Évről évre

2015. július 20.

Richard Wagner: A nibelung gyűrűje – Művészetek Palotája, 2015. június 11-14. A Budapesti Wagner-napok előadásairól KONDOR KATA írását olvashatják

Waltraute és Brünnhilde: Waltraud Meier és Iréne Theorin (fotó: Kotschy Gábor / Művészetek Palotája)

Waltraute és Brünnhilde: Waltraud Meier és Iréne Theorin (fotó: Kotschy Gábor / Művészetek Palotája)

Joggal merülhet fel a kérdés, mi újat lehet még mondani egy olyan sokszor játszott és méltatott produkcióról, mint a Wagner-napok Ringje. A rendezésről már mindent megírtak, a közreműködők nagy része évente visszatér, és akárcsak a zenekarét, a kórusét és a karmesterét, az ő teljesítményüket is számtalanszor értékelték már. Természetesen nem állíthatjuk, hogy teljesen új alapokra helyeznénk a produkció megítélését, ennek az írásnak mégsem csupán annyi lesz a célja, hogy az újonnan beállt szereplőket véleményezze; arra is figyelmet fordítunk, mitől lesznek az előadások minden évben kicsit másmilyenek, milyen meglepetéseket képesek okozni akár a régi szereplők, vagy akár szerencsés együttállások, nagy találkozások.

Aki emlékszik valamelyik korábbi évből azokra a ritka alkalmakra, amikor Christian Franz a fiatal Siegfriedet énekelte, alighanem nagy várakozással tekintett az idei előadás elé. A kiváló énekest váratlan megfázása abban ugyan nem tudta meggátolni, hogy megformálja a szerepet, ám sajnálatos módon kifejezésbeli eszközei jelentősen csorbát szenvedtek, így a művészetét leginkább csak az előestén, emblematikus szerepében mutathatta meg. Az utóbbi években Franz a Loge-karakter számos lehetséges értelmezését megmutatta, volt már érzéketlen és cinikus, máskor az isteneknél jóval együtt érzőbb; ezúttal a korábbi ügyes manipulátor helyett inkább szemlélődőként jelent meg, aki egy tudós szenvtelenségével vizsgálja, mire képesek mások a céljaik érdekében.

Hagen: Kurt Rydl (fotó: Kotschy Gábor / Művészetek Palotája)

Hagen: Kurt Rydl (fotó: Kotschy Gábor / Művészetek Palotája)

Új közreműködőként jelent meg A Rajna kincsében (és később a Siegfriedben is) az Alberichet alakító Martin Winkler. Sikere jól példázta, mennyire más elvárásokkal közelít a Wagner-napok közönsége az előadásokhoz, mint egy átlagos operaház nézői tennék. A művész ugyanis cseppet sem tetszetősen énekelt, hangja durva és kellemetlen színű, és a drámai hevületű pillanatokban sokszor még a korrekt szólamformálás is áldozatul esett az érzelmi telítettségének, ám így is sikerült olyan hiteles és átütő erejű alakítást nyújtania, ami feledtette a hibákat.

Az előadás másik új szereplőjéről, a Frickaként színre lépő Birgit Remmertről kevésbé jókat lehet elmondani. Az énekesnő nem csupán kissé éles és kevéssé tetszetős hanggal rendelkezik, de szerepformálása is egysíkú volt. Természetesen meg lehet jeleníteni az istennőt ennyire közhelyesen, hisztérikaként ábrázolva, ám ezzel a mű számos kérdésfeltevését tesszük komolytalanná, és Wotan alakja is veszít összetettségéből. Ennek a veszélye az előadásokon amúgy is fennállt, mert jó hangi kondíciója ellenére Egils Silins sem volt teljesen meggyőző; bár kevésbé mereven játszott, mint tavaly, Wotanja még mindig kiismerhetetlenül tartózkodó, és kevéssé lehet vele együtt érezni.

Nagyon kellemes meglepetést jelentett azonban egy másik új, és ezúttal hazai szereplő, az Erdát éneklő Fodor Bernadett. Több külföldön működő művész van, akit még nem ismerünk itthon eléggé, így nem csodálkozhatunk, ha akadnak még a közönségünknek újat mutató énekesek, ám az, hogy valaki szinte ismeretlenül ilyen érett produkcióval, a figurához különösen illő, sötét és telt hanggal örvendeztessen meg minket, ritkaságszámba megy. Egy, a Föld nagyságát és rejtett erejét megmutató, igazi Földanya szólalt meg mindkét estén, akinek színre lépése a tetralógia legragyogóbb pillanatai közé tartozott.

Sieglinde és Siegmund: Michaela Kaune és Stefan Vinke (fotó: Pályi Zsófia / Művészetek Palotája)

Sieglinde és Siegmund: Michaela Kaune és Stefan Vinke (fotó: Pályi Zsófia / Művészetek Palotája)

A walkürben idén is új tenorista mutatkozott be Stefan Vinke személyében. Siegmundkét több okból sem lehettünk elégedettek a produkciójával: a lírai részekben hangja kellemetlen színű, pianói nem elég kidolgozottak, és egész szerepformálásából hiányzik az az érzékenység és intellektus, amitől a Wagner-hősök emberivé és érdekessé válhatnak. A drámaibb részekben az énekes valamivel jobban teljesít, ám hamar elveszti erejét, lényegében az első felvonás zárójelenete is túl nagy kihívást jelentett neki. Az istenek alkonyában azonban meglepetést okozott Vinke: a gyarló, emberi Siegfried a jelek szerint közelebb áll alkatához, mint a hősies Siegmund, így az utolsó este hangilag is kedvezőbben teljesített.

Nem csak A walkür, de talán az egész tetralógia legragyogóbb alakítását nyújtotta ezúttal is Iréne Theorin. Az énekesnő nem csupán hatalmas hangja, átütő erejű magasságai és lenyűgöző teherbírása miatt ideális Brünnhilde, de egészen mélyen érti és érzi a szerepet. Különösen nagyszerű volt Az istenek alkonya első felvonásában Waltraud Meierrel való egymásra találásuk, a két nagyság között csak úgy szikrázott a levegő, és a gyakran túl terjengősnek tűnő Waltraute-jelenet ezúttal a Wagner-napok kivételes pillanatainak egyikévé vált. De kiemelhetnénk a zárójelenetet is: egy többórás mű végén egészen lágy pianók megszólaltatása már pusztán énektechnikai szempontból is elismerésre méltó, ám itt a megbékélés, a megbocsátás pillanatait tette egészen bensőségessé.

Loge: Christian Franz (fotó: Kotschy Gábor / Művészetek Palotája)

Loge: Christian Franz (fotó: Kotschy Gábor / Művészetek Palotája)

Idén nem lehetett panaszunk a Siegfried Brünnhildéjére sem: míg Petra Lang tavaly érzésem szerint túlságosan dívásan és mesterkélten viselkedett a szerepben, ezúttal sokkal hitelesebben jelenítette meg a fiatal nő ébredő szerelmét. Bár hangja testes és sötét, így kevéssé illenek hozzá a szinte már naivai érzelmek, színészi alakításával és valamilyen belülről fakadó derűvel mégis képes lényének lányosan ártatlan karaktert kölcsönözni. Nem tudom, hogyan változhat meg egy év alatt valakinek a produkciója ilyen gyökeresen (talán személyes okok, talán a jelenetbeli partner személyének változása is közrejátszhat), de az eredményt mindenképpen örömmel kell nyugtázni.

Néhány kisebb vagy közepes szerepben hazai művészek is hozzájárultak az előadások sikeréhez. Sok év után először hallhattunk új Erdei madarat a Siegfriedben, és Baráth Emőke szárnyaló hangjával és sudár termetével remekül beilleszkedett a produkcióba. Pasztircsák Polina Woglinde után Gutruneként is bemutatkozott, szép színű hangja remekül illett a fiatal lány simulékonyságához, partnereivel közös jelenetei pedig nagyszerű összhangról tanúskodtak. Wierdl Eszterről sosem gondoltam volna, hogy ilyen sok Wagner-szerep való neki, az operaházi alakítása után a kissé erőteljesebb hangot igénylő Harmadik nornaként sem okozott csalódást.

Brünnhilde és Wotan: Iréne Theorin és Egils Silins (fotó: Pályi Zsófia / Művészetek Palotája)

Brünnhilde és Wotan: Iréne Theorin és Egils Silins (fotó: Pályi Zsófia / Művészetek Palotája)

Óriási elismerés illeti a négy este további közreműködőit, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát, Énekkarát, a Budapesti Stúdió Kórust és természetesen Fischer Ádámot, amiért ilyen magas színvonalú produkcióval vezették végig a közönséget Wagner varázslatos világán. Ha egészen szigorúan kívánnánk értékelni őket, akkor is legfeljebb néhány kisebb hibát róhatnánk fel, miközben a mérleg másik oldalára a kiérlelt és a mű mélyebb rétegeibe is betekintést engedő interpretáció kerülne.

Sokadszorra tekinthettük meg a Wagner-napok előadásait, Ringből is jó párat láttunk már. Mégis, az egész produkció olyan szilárd alapokon nyugszik, a zenekar, a karmester, a visszatérő énekesek, a hazai előadók olyan garanciát jelentenek a színvonalra és az évről évre való megújulásra, hogy a legnagyobb biztonsággal megyünk el minden újabb évben a Művészetek Palotájába.

Fotók: Pályi Zsófia, Kotschy Gábor / Művészetek Palotája

Hasonló bejegyzések