Érzelmek iskolája

2013. szeptember 17.

Giacomo Puccini: Tosca – Bécsi Állami Operaház, 2013. szeptember 8. ÁDÁM TÜNDE kritikája

Tosca: Angela Gheorghiu (fotó: Michael Pöhn)

Tosca: Angela Gheorghiu (fotó: Michael Pöhn)

Erős Tosca-sorozattal indította az évadot a Staatsoper, ámbár a szeptemberi programot böngészve tulajdonképpen egész hónapra szívesen kiköltöztünk volna – de ne legyünk telhetetlenek: ez az egy vasárnap este is hosszú időre feltöltött olyan élményekkel, amiért megérte állójegyért sorakozni és tömegben végigállni az előadást. Mivel mások is úgy érezték, kíváncsiak erre a „repertoár-Toscára”, és a telt házon felül is teltnek tűnt a nézőtér.

Na de mit is jelent egy repertoár-előadás Bécsben? Aki budapesti tapasztalatai alapján képzeli el, csalódni fog, és nagyon pozitívan. Ősrégi rendezés, a szó szoros értelmében, hiszen Margarethe Wallmann 1957-ben még Renata Tebaldival és Karajannal állította színre ezt a produkciót, mégsem fog rajta az idő. A díszlet impozáns maradt, és ami sokkal fontosabb: az egymás után, a világ minden tájáról érkező művészek kapnak egy szilárd keretet, melyet ki kell tölteniük saját hozzáadott értékkel. Hogy egy „hagyományos” Toscával lehet-e újat mondani? Nem kérdés, erre világos bizonyíték volt a 2012-es londoni előadás, ahogyan ez a bécsi produkció is.

Cavaradossi: Marcelo Álvarez (fotó: Michael Pöhn)

Cavaradossi: Marcelo Álvarez (fotó: Michael Pöhn)

Nem először láttam – mondhatnám, de az egyik oldalpáholy leghátsó csücskéből kukucskálva látott első bécsi Toscám vajon kimeríti-e a „láttam” fogalmát? Aligha, legfeljebb a színpad bal felének feléről voltak benyomásaim, így például a múlt héten olyan díszletelemekkel szembesültem, melyekről nem is sejtettem, hogy részei a látványnak. Ám egy momentum mélyen bevésődött már az évekkel ezelőtti előadásból is: ahogyan Scarpia (akkor Lado Ataneli) az ablaknál állva, Toscának háttal hallgatja a Vissi d’artét, minden porcikájával azt sugározva, mennyire hidegen hagyja őt a nő kínlódása. Mellbevágó élmény volt akkor is, most is, csak most szerencsém volt látni közben a másik oldalon Toscát is, így vált teljessé a kép – szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt. Mert Angela Gheorghiu Toscája egészen egyedi, új színeket mutatott, de az egész alakítás illeszkedett egy koncepcióba, melynek része volt Scarpia (és az ő viselkedése), valamint az őt játszó Željko Lučić vokális és színészi megformálása – és ha még nem unják az átkötéseket, hozzáteszem, hogy mindehhez szervesen illeszkedett a karmester, Marco Armiliato koncepciója.

Utóbbi régi ismerősünk, de élőben csak most találkozhattunk vele, és közvetítésben hallgatni egy karmestert alig több, mint nem hallgatni, hiszen ott a hangmérnökökön múlik, hogy mit hallunk és hogyan; és mivel az opera akusztikus műfaj, mégiscsak első kézből, akarom mondani: „első fülből” lehet pontosabban tájékozódni, mintsem hangszóróból.

Scarpia: Željko Lučić (fotó: Michael Pöhn)

Scarpia: Željko Lučić (fotó: Michael Pöhn)

Éppen ezért jelentett hihetetlen élményt a karmesteri és zenekari produkció is (mert még annyi minden!) ezen az estén. Armiliato energikus, lendületes karmester, ezt eddig is tudtuk-láttuk, de örömteli tényként regisztrálhattuk, hogy ez az energia és lendület nem harsogásban kulminálódik, amire egyébként Puccini műve oly gyakran csábítja a dirigenseket. A zenekar úgy szólt, hogy soha egy pillanatra sem kényszerítette egyik szólistát sem kiabálásra, nem nyomta el őket, így aztán Puccini muzsikája részletszépségeiben is érvényesült, csakúgy, mint az énekhangok változatossága: az éteri pianók és a pontosan odatett csúcshangok között is széles skálán mozognak művészeink, pontosan eltalálva az éppen szükséges hangerőt és hangszínt.

Egyenként is sorolhatnám, de mindhárom főszereplőnek egyaránt dicséretére válik az artikuláció, az énekelt szöveghez passzoló hangszín kikeverése, tulajdonképpen mindaz, ami miatt érdemes operát hallgatni vagy énekelni: az értelmező előadásmód, amihez a szép hang kevés, csak akkor ér valamit, ha használni is tudják. És mint utaltam rá: minden mindennel összefügg, így a karmesternek nem kevés része van abban, hogy a szólisták élni tudnak ezzel az eszközzel, és olyan színnel és erővel szólaltatnak meg minden hangot, amilyennel akarnak és szükségét érzik, nem kényszeríti őket egy feleslegesen harsogó zenekar. És – például a Te Deumban – nem gátolja az aktuális Scarpiát egy színpadilag lehetetlen kivitelezés, hogy üvöltve kelljen küzdenie egy színpad mögül ki- és túlhangosított, dobozhangon szóló énekkarral (azt hiszem, a párhuzamot nem kell bővebben kifejtenem), hiszen a színpadon el lehet helyezni a jelenet szereplőit úgy is, hogy saját hangjukon szóljanak, erősítve, és nem rontva a jelenet értékét.

Tosca: Angela Gheorghiu (fotó: Michael Pöhn)

Tosca: Angela Gheorghiu (fotó: Michael Pöhn)

Željko Lučićnál maradva: részint ebben foglalhatjuk össze Scarpiája értékeit, részint pedig abban, hogy a színészi megformálás is mentes a túlzásoktól: nem dühöngő vadállat, hanem olyan figura, aki a játszott úriember-szerepéből csak néhány hangsúlyos pillanatban tör ki, illeszkedve természetesen Tosca törékeny, de mégis erős, ámde nagyon emberi alakjához. Lučić hangszínének szépsége is pompásan érvényesül, miközben hangütései sokfélék, színekben gazdagok – ilyenkor szinte sajnáljuk, hogy két felvonás után el kell búcsúznunk tőle.

Marcelo Álvarezről sem keveset írtam már, de mindig felvételek: lemezek vagy közvetítések alapján. Vártam tehát az élő találkozást, és ez az élmény sok szempontból új alapokra helyezte a róla korábban gondoltakat. Az mindig világos volt, hogy hangszínének szépsége és énektudásának kikezdhetetlensége nem véletlenül tartják őt a nemzetközi élvonalban már hosszú idő óta (ha az 1994-es évet tekintjük pályakezdésnek, hamarosan a második ikszet is behúzhatja az énekes). Önmagában a tény, hogy a hang megőrizte puhaságát, hajlékonyságát és fényét, hatalmas eredmény a sztárokat felkapó és néhány éven belül eltemető jelenkori operaéletünkben. Amiben újdonságot hoz ez az előadás, hogy finomítanom kell a korábban megfogalmazott, színpadi jelenlétével kapcsolatos kritikáimat. Igen, Álvarez vélhetően soha nem fog egészen leszokni karjainak nyújtogatásáról (rendező legyen a talpán, akinek ezt maradéktalanul sikerül lenyesegetni róla), ugyanakkor értő rendezésben nagyon is képes a perfekt vokális produkciót élményszerű színészi játékkal ötvözni. Cavaradossi-alakításában a hangképzés, a mimika és a gesztusok tökéletes egységben vannak, és ez aprólékosan végiggondolt, okos szerepértelmezést feltételez. A szerepkezdő Recondita armonia elhangzása után érezhető némi megkönnyebbülés és feloldódás, amely a harmadik felvonásra odáig vezet, hogy az O dolci mani kezdetű jelenetsor talán soha senkitől (még tőle magától sem) hallott szépséggel szólal meg, és ahogyan a Tosca iránt érzett szerelem/szenvedély, valamint a haláltól való félelem, és a nő hiábavaló reménykedését leplezni kívánó sorok végül a Parlami ancora come dianzi parlavi, e così dolce il suon della tua voce! fájdalmas kitörésében egyesülnek – nos, ezt tanítani kellene – feltéve, hogy tanítható volna. De aligha az.

Tosca és Cavaradossi: Angela Gheorghiu és Marcelo Álvarez (fotó: Michael Pöhn)

Tosca és Cavaradossi: Angela Gheorghiu és Marcelo Álvarez (fotó: Michael Pöhn)

Tosca dívasága csupán színpadi dívaság, ám amikor magánemberként jelenik meg, akkor esendő és kiszolgáltatott. Ezt a kettősséget ötvözi Angela Gheorghiu fantasztikusan. Megcsodáltuk alakítását a londoni Toscában is, ám most másik előadásban, más partnerekkel másféle hangsúlyokat kapott a szerep, és talán még erősebb hatást gyakorolt ránk élőben. Csak néhány fontos pillanatot emelnék ki: az első Scarpiával közös jelenetben minden színpadiasságtól mentes féltékenységi rohamot látunk tőle, nagyon visszafogott, tulajdonképpen csak befelé szenvedő nőt jelenít meg, ettől sokkal átérezhetőbbé, hitelesebbé válik a fájdalma, hiszen őszinte. Az ugyancsak Scarpiával játszott második felvonásban is emlékezetes pillanatokat kapunk: a Farnese-palotába érkező Tosca magára erőltetett, látszólagos könnyedsége egyetlen pillanat alatt foszlik semmivé a rendőrfőnök kínzásokat részletező szavai után, hogy aztán hamarosan láthassuk a pillanatot, amikor ráébred, hogy mit akar tőle a férfi. Fentebb említettem már Tosca imájának a szokásostól eltérő beállítását, melynek életem egyik leghatásosabb előadását köszönhetem, ugyanis a háttal álló, ablakon kifelé bámuló Scarpia feleslegessé teszi, hogy a Toscát alakító énekesnőt látványos pózban fekve-térdelve helyezzük el, ahogy legtöbbször; itt erre nemcsak szükség nincsen, hanem egyenesen értelmetlen is volna.

Tosca: Angela Gheorghiu (fotó: Michael Pöhn)

Tosca: Angela Gheorghiu (fotó: Michael Pöhn)

Scarpiát nem érdekli a nő szenvedése, se könyörgése, akinek utolsó esélye (ő így hiszi), hogy valamiképp maga felé fordíthatja a férfit, aki megkönyörül rajta. Így az ária közben Tosca feláll, sétál és minden operai manír nélkül úgy viselkedik, mint valaki, aki a másikra hatást szeretne gyakorolni. Így is énekel: végletekig letisztult, sallangmentes, őszinte fájdalommal teli hangon szólal meg a sláger, de úgy, hogy abban a pillanatban senki sem gondol rá slágerként. Már csak apróság, de a részletekből áll össze a csoda: imádtam, hogy nem kezdi el fokozni a hangerőt, mikor a halott kedvesét keltegeti, és a nagy kitörést arra a pillanatra tartogatja, amikor ráébred a valóságra – sokkal hatásosabbnak érzem így.

Sajnos a bécsi honlap kevéssé informatív a mellékszereplők tekintetében, a helyszínen pedig nem jegyeztem fel idejekorán a közreműködőket, és mire elhagytuk az épületet, a plakátok már a másnapi előadást hirdették. Így aztán nem tudom nevesíteni a kisebb szerepekben korrekt, de nem emlékezetes teljesítményt nyújtó művészeket, ám azt a részletekre való odafigyelés jegyében még feljegyezném, hogy a rendezés nem kizárólag a főszereplőkre koncentrál, és nem is csak rájuk nézve kötelező. Itt a börtönőr dolga nem csupán annyi, hogy elveszi a gyűrűt a tenoristától, és papírt ad neki cserébe – a műveletet megelőzi egy némajátékkal megjelenített alkufolyamat, mely közben a vélhetően alulfizetett büntetés-végrehajtási alkalmazott figyelemmel van a fentebb őrködő társára, és inti a festőt, hogy úgy adja át az ékszert, hogy a másik ne legyen ennek szemtanúja. Nem számoltam, hányféle Toscát láttam már, de ezt a jelenetet így kidolgozva bizonyosan nem sokszor.

Miközben ezeket a sorokat írom, véget ér a négy előadásból álló sorozat utolsó Toscája is. Alighanem mindenki sejti, miféle gondolatok fogalmazódtak meg bennem ezzel kapcsolatban. Hangosan még kimondani sem merem.

Fotók: Wiener Staatsoper / Michael Pöhn


Giacomo Puccini: Tosca – Wiener Staatsoper, 8. September 2013

Die Staatsoper begann die Spielzeit mit einer starken Tosca-Serie – wir wären sogar am liebsten für den ganzen Monat nach Wien gezogen, stellten wir beim Durchstöbern des Monatsprogramms fest. Was genau bedeutet ein Repertoire-Tosca in Wien? Wer sich das aufgrund Budapester Erfahrungen vorstellt, wird sehr angenehm überrascht. Margarethe Wallmanns Regie aus dem Jahre 1957 ist ein zeitloser fester Rahmen,  den Künstler aus der ganzen Welt mit ihren individuellen Werten ausfüllen können – wie auch dieses Mal. Marco Armiliato dirigiert schwungvoll, ohne dabei schallend zu werden: Unter seinem Stab entfaltet sich die Schönheit von Puccinis Musik bis ins kleinste Detail. Eine grosse Rolle spielt auch, dass Armiliato den genauen Artikulationauch, dass erden: Unter seinem Stab entfaltet sich die Schönheit von Puccinis Musik bis ins kleinste Det und deutender Spielweise der Sänger Raum gibt. Der Scarpia von Željko Lučić ist kein tobendes Scheusal; er bricht aus seiner gespielten Gentlemanrolle nur in manchen betonten Momenten aus; die Schönheit seiner Klangfarbe kommt grossartig zur Geltung, währenddessen sind seine Töne vielseitig und facettenreich. Die vokale Leistung von Marcelo Álvarez war nicht einfach perfekt: Was er in der letzten Szenenfolge zeigte, sollte man unterrichten – dazu kommt seine überdachte Rollendeutung.  Angela Gheorghiu führt die Dualität ihrer Rolle fantastisch vor: Tosca ist nur auf der Bühne eine Diva, privat hingegen  fehlbar und wehrlos. Aus ihrer vollkommen neuen, individuellen Vorstellung sollte man noch hervorheben, dass sie die Lautstärke nicht steigert, als sie ihren toten Geliebten zu wecken versucht. Nein, den grossen Ausbruch hebt sie für den Moment auf, als sie die Wahrheit begreift – ich finde das viel wirkungsvoller.

Tünde Ádám (übersetzt von Bianka Schönbächler-Újlaki)

Hasonló bejegyzések