És mindig is éjjel lesz már?

2011. szeptember 8.

Bolero / A kékszakállú herceg vára – „világpremier” a Magyar Állami Operaházban, 2011. szeptember 7. BÓKA GÁBOR írása

Eddigi kritikusi működésem során, ha lehetett, kerültem a „Nachtkritik”, a premier utáni reggelen nyomdafestéket (vagy képernyőt) látó recenzió műfaját. Kiegyensúlyozottságra törekedve úgy véltem: megfelelő időre van szükség, hogy az élmények leülepedjenek, s a pozitívumok dicsérete ne csapjon át kritikátlan hozsánnázásba, miként a negatívumok számba vétele se legyen egyoldalú. Most azonban megszegem elveimet: egy órával azután, hogy összecsapódott a függöny A kékszakállú herceg vára végén, úgy érzem, nincs okom az empátiára. Jöjjön hát az első felindulásból elkövetett írás – après moi le déluge.

Természetes, hogy a technika fejlődése a színházra, s ezen belül az operajátszásra is hatással van: elvben semmi kifogásom az ellen, hogy a 3D-s vetítési technika szóba került az Operaházban. Csakhogy a 3D, miként a festett vagy az épített díszletek, esetleg a hagyományos, kétdimenziós vetítések, eszközök a művészi cél megvalósítása érdekében, s nem céljai az előadásnak. Jelen produkcióról már az előkészítés fázisában is sejteni lehetett, hogy összekeveri az eszközt a céllal. „Világpremiert” hirdettek, holott úgy tudom, mind Bartók egyfelvonásosát, mind Ravel balettjét meglehetősen sok helyen játszották már a világban, egy új technikai eszköz alkalmazásakor pedig ez a megnevezés finoman szólva is túlzó. (A Kékszakállú világpremierje vitathatatlanul az Operaház hírnevét öregbíti – minek hozzáhazudni még egyet?) De tegyük túl magunkat ezen: lássuk, mit láthattunk a színpadon – illetve olykor a nézőtér felett lebegve? A Bolero alatt egy gigantikus méretű rózsát, na meg a Holdat csillagokkal körítve, melyek jótékonyan elvonták figyelmünket a színpadon zajló, az ingerküszöböt kevéssé megmozgató táncprodukcióról. Nem tudhatom, szándékos volt-e a figyelemelterelés, vagy véletlenül alakult így; mindenesetre a néző tekintete eleve a színpadnyílás közepe felé törekszik, s ha túlméretezett látványelemeket is vetítünk oda, nem kell csodálkozni, ha a közönségnek semmiféle benyomása nem marad a táncról – melynek bírálatától szakmai kompetencia híján eltekintenék. Nem tekinthetek el azonban attól, hogy kimondjam: a Magyar Állami Operaház Zenekarát még sosem hallottam olyan alacsony színvonalon játszani, mint ahogy ezúttal a Bolerót megszólaltatták. A hangszerszólókban egymást sűrűn követő gikszerek csak a jéghegy csúcsát jelezték: pontatlanságok garmadája, folyamatos lötyögés, a színezés teljes hiánya jellemezte a zenekari produkciót – s mindezzel egy, e látszólagos egyszerűsége ellenére végtelenül rafinált művet lecsupaszító, elszegényítő, katonaindulóként értelmező karmesteri koncepciót szolgáltak. A nehezen átvészelt első negyedóra után nem éppen hurráoptimizmussal tekintettünk a főfogás, a Bartók-opera előadása elé.

Jelenet a Boleróból (fotó: Vermes Tibor)

A Bolerót elrontani: bűn, ám A kékszakállú herceg várát ősbemutatójának színhelyén vakvágyányra vinni ennél is súlyosabb vétek. A Kékszakállú: nemzeti ügy – noha a közbeszédben nem viseli a Bánk bán által kisajátított „nemzeti opera” jelzőt, aligha lehet kétséges, hogy a vajmi kevés élvonalbeli remekművet felsorakoztató magyar operarepertoárban őt illeti az első hely esztétikai nívója okán. Ha csak hevenyészve végigtekintünk az ősbemutató óta az Operaházban színre került produkciókon – eddig tizenegy színre állítást élt meg a darab e színpadon –, láthatjuk, hogy a sokszor vitatható végeredmény ellenére szinte kivétel nélkül kvalitásos művészek próbálták színpadilag megfejteni a magát nem könnyen adó darabot. Az Operaház nem csak zenei vonatkozásában felelős Kékszakállú-előadásainak színvonaláért, de mint színháznak, és mint olyan színháznak, amely a világban egyedüliként tartja állandóan műsorán a darabot (máshol az alkalmi színre állítások mellett elsősorban koncertdarabként él Bartók operája), kutya kötelessége lenne e tekintetben is példát mutatnia a nagyvilág számára. Ehhez képest 2011-ben megtörténhetett, hogy az Operaház égisze alatt egy külsős cég olyan felújítást produkált, melyben a rendező ténykedése éppoly észrevehetetlen a színpadon, mint amennyire láthatatlan a neve az előadást hirdető plakátokon. Ha a Bolero esetében, nem lévén tánc-szakértők, csak feltételezhettük, hogy a technika eltereli a figyelmet a teljes művészi inkompetenciáról, úgy a Kékszakállú esetében ez már világosan látszik – mert azt, hogy Judit és Kékszakállú minden ötödik percben menetrendszerűen ölelkeznek és csókolóznak, vagy hogy Judit a darab elején látványosan megretten, amiért a férfi hátulról szólítja meg, mégsem lehet rendezésnek tekinteni. Amit látunk: koncertszerű előadás, háromdimenziós dekorációval. De legalább a dekoráció jó lenne! Ám a különböző videóinstallációk színvonala meg sem közelíti azt, amit ugyane műfajban Hartmut Schörghofer két évvel ezelőtti, keresztül-kasul szidalmazott, s valóban erősen megkérdőjelezhető produkciójában láthattunk. Az az előadás, noha kitűzött célját (a darab egymást kiegészítő, két olvasatának egymás utáni, izgalmas bemutatását) nem érte el, alapszinten le volt rendelkezve, látványvilága pedig olykori funkciótansága ellenére is igényességről tanúskodott. Most látunk várfalakat, oszlopokat, a kínzókamrában késeket, a fegyveresházban kardokat, a kertben virágokat. Az ötödik ajtó csenevész fénysugarait nézve nosztalgiával gondolhatunk azokra, akik háromdimenziós felhajtás nélkül is meg tudták oldani e jelenetet szcenikailag: Kovalik Balázsra, aki 2001-es rendezésében hatalmas reflektorokkal világíttatott a nézőtérre, és (igen!) Szinetár Miklósra, aki 2006-os produkciójában a falak megnyitásával tudta leképezni a zenei történést. Itt és most azonban a szó szerinti illusztrációk mellett csak közhelyek pufogtatására futja (a hetedik ajtó előtt, ki tudja, miért, jönnek a minden drámai helyzetben igen végzetesen ható fekete szárnyasok – hollók? denevérek? –, és háromdimenziósan repülnek el a fejünk fölött), no meg arra, hogy mély értelmű kapcsolatot vélelmezzünk a Bolero és a Kékszakállú bizonyos szereplői között – ám vessenek meg, nem sikerült megfejtenem, hogy miként kerültek a régi asszonyok a Ravel-balettbe, hogy onnan ruccanjanak át a hetedik ajtó mögé. És persze: láthatjuk, amint a kardok és az átlátszó oszlopok körbetáncolják hőseinket, ijedezhetünk a felénk meredező kések miatt, s örülhetünk, hogy kis híján ölünkbe pottyan a kincsesházból kirepült korona. Csak közben semmit sem tudunk meg arról, mi és miért történik meg a színpadon ágáló két ember között.

Judit és Kékszakállú: Komlósi Ildikó és Kovács István (fotó: Vermes Tibor)

S ezen a ponton térek át mondandóm legkínosabb részére. A 2009-es felújítás igazából az énekesek gyengeségén bukott meg; 2011-ben sokkal meggyőzőbb páros áll a színház rendelkezésére, olyan művészek, akik számtalan más produkcióban bizonyították már, hogy kiválóan alakítják szerepeiket. Most egyikük sem hozza a tőle elvárható maximumot. Kovács István számára erős rendezői jelenlét lenne szükséges, hogy rezignált, befelé forduló Kékszakállúja ne csak vokálisan, de színészileg is élni kezdjen; segítség nélkül csak azt nyugtázhattuk, hogy azokban a pillanatokban, amikor a túlvezérelt zenekar hagyta érvényesülni, a tőle megszokott kulturáltsággal, szólamát világosan értelmezve, meggyőzően énekelte a szerepet bársonyosan szép basszusán. Komlósi Ildikó meglepően bizonytalan volt Juditként: a többszöri pontatlan belépések mellett erről tanúskodott az is, hogy máskor szenvedélyes, de nem túlhajtott alakítása ezúttal sokszor lépte át a túlzások oly nehezen megvonható ízlésbeli határát. A hang minőségét mindazonáltal aligha érheti kifogás – hogy a zenekari hangtömeggel szemben olykor alulmaradt, nem az ő hibája.

Mert a hangerő bizony tombolt, jószerivel élvezhetetlenné téve Bartók végsőkig árnyalt muzsikáját. Ha volt tényező az elmúlt húsz év Kékszakállú-előadásaiban, mely egyenletesen magas színvonalat képviselt, úgy az a zenei vezetés volt. Kovács János négy betanítása (kettő Oberfrank Péterrel közösen), majd legutóbb Fischer Ádám vezénylése az élő bartóki hagyomány szép megnyilatkozásai voltak e nem mindig magától értetődően nemes tradíciókat őrző falak között. Mindez a múlté. Ha igazságosak akarunk lenni, el kell mondanunk, hogy a zenekari játék a Kékszakállúban jóval megbízhatóbb, mint a Boleróban, ez azonban senkit se tévesszen meg: mindössze annyit jelent, hogy a blattolás szintje helyett az első megközelítés szintjére léptünk át. Győriványi Ráth György vezényletével Bartók eget-földet megmozgató zenedrámája vastagon hangszerelt, minden rendezőelv nélkül összetákolt színházi kísérőzenének tűnik; a karmester, ahelyett, hogy evidenciaként tárná a hallgató elé a darab remekmű voltát, tevékenységével kétségbe vonja azt. Rajtunk áll, hogy elfogadjuk-e ezt az olvasatot.

Judit és Kékszakállú: Komlósi Ildikó és Kovács István (fotó: Vermes Tibor)

A kritikusnak nem feladata egy-egy produkció létrejöttének körülményeit vizsgálni. Nem érdekel, mennyibe került az adófizetők számára ez a produkció, művészi szempontból érdektelen, hogy volt-e benne „magyar pénz” avagy sem. Feladata viszont a kritikusnak, hogy állításait érvekkel támassza alá; hogy ne kijelentsen, hanem elemezzen. Felmentem magam e kötelesség alól: egyrészt Abody Béla bonmot-jára hivatkozva, miszerint esztétikailag értelmezni csak esztétikai jelenséget lehet; másrészt az analógia okán, mivel a produkció alkotói sem sokat fáradoztak műelemzéssel – legyenek hát egyenlők a feltételek. Bírálatnak álcázott impresszióim végén azonban nem hagyhatom említés nélkül, hogy az előadáson műsorfüzet helyett emléklapot osztogattak, mely tanúsítja, hogy jelen voltunk a világ első 3D-s operaelőadásán. Úgy hiszem azonban, e papírdarab másra is emlékeztetni fog minket: arra a lagymatag, alig néhány perces tapsra, mely a konkrét előadáson túl egy világszínvonalúnak álmodott színházvezetői koncepciót is minősített – és búcsúztatott, immáron harmadik alkalommal.

Fotók: Vermes Tibor (a képek a próbán készültek)

Hasonló bejegyzések