Értelem és Érzelem

2013. augusztus 28.

Giuseppe Verdi: Don Carlos – internetes közvetítés a Salzburgi Ünnepi Játékokról, 2013. augusztus 16. ÁDÁM TÜNDE kritikája

Posa és Carlos: Thomas Hampson és Jonas Kaufmann (fotó: Monika Rittershaus)

Posa és Carlos: Thomas Hampson és Jonas Kaufmann (fotó: Monika Rittershaus)

Kényeztet minket a nemzetközi operaélet és persze a különböző online felületek, ahol a fotelból élvezhetjük a legnevesebb házak premier-előadásait. A jót könnyű megszokni, így aztán egyre többen írják be naptárjukba, mikor kell a képernyő elé szegeződni. Most ráadásul nem is kevés időre kellett, hiszen a Don Carlos öt felvonásos, és a tavaly, Münchenben játszottnál is bővebb előadása wagneri méreteket öltött: fél hattól fél tizenegyig, két szünettel adatott. De minden perce megérte.

A címszerepben Jonas Kaufmann már-már unalmasan jó, ha szabad ilyen szentségtörő módon fogalmazni. Rajongótábora és ellendrukkerei egyre növekvő létszámban várják újabb előadásait, hogy vérmérsékletük szerint imádják vagy utálják. Hovatovább a körülötte tapasztalható cirkusz már hasonló a korábban José Cura körül gerjesztett indulatokhoz – akkor is irigykedő (férfi) kritikusok hozakodtak elő a magyarázattal, miszerint csak a szemükkel ítélő háziasszonyok csináltak sztárt egy arra érdemtelen tenorból, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy ha kizárólag a külső megítélés számítana, Pavarottinak egy szál rajongója sem lett volna soha, miközben tudjuk: nem így volt. Ezzel tulajdonképpen ki is merítettük a Cura és Kaufmann között lévő minden hasonlóságot, mert míg az előbbi meglehetősen hullámzó teljesítménnyel volt (van?) jelen a nemzetközi operaéletben, és olykor elég szabadon értelmezte a kottát, mindez igen távol áll az „új sztártenortól”.

Irreális lenne feltételezni, hogy Kaufmann sikerében nincs szerepe annak, hogy nem „régi vágású”, korpulens termetű és karjával kalimpáló énekes, ugyanakkor ha nem nyújtana (az elérhető felvételek és közvetítések alapján) egyenletesen kiemelkedő vokális teljesítményt, vajmi keveset érhetne el a megjelenésével, vagy leginkább a kifutón kellene próbálkoznia.

Erzsébet és Carlos: Anja Harteros és Jonas Kaufmann (fotó: Monika Rittershaus)

Erzsébet és Carlos: Anja Harteros és Jonas Kaufmann (fotó: Monika Rittershaus)

Jómagam két meghatározó felvételre emlékszem, amelyek után igazán értékelni kezdtem Jonas Kaufmann művészetét: az egyik a párizsi Werther-közvetítés, melyben olyan zenei megoldásokat kaptunk tőle, hogy – jól emlékszem – itthon, a fotelban ülve és a monitort bámulva alig hittem, hogy ilyen van, ilyesmi létezik, hogy valaki tökéletesen énekel, elképzelése van a karakterről, és így el is tudja játszani azt… A másik a londoni Don Carlos volt. Ékes cáfolata minden olyan állításnak, amely kizárólag az énekes külsejének tulajdonítja a sikerét, ugyanis itt, egy rádióközvetítésben, és egy olyan darabban, amelyet nem tenor-operának szoktak tartani, mégis főszereplőként vitte a hátán az előadást, nem volt hozzá más eszköze, csak a hangja; és a hallgatónak is csak két füle volt, amit meggyőzhetett, de maradéktalanul sikerült. Kaufmann itt is képes volt pusztán a hangjával olyan kifejezően énekelni, hogy se a színpad, se a felirat ne hiányozzon senkinek, miközben számára friss szerepről volt szó, nem gyakorolta évek óta. A többség számára azonban a müncheni Don Carlosból vált ismertté a Carlos-produkciója, itt már az öt felvonásos verzióban, és azzal az Anja Harterosszal, akivel a mostani előadásban is láttuk. (No meg a müncheni Trubadúrban és Lohengrinben…)

Ha már ennyit dicsértem, különösen fog hangozni, hogy már egy kicsit unom. Gyakorlatilag mindent és mindenhol ő énekel, és nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy ha a néző soknak érzi, akkor ez az énekesnek nagyon sok lehet. Félő, hogy a felkapottságból elhasználtságba vált át, ha nem fékez egy kicsit a tempón. Persze, ez legyen az énekes dolga, a néző meg örüljön, ha jó produkciókat lát, és az utóbbi időben erre nem lehetett panaszunk.

Sorolhatnám részletesen, hol és mikor láttunk-hallottunk tőle olyasmit ebben a Carlosban, amiért érdemes a műfajjal foglalkozni, hogy a zárókettős most talán a müncheninél is fantasztikusabbra sikerült, és hogy végre a Posa–Carlos-kapcsolatrendszer is a helyére került. De ez a gondolat már átvezet a következőhöz: hogy voltaképpen most nem is Kaufmann miatt örültem nagyon ennek a közvetítésnek.

Posa és Fülöp király: Thomas Hampson és Matti Salminen (fotó: Monika Rittershaus)

Posa és Fülöp király: Thomas Hampson és Matti Salminen (fotó: Monika Rittershaus)

Thomas Hampson zseniális Posa. Nem tudom, hogy csinálja, de ezt úgy éri el, hogy közben a szerep nem egyértelműen az ő hangjára íródott, nem is énekli fényesen, se szép hangon, helyenként meg egyenesen rosszul szól, de közben ő A Posa márki. Ha előzetesen kellett volna baritont választani a darabba, egész biztosan nem Hampsont jelölöm meg, ám cseppet sem bánom, hogy megismerhettem az alakítását. Végre olyasmit látunk, amit ritkán: nem egy szerencsétlenül tébláboló bariton, aki ölelgeti ezt a tenort, meg aztán haldoklik a kezei közt, és valamit akar a flamandokkal, de csak homályosan sejtjük, hogy mit, és egyébként is minek kerül ő a darabba, azon kívül, hogy baritonslágerként halhat meg?

Ezek a kérdések most mind eltűntek, mert vagy a rendező, vagy Hampson, ideális esetben pedig ők ketten együtt, de kidolgozták a karaktert. Posa valóban az idősebb testvér Carlos mellett, olyan, aki ismeri a fiatal és szenvedélyes, meggondolatlan fiú minden hibáját és erényét, és képes mellette állni, olyan határozottsággal irányítani, hogy célhoz érjen, és nemcsak képes rá, hanem ő az egyetlen, aki képes erre. Nincs béna haldoklás, nincs téblábolás, nagyon erős, nagyon határozott karakter van csupán, aki Carlosszal és az apjával is megtalálja a hangot, valamint minden helyzetben a lehető legracionálisabb döntést hozza. (Hogy önként vállalni a halált mennyire racionális, most ne firtassuk, az operahősök világában ez teljesen normális, sőt. De például igen jó helyzetfelismerő készségre utal, amikor nem engedi Carlost Fülöppel megvívni, és közéjük áll, majd az ismert módon lefegyverzi, hogy a legrosszabbat elkerülje az adott pillanatban.)

Fülöp király és a főinkvizítor: Matti Salminen és Eric Halfvarson (fotó: Monika Rittershaus)

Fülöp király és a főinkvizítor: Matti Salminen és Eric Halfvarson (fotó: Monika Rittershaus)

A másik újdonság (a münchenihez képest), hogy amíg ott René Pape életkora alapján sem játszhatott nagyon öreg Fülöp királyt, addig most Matti Salminen alakja teljesen más dimenzióba helyezte nemcsak Fülöpöt, hanem a Harteros–Kaufmann-páros alakítását is. Hiába dolgoztak ők már együtt, most a más partner és más koncepció módosította játékukat. (Nem utolsósorban ezekért a különbségekért érdemes olyan sokszor megnézni ugyanazt a darabot: hogy is lehetne megunni, ha mindig újat és érdekeset találunk benne?) Salminen nem erőből alakítja Fülöpöt. Érzi – és jól érzi –, a karakter nem attól lesz királyi, ha végigbömböli a szerepet vagy éppen látványos gesztusokkal „királykodik”. Ő inkább joviális öregúr a jelenetek jó részében, hiszen szavának akkor is súlya van, ha nem mennydörögve adja elő. A király kérése is parancs ugyebár. Annál hatásosabb, amikor az egyébként békés és veszedelmesnek nem látszó férfi mégis elveszti önuralmát a szobakép Erzsébet-jelenetében. Vagy a fentebb említett majdnem-vívás: hiszen itt a szokottól eltérően Fülöp maga akarja megállítani a kardjával hadonászó Carlost, mikor a jelenlévők közül senki sem mozdul. Hogy vokálisan nem találta csúcsformában ez az előadás, azt a nagyáriában is hallottuk, de ugyan kit érdekel egy kihagyott csúcshang, ha egyébként nagyon okos, felépített frázisokat formál, és homogén alakítást nyújt?

Eric Halfvarsonnal játszott duettjében pedig két olyan ember találkozik, akik tudatában vannak saját hatalmuknak, de ezt nem mutatják kifelé minduntalan, így a néző átélheti azt az izgalmas kettősséget, hogy amit lát, két idős ember vitája, ám ami mögötte van, sokkal több ennél: erőpróbájuk tétje emberéletekben mérhető.

Jelenet az előadásból (fotó: Monika Rittershaus)

Jelenet az előadásból (fotó: Monika Rittershaus)

Peter Stein rendezésében vannak nagyon jó pillanatok, és vannak kevésbé sikerült ötletek. És vannak viccesek: Eboli és az udvarhölgyek éppenhogy kánkánt nem lejtenek daluk közben, és ez, valamint térdig felrántott szoknyájuk kevéssé illeszthető a spanyol etikettbe. Viszont erős képet kapunk a nyitójelenetben. Fontainebleau. A híres erdő, melyet a négy felvonásos verzióból jól ismerünk – de csak Erzsébet és Carlos elbeszéléseiből. És most végre láthatjuk. És nem látjuk: mindössze kidöntött fákat, törött ágakat, farakást és valami bizarr tűzrakó helyet kapunk helyette. Többféleképpen értelmezhetjük a díszletet, ha túllépünk azon a megközelítésen, hogy
1. miért nem szép?
2. miért olyan puritán? Biztos nem volt rá pénz… stb.

Don Carlos: Jonas Kaufmann (fotó: Monika Rittershaus)

Don Carlos: Jonas Kaufmann (fotó: Monika Rittershaus)

Lehet, hogy Peter Stein elkötelezett környezetvédő, és ezen a módon is tiltakozni kíván az esőerdők elpusztítása ellen? Előfordulhat, bár nem valószínű. Netán azt akarja mondani, hogy Erzsébet és Carlos rövid boldogsága annyira reménytelen, mint ez a letarolt erdő? Ez sem lehetetlen. És hajlok arra, hogy azt gondoljam, Salzburgban annak sem lett volna anyagi akadálya, hogy komplett erdőt telepítsenek a színpadra, vagy bármi egyebet, ami elvonja a figyelmet a két szerelmesről. Ám ebben a (nevezzük így) letisztult közegben – érzésem szerint – sokkal erősebben jelenik meg a köztük ébredő vonzalom (ld. még lobogó tűz), illetve a ragaszkodásuk, amikor mégis elválasztják őket. Végül pedig Carlos ott térdel magányosan a hóesésben – akinek ez a kép nem elég erős és nem fájdalmasan szép, talán jobban jár, ha nem is nézi tovább.

Erzsébet: Anja Harteros (fotó: Monika Rittershaus)

Erzsébet: Anja Harteros (fotó: Monika Rittershaus)

Anja Harteros is „régi” ismerősünk, de az ő Erzsébetje is változott, mi több, változik az előadás folyamán végig. Az első jelenet életvidám, majdhogynem kacér hercegnőjéből pillanatok alatt lesz szomorú, kemény, erős asszony, aki csak tűri, amit rámért a sors. Ugyanakkor Carlosszal közös pillanataiban mindig megjelenik egy villanásnyi időre a valaha boldog nő is, de ettől csak még reménytelenebb a kapcsolatuk. Nagyon fontos kiemelni, hogy ez a rendezés végre helyén kezeli a két szerelmes közti vonzalom érzéki oldalát is: nem gondolhatjuk, hogy két fiatal csupán plátói szerelmet érez, és beérnék egymás kezének aktív szorongatásával… Most meg is van köztük az a kémia, amitől végre értelmet nyer Erzsébet mondata a második felvonásbeli nagy duett után, miszerint az Ég segítette és óvta meg őket, miközben láttuk,hogy az Égnek ehhez a világon semmi köze nem volt: a nő, Erzsébet volt az, aki jelentős erőfeszítések árán, de végül is nemet mondott Carlosnak, és csupán ezért nem történt olyasmi, amitől Fülöp olyannyira rettegett.

Erzsébet és Don Carlos: Anja Harteros és Jonas Kaufmann (fotó: Monika Rittershaus)

Erzsébet és Don Carlos: Anja Harteros és Jonas Kaufmann (fotó: Monika Rittershaus)

Nem tudom, Harterost becsüli-e valódi értékén a nemzetközi operaélet, mindenesetre foglalkoztatják, és ő ezt egyenletesen meggyőző, vagy talán inkább egyre emelkedő színvonallal hálálja meg. Emlékszünk a közelmúltból a vak Leonóra-alakítására, melyet nagyon pontosan és hitelesen játszott, most pedig Erzsébet kevésbé statikus szerepében kész fejlődésregényt tesz elénk: ahogyan az első, fontainebleau-i kép önfeledt boldogsága, vidámsága vissza-visszatér a későbbiekben, de mindig csak egy pillanatra, éppen csak felidézve azt, nagyon aprólékosan kidolgozott, végiggondolt szerepformálást jelez, ugyanakkor hihetetlenül élővé teszi a királynét. Voltaképpen ugyanezt mondhatjuk a vokális megformálásról is, még a darab felépítéséből adódó nehézségek sem fognak ki az énekesnőn: hiába kerül az utolsó, most ráadásul ötödik felvonásba a szoprán-slágerária, a hangján nyoma sincs fáradtságnak, mi több, a zárókettősben minden korábbit felülmúl – természetesen partnerével együtt.

Eboli: Jekatyerina Szemencsuk (fotó: Monika Rittershaus)

Eboli: Jekatyerina Szemencsuk (fotó: Monika Rittershaus)

Eboli szerepében Jekatyerina Szemencsuk felvonásról felvonásra meggyőzőbbnek bizonyult: nemcsak magabiztosan hozta a kényes fekvésű szólamot, határozott karakter bontakozott ki a reménykedő, majd csalódott, bosszúra éhes, majd megbocsátást kereső hercegnő szerepében. A kibővített előadásban láthattunk egy jelenetet Erzsébettel és Ebolival, akiknek ruhacseréje a kerti találka előtt a szokottnál hihetőbbé teszi Carlos tévedését, hiszen Erzsébet ruhájában találja Ebolit.

Szintén a hosszabb változatnak köszönhetjük, hogy Tebaldo bővebb szerepében lehetünk büszkék a magyar közreműködőre Celeng Mária személyében.

V. Károly és Don Carlos: Robert Lloyd és Jonas Kaufmann (fotó: Monika Rittershaus)

V. Károly és Don Carlos: Robert Lloyd és Jonas Kaufmann (fotó: Monika Rittershaus)

No de adós maradtam a címmel: hogy kerül ide Jane Austen kissé végletes regénycíme? A rendezői koncepció egyik alapvetésének érzem a Carlos és Posa közötti kapcsolatot, és ennek végletessége hasonlít a megidézett fogalompárhoz – érzésem szerint – nem véletlenül. Nem kétséges, hogy a párosból Posa volna az Értelem és Carlos az Érzelem, de ahogyan a neves regényben, itt sem fekete-fehér képlettel állunk szemben; mégis, a szándékosan nagyon erősre, határozottra formált Posa, és az épp ellenkezőleg: elveszett, szenvedélyes Carlos éppen így, együtt érik el a kívánt hatást. A történet folyamán megismerjük Posa pillanatnyi fellángolásait (pl. Fülöppel, majd Ebolival szemben), melyeket a ráció mindig felülír, lecsillapít; ahogyan Posa kezeli Carlos kitöréseit is, aki viszont a végére jut el odáig a jellemfejlődésben, hogy önmaga is tud érett és felelős döntést hozni – ekkor már Erzsébet jelenlétében is. Ez a páros így jó, ahogy van: Kaufmann még a müncheninél is sérülékenyebb, elveszettebb trónörököse mellé éppen Hampson karakán, erős Posája kellett – no és persze a többi, hasonlóan jól kidolgozott figura. Boldogabb tájakon ezt nevezik rendezésnek, és nem a szép díszleteket.

Antonio Pappano zenekarát (Bécsi Filharmonikusok) nehéz a közvetítésből megítélni; kifogásunkat, az olykor túltengő cintányért a szerencsétlenül elhelyezett mikrofon is okozhatta, az ilyen esetleges hibákat az előbb-utóbb minden bizonnyal megjelenő DVD-n orvosolják majd. Hasonlóképpen kell tenniük a néhol rosszul hallható kórustablókkal (a Bécsi Állami Opera Énekkarának előadásában): élőben biztosan másképp szól, nekünk a fotelból meg kell elégednünk ezzel. Soha rosszabb kompromisszumot.

Fotók: Monika Rittershaus / Salzburgi Ünnepi Játékok

Hasonló bejegyzések