Ez a sok szépség mind mire való?

2012. október 31.

…avagy gondolatok a szegedi Armel Operafesztivál és egy William Mayer-opera kapcsán. BÓKA GÁBOR írása

Mary: Miksch Adrienn (fotó: Armel Operaverseny és Fesztivál)

Több oka is lehet annak, ha a kritikus arra kényszerül, hogy felmentse magát egy előadás értékelése alól. Ideális esetben a produkció olyan esztétikai minőséget képvisel, ami szükségtelenné tesz mindenfajta elemzést, amihez csak csendes főhajtással, a zsenialitásnak kijáró tiszteletadással lehet viszonyulni. Az ellenkező véglet, ha a létrejött előadás minden művészi értéket nélkülöz, és még csak a szakmaiság minimumát sem tükrözi: az elemzés ilyenkor is felesleges, sőt egyenesen lehetetlen. Ám mi a helyzet, ha amit látunk és hallunk, szakmailag kifogástalan, de mégis tökéletesen céltalan és értelmetlen? Mi a helyes viszonyulás: leszedni a keresztvizet amúgy kvalitásos művészek lelkiismeretes munkájáról, amit egy nemlétező opera előadásába feccöltek, vagy ízekre szedni magát a művet – melyet állítólag gondos kezek választottak ki előadásra? S ha írunk: első nekifutásból, mondhatni dühkitörésszerűen vessük papírra érzéseinket (mely nagy eséllyel vezet az átlagosnál több szubjektivitáshoz, neadjien igazságtalansághoz), avagy várjuk meg, míg leülepszik az élmény, kockáztatva, hogy semmi sem marad belőle, amit fel tudnánk idézni?
(No persze a zsibbasztó unalmon és a heveny nyakfájással párosult szenvedésen kívül.) Jelen írásom tehát korántsem a Haláleset a családban – nevezzük nevén a gyermeket – című William Mayer opera előadásának kritikája: sokkal inkább szól az Armel Operaverseny és Fesztivál műsorpolitikájának általános problémáiról, melyeket a kezdetektől, vagyis 2008-tól igyekszünk szóvá tenni, de amelyek mára oly kritikussá váltak, hogy a szememben az egész rendezvénysorozat létjogosultságát látszanak kétségbe vonni.

A sok névváltozáson átesett „Armel” több célkitűzéssel indult útnak 2008-ban: fiatal énekes tehetségek felkutatása nem kizárólag énekverseny formájában, hanem tejes színházi operaprodukció létrehozása segítségével; az ún. partneroperaházak közötti folyamatos rendezőcsere (magyar rendezők exportálása, külföldiek importálása); s végül a kész produkciókat bemutató szegedi fesztivál által a város és Magyarország operaéletének felpezsdítése. A kitűzött célok az elmúlt évek során különböző mértékben teljesültek. Hogy énekesek tekintetben nem jegyezhettünk fel nagy áttörést, az nyilván nem elsősorban a verseny hibája, a zsűri a kínálatból válogatott (bár olykor érdemes lett volna megfontolni bizonyos díjak visszatartását, ha egyszerűen nem mutatkozott rá méltó teljesítmény). Tegyük hozzá: a versenyen induló és a végső befutók között jelen lévő hazai művészek nagy száma egyfelől szívderítő – másrészt a verseny bizonyos fokú provincialitásáról is tanúskodik. Az első évben diadalmaskodó Adam Diegelen kívül, akinek a nevével azóta nagy nyugati operaházak plakátjain is találkozhatunk (ha nem is vezető szerepekben), jelentős áttörést egy külföldi énekes karrierjében sem hozott a szegedi megmérettetés – azt viszont, hogy Miksch Adrienn, Nyári Zoltán vagy éppen Haja Zsolt kiemelkedő tehetség, anélkül is tudtuk, hogy Alagna- vagy Mayer-operákra fecsérelték volna energiáikat.

A dada: Judith Skinner (fotó: Armel Operaverseny és Fesztivál)

Ami a rendezőket illeti, itt nem a felfedezés, pusztán a hazai közönséggel való megismertetés volt a cél – ám akárhogy is kutatok emlékeim között, Silviu Purcărete Tüzes angyal-produkcióját kivéve egyetlen külföldi rendező munkáját sem tudom felidézni, amely az üzembiztos szakmaiságon túl élményt is jelentett volna. Elvitathatatlan érdeme viszont a fesztiválnak, hogy felfedezhettünk szunnyadó operarendező-tehetségeket a hazai kínálatból: Balázs Zoltán Vámpírja, Bagó Bertalan Martinů- és Ravel-egyfelvonásosai, illetve a fesztiválon 2008 óta egyedüliként folyamatosan jelen lévő Alföldi Róbert rendezései rendre felvetették a kérdést: vajon miért kell fesztiválon kívül, a hazai operai mindennapokban sokszor feladatukra teljesen alkalmatlan rendezők munkáit néznünk, miközben ilyen tartalékaink vannak? (Telihay Péter kiváló Britten-rendezése a rendező egyéb operai próbálkozásait ismerve inkább véletlen telitalálatnak tűnik.) Az Armel Operafesztivál ebben a tekintetben fontos tükröt tart az hazai operaélet – nevesítve: a Magyar Állami Operaház, a Művészetek Palotája és a vidéki operajátszó színházak (kivéve a Csokonai Színházat) – elé; más kérdés, hogy a kezdeti lendület mintha e tekintetben is lanyhulna, s Alföldi kivételével az elmúlt években nemigen találkoztunk számottevő magyar rendező nevével a fesztiválon közreműködők között.

Ralph: Joshua Jeremiah (fotó: Armel Operaverseny és Fesztivál)

Szeged operaéletének felpezsdítése kétségkívül végbement: hogy a Szegedi Nemzeti Színház által műsoron tartott korábbi évi három-négy darab helyett most – legalább egy hét időtartamára – még négy-öt darabot és előadást ismerhet meg a publikum, hasznos. Szimpatikus és a mai ókonzervatív irányvonal ismeretében feltétlenül üdvözlendő célkitűzés, hogy már az induláskor a (tágan értelmezett) kortárs operát állították a fesztivál középpontjába. Csak hát a kiválasztott művek…! Túl azon a szomorú tényen, hogy a versenyben részt vevő magyar színházak általában kivonják magukat a kortársiasság követelménye alól, s a repertoár alapműveivel neveznek a fesztiválra (kivételt a Csokonai Színház közhelyes David Alagna-operája, illetve zseniális Prokofjev-produkciója jelentett), a külföldi társulatok műválasztása is erőteljesen megkérdőjelezhető. Valóban ilyen mennyiségi és főleg minőségi fölényben lenne jelen az amerikai kortárs opera a XX-XXI. század termésében, mint azt mögöttünk álló öt év programja sugallja? S ha így is van: feltétlenül ennek az irányzatnak kell külön fesztivált szervezni Magyarországon – miközben kortárs magyar szerzők operáinak sora hever előadatlanul, vagy ismeretlen a magyar közönség számára, mivel eddig csak külföldön hangzottak el? De ha már ragaszkodunk az amerikai (s az ezt imitáló európai) irányvonalhoz: biztos, hogy a kiválasztott művek jelentik ezek közül a jéghegy csúcsát? Mert ha a Haláleset a családban – hogy most visszakanyarodjunk jelen írásunk apropójához – valóban jónak számít a maga stílusán belül, akkor úgy gondolom, az egész irányzattal baj van, és sürgősen el kellene felejteni minden további próbálkozást a hozzá hasonló művekkel kapcsolatban.

Jay: Philippe Brocard (fotó: Armel Operaverseny és Fesztivál)

Mint ahogy azt is el kellene felejteni, hogy ha már lehetőséget biztosítunk Alföldi Róbertnek az operarendezésre (hogy ezt az Armelen kívül más nem teszi meg idehaza, az korszakokon átívelő – mondjuk így – mulasztás), akkor azt csak nemlétező művek által gúzsba kötve hagyjuk neki. Alföldi tavalyi Rigoletto-rendezése elgondolkodtató, ám több ponton is megkérdőjelezhető, összességében érzésem szerint sikertelen kísérlet volt egy alapmű revitalizálására – csakhogy az alapanyag kikezdhetetlensége és a kísérlet mint tett önmagában értéket kölcsönzött az összességében nem túl felemelő produkciónak: megoldásain lehetett háborogni, de elfelejteni aligha lehet, amit láttunk. Most kísérletezés helyett tökéletesen érdektelen profizmust kaptunk egy tökéletesen érdektelen műhöz: ha tetszik, a rendezés e tekintetben egy az egyben képezi le a darabot, vagyis megvalósítja az operaszínpadokon ideális szimbiózist. Most kellene következnie a kritika azon részének, amikor eltöprengek azon, milyen logika szerint volt a darab egyik főszereplője, a kisgyerek hol bábu, hol élő fiúcska, meg más egyéb turpisságokon, azonban képtelen vagyok: hiába volt három hetem végiggondolni a látottakat, a már emlegetett zsibbadás még mindig akadálya a vélhetően fölösleges elemezgetésnek.

Igazságtalanságom a tetőfokára hág, amikor szó nélkül megyek el jó és kiváló énekesi teljesítmények mellett – utóbbi az ezúttal nem versenyszereplőként színre lépő Miksch Adrienné lenne, akiről, mint említettem volt, e nélkül is tudtuk, hogy kiváló énekesnő, s e tudásunk ha nem is mélyült el a sekélyes dramaturgiai és zenei közhelyekben való helytállása nyomán, de legalább nem is csorbult. A többiek – köztük a versenyszerepben domborító Philippe Brocard – megbízható ensemble-teljesítményt nyújtva énekeltek-táncoltak az amerikai Dél hangulatát megidéző, erőteljesen musicales ízű halálrevü végeláthatatlan három órája során.

Jelenet az előadásból (fotó: Armel Operaverseny és Fesztivál)

2008-ban még minden előadás kétszer volt látható az Armel Fesztiválon, és a Budapestről induló sajtóbusz általában tele volt. Az elmúlt években már csak egyszer láthatóak az előadások, s idén október 8-án mindössze ketten ültünk a sajtóbuszban – ebből mindössze én voltam kritikus. Ha fenti sirámaimat tekinthetjük is netán stílusokkal, irányzatokkal szembeni elfogult véleménynek (az előadást elárasztó díjeső erre látszik utalni), ez utóbbi megkérdőjelezhetetlen tény – és nem éppen biztató.

Fotók: Armel Operaverseny és Fesztivál

Hasonló bejegyzések