Fejnélküli produkció

Richard Strauss: Salome – a Magyar Állami Operaház produkciója a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. BÓKA GÁBOR kritikája a június 24-i előadásról

Június közepén-végén, amikor bezárnak az ország operajátszó színházai, és kezdetét veszi a nyári fesztiválok és szabadtéri játékok sora, az amúgy sem meglepetéseiről híres magyar operaélet még egy fokkal kiszámíthatóbbá válik. Ez nem magyar sajátosság: az, hogy szabadtéri előadásra csak az operairodalom egy csekély hányada alkalmas, olyan adottság, amellyel így vagy úgy, de mindenhol meg kell küzdeni, ahol ilyesfajta előadásokat terveznek és szerveznek. Nem csupán szcenikai nehézségekről van szó (melyek önmagukban sem csekélyek, s érthető módon terelik a mindenkori döntnökök figyelmét az Aida és társai felé), de arról is, hogy a hatalmas befogadóképességű szabadtéri színpadok nézőterét bizony meg is kell tölteni az előadásra szánt darabbal – ha tehát valaki újítani szándékozik a jól megszokott szabadtéri repertoáron, bizony azt csak gondos előkészítés és tervezés útján érdemes megtennie.

Salome: Sera Gösch (fotó: Budapesti Nyári Fesztivál)

A Salome margitszigeti előadása után úgy tűnik, az ilyesfajta előzetes gondolkodás ezúttal elmaradt, pontosabban vakvágányra ment. Amikor azt látjuk, hogy egy olyan rendezést adaptálnak a Margitszigeti Szabadtéri Színpad az elmúlt években jelentősen megújult, de egy kőszínházhoz képest még mindig erősen korlátozott lehetőségekkel bíró játékterére, amit ott gyakorlatilag lehetetlen előadni, felmerül a kérdés: miért? Előzetesen senki nem volt tisztában azzal, hogy Csikós Attila monumentális díszlete egészen egyszerűen nem fér el a Margitszigeten? Vagy azzal, hogy a darabban központi jelentőségű ciszternát nem lehet az eredeti rendezői és díszlettervezői elképzelés szerint megoldani, mivel a szigeten nincs süllyesztő – egyszerűen „nincs hová lemenni”?

Nem hitelrontás-e minden alkotóval szemben egy, meglehet, mára elfáradt, de mégis magas esztétikai nívót képviselő előadást ilyen módon színre állítani?

Persze aki nyomon követte a produkció adatlapjának dinamikus váltakozását az elmúlt egy év során, észrevehette, hogy nem csupán a címszereplő személye változott meg (nagy sajtópolémiát váltva ki), de a rendezőé is: Szikora János immár huszonkilenc éves színpadra állítása helyett új produkciót mutattak volna be – aztán valamikor, valahogy, valamiért ez is szép csendben elfelejtődött. Nem tartozik a kritika tárgyához az okok feltárása, a jelenséggel azonban tisztában kell lennünk: kívülről nézve bizonytalan hátterű döntések eredményeképp új produkció helyett egy igen régit láthatott a nagyérdemű, ráadásul azt is kompromisszumokkal, félmegoldásokkal tele, melyek megkérdőjelezik az egész előadás létjogosultságát.

Jochanaan: Szemerédy Károly (fotó: Budapesti Nyári Fesztivál)

Mert az imént még csak a legalapvetőbb bukfenceket említettük meg – a felsorolást sajnos hosszasan folytathatjuk. Hogyan került például a színpad hátterébe a teljesen funkciótlan, ráadásul az egész előadás világításdramaturgiáját megsemmisítő sivatagi felvételeket sugárzó ledfal? Miért hadonászik Salome Narraboth kardjával, és a testőr – minden előzmény és következmény nélkül – miért a Salome kezében tartott kardba rohan bele? A darab fontos pillanata, hogy Salome erotikus fellángolásában észre sem veszi Narraboth tökéletesen értelmetlen öngyilkosságát – ezt megdöbbentő közönnyel fejezi ki a zene is. Miért kellett most mintegy mártírt csinálni Narrabothból?

Hogyan került színpadra Jochanaan megcsonkított teste is lefejezése után, és miért kell Saloménak megrugdosnia?

Hát nem világos, hogy Salome nem kínozni akarta Jochanaant, hanem fellobbanó vágyát akarja beteljesíteni – s eközben senki és semmi nem foglalkoztatja, még Jochanaan korábban körülrajongott teste sem?

A felsorolt problémák az sejtetik, hogy az alkotóknak és/vagy az előadás gondozóinak hirtelen kellett megoldást találniuk a helyszín alkalmatlanságából fakadó nehézségekre, s a rendezés feltupírozásával óhajtották elfedni ezeket – nem túl sok sikerrel. Akárhogy is, kár érte: Szikora János rendezése még a legutóbbi kőszínházi előadásokon is sokkal jobb benyomást keltett, mint most, romjaiban – a romokból már nem lehetett várat építeni.

Heródiás és Heródes: Komlósi Ildikó és Gerhard Siegel (fotó: Budapesti Nyári Fesztivál)

Sera Gösch minden elismerést megérdemel, amiért (nyilatkozataiból sejthetően) rendkívüli gyorsasággal megtanulta a szerepet, s ezzel megmentette az előadást. Más kérdés, hogy vajon volt-e értelme azt így megmenteni – mert a rendezés és a szcenika felsorolt anomáliáin túlmenően sajnos azt sem hallgathatjuk el, hogy az igyekezet ellenére Sera Gösch nem bizonyult méltó címszereplőnek, s hogy

könnyed szubrett-hangján a szerelem és a halál misztikuma felé a perverzitásig fokozódó kíváncsisággal forduló hercegnő helyett csak puffancskodó tizenéves csitrit volt képes megjeleníteni.

Meglehet, hogy ez Salome karakterének korszerű olvasata, de akkor ahhoz illeszkedő rendezés is dukálna – itt a megközelítésmódok köszönőviszonyban sem voltak egymással, s az énekesnő produkciójának hiányossága alkalmatlanságként lepleződött le, amiért azonban csak részben terheli őt a felelősség.

Salome és Jochanaan: Sera Gösch és Szemerédy Károly (fotó: Budapesti Nyári Fesztivál)

A szereposztás további tagjai azonban jó vagy kitűnő teljesítményt nyújtottak. Gerhard Siegel Heródese esettanulmány-számba menően aprólékos és hiteles, s a minuciózusan kidolgozott színészi játék mellett a vokális megformálás sem ismeri az e szerepben oly gyakran hallott hozzávetőlegességet – ezúttal minden kottafej élt és jelentősége volt. Komlósi Ildikó zsigerből hozta Heródiás szerepét, a részletezés helyett egyetlen hatalmas – olykor önironikusba, már-már nevetségesbe forduló – indulatra építve alakítását. A két eltérő szerepformálás egyben a két ember végzetes össze nem illésére is éles fényt vetett. Szemerédy Károly Jochanaanja elsősorban a magvas bariton mind érettebb színével, a vokális kultúra mind elmélyültebb voltával keltett figyelmet, no meg azzal, hogy a próféta ezúttal valóban egészen fiatal ember benyomását keltette – nagy kár, hogy a kelleténél sokkal ápoltabbnak, mi több: jólfésültebbnek hatott a sivatagban remeteként élő, majd ciszternában fogva tartott Keresztelő. Balczó Péter észrevehetővé tette Narraboth sokszor elsikkadó szerepét: nemcsak pontosan, de kifejezően énekelt.

Remek volt az öt zsidó kvintettje: az intonációsan és ritmikailag egyaránt rendkívül kényes részlet ezúttal a tökéleteshez közelítő interpretációban hangzott fel

Horváth István, Kiss Péter, Megyesi Zoltán, Boncsér Gergely és Szüle Tamás jóvoltából – ám ennél is fontosabbnak tartom hangsúlyozni, hogy mind az öt szereplőnek volt egyéni arculata, önálló karaktere, úgy hangban, mint színpadi személyiségben. A további kisebb szereplők alakítói közül kiemelést érdemel Dobák Attila mint Első nazarénus, aki az eddigi szerepeitől oly eltérő karakterű énekelnivalót a korrektnél jóval magasabb színvonalon hozta.

Jelenet az előadásból (fotó: Budapesti Nyári Fesztivál)

A Magyar Állami Operaház Zenekarának teljesítményét alig-alig lehet megítélni: a hangszórókból csak annyi jutott el hozzánk, mintha háború előtti bakelitlemezt vagy egy sávhatárolt VHS-kazettát hallgatnánk – mindössze annyit regisztrálhattunk, hogy problémamentes keretet biztosítottak az előadás lefolyásának, amiben Kocsár Balázs korrekt módon működött közre amolyan közlekedési rendőrként. Ez a körülmény arra látszik utalni, hogy a Salome nemcsak témája és feldolgozásmódja, de dramaturgiája miatt sem ideális szabadtéri darab – az óriászenekar ellenére alapvetően kamaraműről van szó, mely a lehető legkisebb színpadi térben és a legjobb akusztikai körülmények között érvényesül igazán. Csak remélhetjük, hogy láthatjuk még így is a Salomét Budapesten – megfelelő címszereplővel.

Fotók: Budapesti Nyári Fesztivál