Giuseppe Verdi: Attila – félig szcenírozott előadás a Művészetek Palotájában, 2013. április 28. MONA DÁNIEL kritikája
A Sanghaji Nagyszínház és a Művészetek Palotája közös produkciója; olasz karmester vezényel kolozsvári zenekart; olasz, bolgár, venezuelai, katalán, kínai és magyar énekművészek alakítanak hun és római szereplőket. Verdi – itthon kuriózumnak számító – Attila című operájáról van szó. Kell-e még magyaráznom írásom címét?
2013. április 28-án megszületett a kínai és a magyar intézmény közötti hároméves együttműködési megállapodás első „gyümölcse”. A koprodukcióban készült Attilát elsőként nálunk mutatták be, a kínai közönség novemberben láthatja. Koprodukció… Kicsit erősnek éreztem e szót, mikor beleolvastam a kísérőfüzetbe. Az alkotói team magyar részének feladata volt a zenei előkészítés, a látványtervek, a díszlet- és jelmeztervek munkálatai, míg a kínai fél vállalta a ruhák és a díszlet kivitelezését. Még ha nem is vagyok rosszindulatú, és nem kérdőjelezem meg az együttműködésben való részvétel egyenlőségét (hisz egy opera díszletének elkészítése nagyon is nélkülözhetetlen, komoly és fontos feladat), az mindenképp ironikus, hogy a díszletek Kínában maradtak. Vetítés és néhány díszletelem segítségével egy félig szcenírozott előadást kaptunk, ahol a Sanghaji Nagyszínház Németh Anikó Manier által tervezett jelmezekkel képviseltette magát… Mivel a videografika Lóránt Demeter munkája, az énekesek kiválogatása és a rendezés Káel Csaba érdeme, a kínai varroda ruhái közül pedig egy sem szakadt el, az alábbiakban a kínai-magyar koprodukciónak csupán a hazai felét áll módomban megkritizálni.
A színpadkép végül jól sült el; a romos oszlopokra és boltívre emlékeztető elemek a vetítés segítségével számos lehetőséget rejtettek magukban. Rájuk lehetett vetíteni mohákat, futónövényeket, hogy az erdőben benőtt épületmaradványokat jelezzék, vagy harangot, amivel egészen más értelmet nyertek. A boltív kitűnően alkalmas volt a színre lépő, vagy az exit-áriákban a színről távozó szereplők számára; látványosan el lehetett tűnni mögötte, és hatásosan meg lehetett jelenni mögüle. Másik előnye, hogy – ha kevéssé is, de – operai színpadnyílás hatását keltette, csökkentette a jól megszokott Operaház és az elsősorban koncertekre tervezett Müpa színpada közti hatalmas eltérést.
A vetítést kezdetben szokatlannak találtam. Bár már nem fehér holló, még mindig nem mindennapi megoldás a díszlet ilyesféle kiegészítése/pótlása. A nyitány alá komponált giccses animáció volt a mélypont: Aquileia rombolását, fosztogatását, pusztulását jelképező, darabjaira robbanó antik épületek a napnyugta narancs és a vérvörös színe közötti háttér előtt; majd madarak békés csoportja, mely átrepül a semmivé lett város egén… Inkább bámultam volna a nem létező függönyt. Jót tett azonban a vetítésnek, hogy az opera hátralevő részében csak kísérnie kellett, nem pedig cselekvést kifejeznie. A végtelenített mozgású hátterek – bár szolidnak nem mondanám őket – szépek voltak, nem vonták el a figyelmet a színpadról.
Káel Csaba rendezése nemigen rejtett több meglepetést. Hagyományos, korhű előadás volt, leszámítva az V. századba keveredett ferenceseket. S még velük sem lett volna baj, ha más korszakokból is kapunk valamit, így azonban nem tudtam hova tenni őket. Az énekesek bejöttek, énekeltek és kimentek. Ez alapján mondhatnánk a rendező munkájára, hogy ingerszegény, de számomra a Művészetek Palotájában, egy félig szcenírozott előadáshoz kielégítő volt. Minden erőltetett plusz ötlettel csak ártott volna. Káel Csaba tehát inkább a művészek kezébe adta a siker kiváltásának lehetőségét.
Ők pedig meg is tettek minden tőlük telhetőt. Szerencsésnek bizonyult Pier Giorgio Morandi és a Kolozsvári Állami Magyar Opera Zenekarának együttműködése, megnyugtató összhangban muzsikáltak. A hajszálpontos vonóskari pizzicatók – melyeket szökőévente egyszer hallani – azt sugallták, ma este minden a helyén lesz. Ott is volt, de ehhez egyrészt egy kiváló együttes, másrészt egy minden értelemben profi dirigens kellett.
Ám hiába komplex műfaj az opera, mit sem ér egy hibátlan zenekar, egy rendezés, egy vetítés stb., ha az énekesek rosszak… De miért lennének rosszak?! Egy ilyen színes – nyilván nagy gonddal kiválasztott – nemzetközi szereplőgárda annak a jele, hogy pénzt és szervezést nem sajnálva, világszerte sikeres hangokat szerződtettek. Ha az énekesek teljesítményét összességében nem is nevezném kiemelkedőnek (a hibátlantól nem állt távol), egyes hangok egészen kiválóak, kimagaslóak voltak. Rögtön a címszerepet éneklő Giacomo Prestia… A felismerhetetlenségig sminkelt-parókázott basszista dinamikus, kifejező alakítást nyújtott, intenzív és határozott orgánummal. Tekintélyt parancsoló jelenség volt Leó pápa csekély, ám annál lényegesebb szerepében az est másik basszusa, Cser Krisztián is. Nem csoda, hogy ellentmondást nem tűrő, lehengerlő erejű hangja megfutamította a barbár hunt. Folytatva a férfi énekesek rangsorát, a római hadvezért, Eziót megformáló, bolgár születésű Vlagyimir Sztojanov érdemli a bronzérmet. A baráti könnyedségtől a diplomáciai távolságtartásig és a féltékenységgel vegyes hazaszeretetből fakadó dühkitörésig terjedő, igencsak összetett lélekkel bíró szerep embert próbáló feladat. A baritonista megkapóan, hihetően tolmácsolta, még ha hangja nem is hagyott bennem kitörölhetetlen nyomot.
Nem volt ekkora szerencsénk a tenorokkal. A kínai Wang Xin teljesítménye legjobb esetben is csak korrektnek mondható. Uldino szerepében gyengének és esetlennek bizonyult; a hangjából hiányzó hangerőt erőlködéssel pótolta. Aláírom, nem lehet könnyű Prestia mellett érvényesülni, mégis úgy éreztem, nem tudja megragadni a pillanatot. Huss, már tova is szállt egy jelenete, mikor épp kezdett volna ráhangolódni. Sokkal jobban megviselt azonban, hogy az Attila tenorfőszerepét éneklő José Bros az előadás végére elfáradt. Foresto szólama hatalmas koncentrációt és technikai felkészültséget igényel. A katalán tenorista színészi játékával semmi gond nem volt (kicsi, operai mércével még elfogadható modorosságát leszámítva). Hangja viszont már a kezdetekkor sem érte el a kellő fényességet. (S most nem lágyságra gondolok, hiszen a legkevésbé sem lírai szerepről van szó.) A darab vége felé pedig nem volt egyenrangú partnere az est primadonnájának, bizony egy-egy fals hang is kiszökött belőle.
Az említett primadonna szerepében a venezuelai Ana Lucrecia García mutatkozott be. Odabellája maximálisan megfelelt a szerep technikai, s az ovációból ítélve a közönség általános elvárásainak is. Magabiztos, lenyűgöző szopránja kiválóan illett a népe felszabadításáért és szerettei megbosszulásáért küzdő harcos asszony alakjához. Minden felesleges manírt nélkülöző hangja szívbemarkolóan éles, egyenes és őszinte volt. Ha Cser Krisztiánról elhittem, hogy megállíthatja Attilát, akkor a művésznőről elhiszem, hogy ő és csak ő képes megölni a hun vezért. Mint egyetlen női énekes, kategóriájának aranyát egyértelműen nyerte, de meg merem kockáztatni: egy összesített rangsor is Garciát hozná ki győztesként…
Fotók: Pető Zsuzsa / Művészetek Palotája
Retro: A Kolozsvári Állami Magyar Opera 1977-es Attila-előadása