A Hungaroton évfordulós Erkel-lemezéről. BÓKA GÁBOR lemezkritikája
Egy hete nagy lelkesedéssel számoltam be a Pannon Classic muzeális Erkel-felvételeket csokorba gyűjtő dupla albumáról: az anyagokat művészileg izgalmasnak, a szerkesztést pedig kifejezetten igényesnek ítélhettem. A Hungaroton CD-je mintegy kiegészíti a másik gyűjteményt: míg az a háború előtti korszak 78-as fordulatszámú lemezeiből válogatott, a Hungaroton-lemez a háború utáni korszak termését öleli fel – s a korszak-meghatározással máris eljutottunk a kiadvány szerkesztői előtt álló legsúlyosabb problémához: vajon mit kell reprezentálnia a mindössze egy korongot magában foglaló ünnepi kiadványnak?
Teljességre nyilván nem törekedhet: mivel e korszakban már készültek teljes felvételek is (ha Erkel esetében nem is beszélhetünk befogadhatatlan mennyiségről), az összeállítás szükségképpen válogatás. Fontos szerkesztői döntés, hogy teljes felvételek részleteit is felhasználja-e, vagy kizárólag áriabejátszásokra és egyéb önálló részletek összefűzésére vállalkozik. Itt az előbbi történt, s ezt nem minden szempontból helyeselhetjük: az eleve szűkre szabott játékidő jelentős részét olyan felvételek foglalják el, amelyek más Hungaroton-kiadványokon is hallhatók – így Ferencsik János Bánk bán– és Kovács János Hunyadi László-felvételei (melyeknek érékelésétől éppen sokszor elemzett voltuk miatt most eltekintünk). De ha ide számítjuk Komor Vilmos teljes Hunyadiját és Bánkját is, melyek CD-n csak részben, LP-n azonban teljes terjedelmükben hozzáférhetők, azt mondhatjuk: a 76 percnek nagyjából a felében szólnak olyan felvételek, melyek valóban ritkaságok, eddig nehezen, csak utánajárással voltak hozzáférhetők. A következő döntést részben a rendelkezésre álló anyag is befolyásolhatta: a művek vagy az előadók tekintetében törekedjenek maximális változatosságra a szerkesztők? A művek tekintetében nehéz lehetett az életmű elhallgatásának közismert és szomorú ténye miatt eltérni a megszokottól – annál nagyobb örömmel regisztráltuk, hogy a ritkán vagy sosem játszott dalművekből is csendülnek fel részletek (a Dózsa Györgyből egyenesen három is), összességében mintegy a játékidő felét kitevő mennyiségben. Előadók tekintetében már nem sikerült ilyen jól a válogatás: az még érthető, hogy a nyolcvanas évektől napjainkig terjedő időszakot egyetlen részleten (a Sass Sylvia által előadott La Grange-árián) kívül senki és semmi sem képviseli – a mondott időszakban nem készültek Erkel-lemezek, vagy ha igen, más kiadónál –, a jórészt az ötvenes és hatvanas éveket előadóira támaszkodó anyagban azonban így is lehetett volna szerencsésebb döntéseket hozni. Ágai Karola például azzal nyitott új fejezetet a Bánk bán interpretációtörténetében, hogy évtizedek után először szólaltatta meg eredeti formájában a Tisza-parti jelenetet – naná, hogy a lemezen egy másik, legendás koloratúrtechnikáját nem reprezentáló részletben hallható. S tudom, hogy olcsó eszköz egy válogatás kritikájában hiánylistát sorolni, mégsem tehetem meg, hogy ne említsek néhány bántóan hiányzó nevet: Takács Paula és Déry Gabriella Szilágyi Erzsébetje, Moldován Stefánia Melindája, Fodor János Peturja bántóan hiányzik, de a Bánk bánban három baritonszerepet megformáló Melis György hiánya is nehezen magyarázható.
A mérleg másik serpenyőjében viszont néhány igazi felfedezést találunk. Bátori Mária áriája Osváth Júlia előadásában ugyan nem abszolút újdonság (a művész portrélemezén is szerepelt), ám mégis van okunk örülni neki. Amit hallunk, énektechnikailag közel sem tökéletes: a vájtfülű hallgatót zavarhatja a magasságok elvékonyodása, bizonyos fokú kopottsága és a nagyobb hangközugrások nem tiszta intonációja – mindez azonban elhalványul a figurateremtés pontossága mellett. Osváth magától értetődő természetességgel hozza a magyar úrinőt, aminek ábrázolására egyrészt születni kell, másrészt az „úri Magyarországról” is kellő ismeretekkel kell rendelkezni – márpedig ez a világ valahol 1945 táján ért végérvényesen véget. Osváth egy áriába sűrített alakítása tehát nem pusztán karakterformálás, de egyenesen történelmi dokumentum. Nehéz vele ellentétesebb alakítást elképzelni, mint Gyurkovics Mária Gara Máriája: egyrészt énektechnikai szempontból is nagy a kontraszt (Gyurkovics hangja teljében, szárnyalóan, kifogástalan tisztasággal és gyöngyöző koloratúrákkal énekel), másrészt ez a kislányos hang, az az utánozhatatlan báj, ami e figura mögött rejtőzik, sokkal hétköznapibb, de nem kevésbé vonzó nőtípust állít elénk, mint Osváthé. (Aligha véletlen, hogy noha a hangja meglett volna hozzá, Gyurkovics visszautasította a Hunyadi par excellance nagyasszonyának, Szilágyi Erzsébetnek megformálását.) Orosz Júliát is hallhatjuk Gara Máriaként: a Simándy József oldalán meglepő vehemenciával, már-már erőszakosan veti bele magát a szerelmi duettbe – mintha nem is a Hunyadi, hanem a pár évvel később szintén e párossal rögzített Bajazzók egy részletét hallanánk. Nem tudhatom, mi áll ennek hátterében, mindenesetre Orosz Júlia művészetét és szerepfelfogását aligha mutatja be hitelesen ez a nem túl szerencsésen kiválasztott részlet.
A Dózsa György részleteiben mindenekelőtt újra rá kell csodálkoznunk Szabó Miklós karcsú és minden baritonális színtől mentes, „vegytiszta” tenorjára, kristálytiszta intonációjára – de ami ennél is több: az esküjelenetnek izgalmas feszültséget adó plebejus indulatára. Komlóssy Erzsébet a jósnő áriájában a nedvdús, koromsötét mezzoszoprán érzéki szépsége mellett a figura bizonyos fokú titokzatosságát is meg tudja teremteni – azonban, nagyon helyesen, ezt nem próbálja misztikummá változtatni, nem „márfásítja”: az énekes pontosan érzi, hogy a zenei anyag erre nem ad lehetőséget. Sándor Juditnak köszönhetjük a lemez zeneileg legtökéletesebb felvételét: a Dal a régi dicsőségről iskolapéldája lehetne a mindvégig plasztikusan ejtett szöveget értelmező, kifejező éneklés és a zenei formálás egységének. Ebben az előadásban a dalénekes kultúrája diadalmaskodik a lemez nagy részén hallható, elsődlegesen színpadi fogantatású megközelítések felett.
Nem mintha utóbbiak nem nyújtanának olykor kiemelkedő művészi élményt: Bánk és Tiborc kettőse Joviczky Józseffel és Radnai Györggyel például olyan élő produkció, hogy erőszakkal kell győzködnünk magunkat: valóban stúdiófelvételt hallunk. Radnai keménykötésű Tiborca nem is panaszol, hanem egyenesen vádol – azonban nagy különbség mutatkozik Tiborc és Petur vádjai között: előbbi mögött nem egyszerű jogsérelem, hanem szenvedés áll – s ezt Radnai nagyszerűen hozza. Rá kell csodálkoznunk Joviczky Bánkjára is: e kiváló tenor úgy él a kollektív emlékezetben, mint a vehemens indulatok, a nyers érzelemkitörések hiteles megszólaltatója – s noha e duettben is hallhatunk néhány ilyen mozzanatot („Tűrjed békével jobbágysorsodat!”), mégis elsősorban szépen megoldott lírai pillanatai vésődnek emlékezetünkbe: Simándy egész népet képviselő államférfiúi nagyságával szemben itt a személyes sérelem nagysága válik már-már transzcendenssé, hogy ne mondjam, trisztánivá. S ha már Bánk: a lemez egyik sokat vitatott mozzanata, hogy a Hazám, hazám… nem Simándy, hanem Ilosfalvy Róbert előadásában hallható rajta. Anélkül, hogy elvitatnám az előbbi nagyságát, mégis helyesnek tartom a döntést: ritka, hogy egy reprezentatív kiadvány gondozói vállalni merik a kockázatot, és a biztos megoldás helyett alternatívát mutatnak fel. Ilosfalvyé az általam hallott leglíraibb megfogalmazása az áriának, a megszenvedettséget nélkülöző, bensőséges vallomás ez – világszép hangon, kifogástalan technikával tolmácsolva.
A Brankovics György két részlete nem csak a művet fedezteti fel velünk, de két férfiénekes párba állításával is meggyönyörködtet. Kováts Kolos hangja teljében énekelte lemezre a címszereplő fülöpi és boriszi allúziókat sem nélkülöző monológját (nem ártott volna jelezni, hogy ezek a librettó szintjén az átdolgozó, Romhányi József leleményei); előadása elsősorban vokális fogantatású, szépen énekel, a szöveg azonban valamelyest háttérbe szorul előadásában. Az esküjelenetben Faragó András énekli Brankovicsot: a hang karcosabb, fakóbb, szubjektíve kevésbé szép, mint Kováts Kolosé, a figura azonban a plasztikus szövegejtés, a jelenet drámai megfogalmazása miatt élőbb, hitelesebb. Ízlés dolga, hogy ki melyik megközelítést részesíti előnyben, ám az összehasonlítás mindenképpen tanulságos. További pozitívum, hogy kiváló énekeseink egész sorára csodálkozhatunk rá e jelenet mellékszerepeiben: Házy Erzsébet, Mátyás Mária és Palcsó Sándor mellett feltétlen említést érdemel Tarnay Gyula Muratja.
A Névtelen hősök kórusrészlete – melyet az akkor Magyar Néphadseregnek nevezett Honvédség művészegyüttesei adnak elő – ritkán hallható, ám jogos népszerűségre számot tartó részletként méltón zárja le e vitatható szerkesztői döntéseket is hordozó, ám összességében értékes kiadványt. A kísérőfüzetnek ugyan vannak bántó hibái: a felvételek készítésének dátuma titokban marad, s nem tüntetik fel sem a szövegírók, sem az átdolgozók nevét; emellett a lemezen nem szereplő részlet is helyet kapott a tracklistán – mindez eltereli a figyelmet az Szacsvai Kim Katalin tömör és értékes esszéjéről. Ám ezen túl legfeljebb amiatt búsulhatunk, hogy e retró-CD mellett nem találunk új felvételeket a Hungaroton katalógusában. Pedig egy új Erkel-operafelvételért akár három Viviani-lemezt is érdemes lenne feláldozni.
Erkel
Osváth Júlia, Gyurkovics Mária, Komlóssy Erzsébet, Sándor Judit, Simándy József stb. – ének
Vezényel: Komor Vilmos, Ferencsik János, Polgár Tibor, Forrai Miklós stb.
Kiadja: Hungaroton Classic
Értékelés: 10/8