Érzelmesség és stilizált testiség

A Budapesti Fesztiválzenekar 2017. szeptember 21-i Don Giovanni-előadásáról MERÉNYI PÉTER írt kritikát

Még nem láttam annyira lenyűgöző Don Giovannit, mint Christopher Maltman. A brit baritonból áradt a gyönyörré fokozott érzelmi telítettség és erő, és ami sokkal meglepőbb, olykor az érzelmesség és a líraiság is. Nem játszotta el a macsót és sosem vált merevvé: minden vokális és színpadi gesztusát szenvedély hatotta át.

A Müpa és a Budapesti Fesztiválzenekar 2008 óta állítja színpadra Mozart operáit, a legtöbb produkciót Fischer Iván nemcsak karmesterként, hanem rendezőként is jegyzi. Először a három Da Ponte-operát adták elő – a Don Giovanni mellett a Cosìt és a Figarót –, így a magyar közönség már 2010-ben láthatta a most felújított előadást a Müpában. Az alapkoncepció nem változott, viszont – három szólista kivételével – új énekesek léptek színpadra.

Donna Elvira és Don Giovanni: Lucy Crowe és Christopher Maltman (fotó: Jane Hobson)

A kortárs operakultúrában a rendező és a karmester szerepe élesen elkülönül egymástól: míg a zenei előadói gyakorlat általában a – soha el nem érhető és meg sem ragadható – szerzői autentikusságra törekszik, addig a rendezői színház nem egyszer szélsőséges dekonstrukcióval él.

A hagyomány újrateremtésének és radikális átértelmezésének igénye – mindkettő jellemző a közelmúltra – néha feszültséget teremt: a zenei és a színpadi dramaturgia íve időnként zavaróan másfele tart.

Fischer erre érzett rá, így újító hozzáállással magára vállalta a rendező és a karmester szerepét is. Produkciói a maguk félig szcenírozott műfajában szinte mindig megállják a helyüket, azonban – a zseniális zenei megvalósítás mellett – mindig alkalmat adnak a rendezésen való enyhe fanyalgásra. Most is így volt. Végül is Fischer nem képzett rendező.

Matteo Peirone (Masetto) és Sylvia Schwartz (Zerlina) (fotó: Jane Hobson)

Maga a koncepció kiváló, ha a megvalósítás nem is mindig tökéletes: az üres színpadot fehérre-ezüstre festett ifjú színészek népesítik be, ők formálják meg saját testükkel a játékteret és a díszletet (erkély, szék, asztal stb.). Ahogy Fischer fogalmaz: Don Giovanni szemével látjuk a világot. Mindenhol testek vannak – hiszen a főhőst csak a szeretkezés érdekli –, valamint minden ember szoborszerű és elidegenített – hiszen a lovag kívül áll a társadalom erkölcsi rendjén.

Tárgyiasulnak és esztétizálódnak az emberi test formái: a rendezés vizuális világától mi sem áll távolabb, mint a szexualitás naturális ábrázolása.

A zseniálisan rendezett pillanatok mellett azonban lapos, unalmas és kidolgozatlan percekkel is szolgált az előadás. Mindenesetre a színészek alakította élő nőalbum (Regiszterária) vagy a testekből formált óriási asztal a vacsorajelenetben Fischer színpadi kreativitását dicséri.

A kormányzó és Don Giovanni: Kristinn Sigmundsson és Christopher Maltman (fotó: Jane Hobson)

A Fesztiválzenekar az opera korábbi, prágai változatát adta elő, és ezt a választást dramaturgiai szempontból szerencsésnek tartom. A legtöbb Don Giovanni-produkcióban a prágai és a bécsi műalakot összevonják, hogy minden zenét megmentsenek, azonban ez hosszúra nyújtja a játékidőt, és zavaróan hangsúlyossá teszi Don Ottavio nem éppen dinamikus és izgalmas alakját. Ez az előadás azonban így mindkét problémát kiküszöbölte.

Christopher Maltman kiemelkedő alakításáról már írtam, azonban külön hangsúlyoznám, hogy mennyire kifinomultan énekelt magas fekvésben is.

Akinek a Là ci darem la mano vagy a szerenád (Deh, vieni alla finestra) közben nem ernyedtek el az izmai, annak bizonyára kőből van a szíve.

A lenyűgöző főszereplő mellett meggyőző színészi alakítással és sokszínű énekes megszólalással lépett színpadra José Fardilha (Leporello). A stilizált drámaiság mellett lírai gesztusokkal is élt Lucy Crowe (Donna Elvira). A Don Ottaviót alakító Jeremy Ovenden régizene-specialistákra jellemző, az elmúlt évtizedekben barokkosnak nevezett énekideált követett, a koloratúrákat különös kidolgozottsággal szólaltatta meg. Laura Aikin (Donna Anna) és Sylvia Schwartz (Zerlina) hangképzésmódját helyenként merevnek éreztem. A Masettót alakító Matteo Peirone zavaróan túljátszotta karakterszerepét, Kristinn Sigmundsson hangi adottságai azonban teljes mértékben illettek a Kormányzó által képviselt ethoszhoz.

Donna Elvira: Lucy Crowe (fotó: Jane Hobson)

A Fesztiválzenekar a tőle megszokott pontossággal és letisztultsággal játszott, a színpadi zenészek kifejező játéka és jelenléte külön említést érdemel. A díszletet alkotó egyetemisták – a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés színház szakos hallgatói – azonban kórusként nem feltétlenül nyújtottak professzionális vokális teljesítményt.

2018-ban tízéves jubileumát ünnepli majd Fischer Iván operasorozata. Márciusban azonban nem újabb Mozart-művet, hanem Verdi Falstaffját állítják színpadra. Remélem, hasonlóan emlékezetes előadás vár majd ránk.

Fotók: Jane Hobson

Kritikánk a 2010-es bemutatóról