míg Halka a fák között, a földbe temeti gyermekét, maga pedig a zubogó vízfüggönyben tűnik el, Janusz egy ugyanolyan fekete fólia alatt látja meg holttestét (a nyitány alatti előrevetítés során), mint amiből az eljegyzési vacsora visszataszító csokra készült, és ami a halott csecsemő testét is fedte.
A bariton főszerepet a nálunk is jól ismert Tomasz Konieczny formálta meg, így nem meglepő, hogy a rendezés fő pillérét ezúttal is az ő kivételes színészi képességei képezték. Megbízható, bár nem különösebben szép, kissé karcos hangja inkább csak kielégítő teljesítményhez lett volna elegendő, ám az a hitelesség, azok a finom árnyalatok, amelyekkel az énekes megformálta Janusz vergődését, útkeresését, önsorsrontó viselkedését, ahogyan kitörni próbál felszínes világából, miközben önmagát rántja bele folyton vissza, mindez kivételesen magával ragadó élménnyé tette a produkcióját.
A Halka szerepét alakító Corinne Winters igen jelentős hanganyaggal rendelkezik, szopránja az átütő erejű fortéknál is megőrizte szépségét. Ezt a helyenként impozáns teljesítményt két vokális probléma árnyékolta be: egyrészt (különösen a magas) tartott hangoknál jelentkező pontatlan intonáció, másrészt a kissé töredezett dallamvezetés. Mindezek következtében az énekesnőt inkább csak a megfelelő, mintsem a kimagasló jelzővel illetném, ugyanakkor színészi játéka is a mérleg pozitív serpenyőjébe került: vadsága, kontrollálhatatlansága és rebbenékeny érzékenysége érdekes karaktert festett.
Egyértelműen a vokalitás volt viszont a Jonteket éneklő Piotr Beczała produkciójának legerősebb oldala, már csak azért is, mert a figuráról a rendező kissé megfeledkezni látszott, a parasztfiú (itt szintén szállodai alkalmazott) inkább csak kötelező kellék volt a másik két főszereplő drámájában. Ám a tenorista színre lépésekor rögtön kiderült, hogy az est legragyogóbb énekteljesítményéhez van szerencsénk, ami messze felülmúlja (az egyébként nem rossz) partnerekét is. Beczała dallamformálásának kompaktsága, hangjának kifejezésgazdagsága, árnyalatai olyan erények, amelyek mellett még attól is eltekinthettünk, hogy neki is akadt néhány nem túl szép tartott hangja – érzékeny zeneiségével ez a produkció így is kimagasló művészi élményt okozott.
A kisebb szerepeket további szláv anyanyelvű művészek énekelték, akik összességében tisztességgel helytálltak, további kiemelkedő közreműködőt azonban nem tudunk említeni. A Stolnikot megformáló Alekszej Tyihomirov kemény és erős basszushanggal rendelkezik, amelynek azonban a mélyebb tartománya kissé fakóbb. Natalia Kawałek énekelte Zofiát; időnként öblösített, így nem mindig teljesen egységes hangon (bár a hibátlan „plázacica”-alakításért elismerés jár neki). Dziembaként Lukas Jakobski nem volt bántóan rossz, de hangja sokszor üresen, testetlenül szólt, és erőltetettnek hatott.
Az előadás abszolút gyenge pontját Łukasz Borowicz vezénylése és csak részben ennek következtében az Osztrák Rádió Szimfonikus Zenekarának játéka jelentette. A zenekarnak elsősorban a hangszeres szólók kidolgozatlanságát lehetett felróni, a nyitány alatt nem a jó értelemben volt borzongató a fafúvós szólók esetlensége, a karmester pedig kevéssé precízen igyekezett az együtteseket egyben tartani, így az előadás jó részét beárnyékolták azok a kis pontatlanságok, amelyek elveszik a ritmus kifejezőerejét, és így sokat ártanak a zenei minőségnek. Szépen énekelt viszont az Arnold Schoenberg Chor, tagjaik a kis szólókban is jól teljesítettek.
Ismét bebizonyosodott, hogy nem csupán azért érdemes Bécsig utazni, hogy itthon ritkán vagy egyáltalán nem játszott operákat láthassunk: a Theater an der Wien Halka-előadása, bár nem volt makulátlan, jelentős művészi értékeket vonultatott fel. A kiváló énekesek mellett elsősorban Mariusz Treliński gondolatébresztő rendezését kell kiemelni, a rendező ezúttal is bizonyította, hogy az emblematikus darabokat is lehet alkotó módon értelmezni, és hogy a legegyszerűbb vagy akár elhasználtnak vélt eszközöket is képes a rá jellemző mély pszichológiai elemzés és lételméleti szimbolika szolgálatába állítani.
Fotók: Monika Rittershaus / Theater an der Wien